Világosság, 1976. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - Kelemen János: A tudat társadalmi lényege

VILÁGNÉZETÜNK FORMÁLÁSA teremben privátok, akkor a következő súlyos problé­ma merül fel: kétséges, van-e jogunk a hozzánk ha­sonló testeknek lelket tulajdonítani. Hogy hozzánk hasonlóan viselkednek, az nem szolgáltathat ehhez elegendő alapot, hiszen mindig csak testi-fizikai meg­nyilvánulásokkal állunk szemben, a „mások szellemé­ről” nincs olyan tanúbizonyságunk, mint a magunké­ról (a filozófiatörténet ezt a problémát a „mások szel­leme” problémájának nevezi). E kérdés eldöntésének egyetlen kritériumaként a nyelvet vették számításba. Hogy egy másik test „alkalomhoz illően” tud beszél­ni, vagyis képes az adott szituációnak megfelelően, tehát produktíve használni a nyelvet, azt a lélek egyet­len ismérvének fogadták el. Ebből következett az az elmélet, hogy az ember és az állat közti különbség kritériuma a nyelv. Furcsa következményei lettek annak, hogy a nyelvet tették meg a lélek egyetlen ismérvének. A nyelv a fi­lozófia egyik központi problémájává vált, de hamis kép alakult ki a nyelv lényegéről. Az elmélet ahhoz a logikai ellentmondáshoz vezetett, hogy ha egy test képes beszélni, akkor szavai kétséget kizáróan tanús­kodnak a benne lakozó lélekről, de nem tudják felfog­ni jelentésüket. A nyelvre ugyanis éppen a lélek privát volta miatt van szüksége az embernek, hiszen a sza­vakban találja meg az egyetlen eszközt arra, hogy a benne levő szubjektív tudattartalmak valamiképpen nyilvánossá váljanak. A lélek és a gondolkodás léte­zik a nyelv nélkül, s a nyelv egyetlen szerepe az, hogy a rajta kívül eleve meglevő gondolatokat kommuni­kálja. Úgy kell felfognunk, mint az egymástól függet­lenül, önmagukban is létező emberek közti külsődle­ges összekötő kapcsot. Szavaink jelek, melyek a lel­künkben levő ideákra vonatkoznak, az ideák pedig a szavak jelentései, s a szavakhoz önkényesen kapcso­lódnak. Abból, hogy az ideák privátok, az követke­zik, hogy a szavak jelentése is privát: senki más nem tudhatja, hogy pontosan milyen jelentést fűzünk az általunk kiejtett hangokhoz. Marx előbb idézett megállapítása megoldást ad azok­ra a kérdésekre, melyek a „privatizmus” talaján me­rültek fel, s éppen a privatizmus talaján váltak meg­oldhatatlan dilemmákká. Választ ad tehát a nyelv és gondolkodás viszonyának, s ezáltal a tudat nyelvi fel­­tételezettségének problémájára. Meg kell jegyezni, hogy itt nem teszünk éles különbséget a nyelv és a gondol­kodás, valamint a nyelv és a tudat viszonyának prob­lémája közt. (Erre az jogosít fel, hogy az absztrakt­fogalmi gondolkodás együtt jár a pszichikus tükrözés tudati formájával. Tudat ott van, ahol a közvetlen érzéki tükrözésen túlmenően —­ az érzéki tükrözés struktúrájára is visszahatva — megjelenik az abszt­rakt­ fogalmi gondolkodás képessége.) Milyen következtetések vonhatók le Marx előbbi meg­állapításából? A „szellem — mondja Marx — meg van terhelve” anyaggal, amely itt „a nyelv formájában lép fel”. A nyelv tehát mindenekelőtt anyagi jelenség, s a „szel­lem” vagy a „tudat” ezzel az anyagi jelenséggel van megterhelve. Ez azt jelenti, hogy a materializmus a tudat értelmezésében magában foglalja a tudat nyelv­hez kötöttségének elismerését. Tehát annak elismeré­sét, hogy a tudat anyagi feltétele a nyelv. „A nyelv olyan régi, mint a tudat.” Vagyis: nem léte­zik a nyelvet megelőző tudat. A tudat genetikusan is a nyelvhez kapcsolódik, hibás tehát minden olyan elkép­zelés, mely történetileg elszakítja a tudatot a nyelv­től. A nyelv a „gyakorlati”, „valóságos” tudat. A tudat valósága a nyelv, amiből az következik, hogy a nyelven kívüli tudat nem valóságos tudat, egyszóval: nem tu­dat. A nyelv azért a tudat valósága, mert a tudat a nyelv által létezik mások számára. Ellentétben azonban a lélek és a nyelv privát koncep­ciójával, a kommunikáció során nem az történik, hogy az eleve létező tudattartalom egyszerűen feltárul má­sok előtt. Épp megfordítva: a kommunikáció magá­ban a tudat kialakulásában és meghatározásában is közrejátszik, hiszen a tudat „csak a más emberekkel való érintkezés szükségletéből, kénytelenségéből ke­letkezik”. A tudat társadalmiságának igen fontos eleme tehát a nyelvhez kötöttség. A nyelv törvényszerűségeinek is­merete ezért az ember értelmezésének filozófiailag is jelentős összetevője. A marxista filozófia számára ter­mészetesen a nyelv nem a „lélek ismérve”, hiszen az ember és az állat különbsége az élettevékenység (mun­ka, termelés) különbségében rejlik, melynek a kom­munikáció csak egyik, bár igen fontos szerkezeti ele­me. Hogy a nyelvet a tevékenység részének fogjuk fel, az nem a nyelv nélkülözhetetlen szerepének tagadását, hanem az egyetlen lehetséges formában való elismeré­sét jelenti. Ha ugyanis a nyelv külsődleges lenne a gon­dolkodáshoz képest, s minden egyes emberi individu­um a közösségi érintkezési formáktól függetlenül len­ne olyan, amilyen, akkor a nyelv nem lenne más, mint az emberi élet kontingens (véletlen) ténye. Ebben az esetben nem lenne logikailag szükségszerű velejárója az emberi létnek és tudatnak. A marxista filozófia szerint a nyelv minden emberi életmegnyilvánulásnak logikailag is szükségszerű fel­tétele. A nyelvi rendszer az alapvető társadalmi tevékeny­ségformák, tapasztalatok és ismeretek objektivációja. A nyelv használata tehát nem pusztán annyit tesz, hogy segítségével valamit közlünk a rajta kívüli valóságról. Természetesen az információközlés mozzanata is igen fontos, de nyelvünk ezen túlmenően sokféle tevékeny- 269

Next