Világosság, 1976. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - Kelemen János: A tudat társadalmi lényege
VILÁGNÉZETÜNK FORMÁLÁSA teremben privátok, akkor a következő súlyos probléma merül fel: kétséges, van-e jogunk a hozzánk hasonló testeknek lelket tulajdonítani. Hogy hozzánk hasonlóan viselkednek, az nem szolgáltathat ehhez elegendő alapot, hiszen mindig csak testi-fizikai megnyilvánulásokkal állunk szemben, a „mások szelleméről” nincs olyan tanúbizonyságunk, mint a magunkéról (a filozófiatörténet ezt a problémát a „mások szelleme” problémájának nevezi). E kérdés eldöntésének egyetlen kritériumaként a nyelvet vették számításba. Hogy egy másik test „alkalomhoz illően” tud beszélni, vagyis képes az adott szituációnak megfelelően, tehát produktíve használni a nyelvet, azt a lélek egyetlen ismérvének fogadták el. Ebből következett az az elmélet, hogy az ember és az állat közti különbség kritériuma a nyelv. Furcsa következményei lettek annak, hogy a nyelvet tették meg a lélek egyetlen ismérvének. A nyelv a filozófia egyik központi problémájává vált, de hamis kép alakult ki a nyelv lényegéről. Az elmélet ahhoz a logikai ellentmondáshoz vezetett, hogy ha egy test képes beszélni, akkor szavai kétséget kizáróan tanúskodnak a benne lakozó lélekről, de nem tudják felfogni jelentésüket. A nyelvre ugyanis éppen a lélek privát volta miatt van szüksége az embernek, hiszen a szavakban találja meg az egyetlen eszközt arra, hogy a benne levő szubjektív tudattartalmak valamiképpen nyilvánossá váljanak. A lélek és a gondolkodás létezik a nyelv nélkül, s a nyelv egyetlen szerepe az, hogy a rajta kívül eleve meglevő gondolatokat kommunikálja. Úgy kell felfognunk, mint az egymástól függetlenül, önmagukban is létező emberek közti külsődleges összekötő kapcsot. Szavaink jelek, melyek a lelkünkben levő ideákra vonatkoznak, az ideák pedig a szavak jelentései, s a szavakhoz önkényesen kapcsolódnak. Abból, hogy az ideák privátok, az következik, hogy a szavak jelentése is privát: senki más nem tudhatja, hogy pontosan milyen jelentést fűzünk az általunk kiejtett hangokhoz. Marx előbb idézett megállapítása megoldást ad azokra a kérdésekre, melyek a „privatizmus” talaján merültek fel, s éppen a privatizmus talaján váltak megoldhatatlan dilemmákká. Választ ad tehát a nyelv és gondolkodás viszonyának, s ezáltal a tudat nyelvi feltételezettségének problémájára. Meg kell jegyezni, hogy itt nem teszünk éles különbséget a nyelv és a gondolkodás, valamint a nyelv és a tudat viszonyának problémája közt. (Erre az jogosít fel, hogy az absztraktfogalmi gondolkodás együtt jár a pszichikus tükrözés tudati formájával. Tudat ott van, ahol a közvetlen érzéki tükrözésen túlmenően — az érzéki tükrözés struktúrájára is visszahatva — megjelenik az absztrakt fogalmi gondolkodás képessége.) Milyen következtetések vonhatók le Marx előbbi megállapításából? A „szellem — mondja Marx — meg van terhelve” anyaggal, amely itt „a nyelv formájában lép fel”. A nyelv tehát mindenekelőtt anyagi jelenség, s a „szellem” vagy a „tudat” ezzel az anyagi jelenséggel van megterhelve. Ez azt jelenti, hogy a materializmus a tudat értelmezésében magában foglalja a tudat nyelvhez kötöttségének elismerését. Tehát annak elismerését, hogy a tudat anyagi feltétele a nyelv. „A nyelv olyan régi, mint a tudat.” Vagyis: nem létezik a nyelvet megelőző tudat. A tudat genetikusan is a nyelvhez kapcsolódik, hibás tehát minden olyan elképzelés, mely történetileg elszakítja a tudatot a nyelvtől. A nyelv a „gyakorlati”, „valóságos” tudat. A tudat valósága a nyelv, amiből az következik, hogy a nyelven kívüli tudat nem valóságos tudat, egyszóval: nem tudat. A nyelv azért a tudat valósága, mert a tudat a nyelv által létezik mások számára. Ellentétben azonban a lélek és a nyelv privát koncepciójával, a kommunikáció során nem az történik, hogy az eleve létező tudattartalom egyszerűen feltárul mások előtt. Épp megfordítva: a kommunikáció magában a tudat kialakulásában és meghatározásában is közrejátszik, hiszen a tudat „csak a más emberekkel való érintkezés szükségletéből, kénytelenségéből keletkezik”. A tudat társadalmiságának igen fontos eleme tehát a nyelvhez kötöttség. A nyelv törvényszerűségeinek ismerete ezért az ember értelmezésének filozófiailag is jelentős összetevője. A marxista filozófia számára természetesen a nyelv nem a „lélek ismérve”, hiszen az ember és az állat különbsége az élettevékenység (munka, termelés) különbségében rejlik, melynek a kommunikáció csak egyik, bár igen fontos szerkezeti eleme. Hogy a nyelvet a tevékenység részének fogjuk fel, az nem a nyelv nélkülözhetetlen szerepének tagadását, hanem az egyetlen lehetséges formában való elismerését jelenti. Ha ugyanis a nyelv külsődleges lenne a gondolkodáshoz képest, s minden egyes emberi individuum a közösségi érintkezési formáktól függetlenül lenne olyan, amilyen, akkor a nyelv nem lenne más, mint az emberi élet kontingens (véletlen) ténye. Ebben az esetben nem lenne logikailag szükségszerű velejárója az emberi létnek és tudatnak. A marxista filozófia szerint a nyelv minden emberi életmegnyilvánulásnak logikailag is szükségszerű feltétele. A nyelvi rendszer az alapvető társadalmi tevékenységformák, tapasztalatok és ismeretek objektivációja. A nyelv használata tehát nem pusztán annyit tesz, hogy segítségével valamit közlünk a rajta kívüli valóságról. Természetesen az információközlés mozzanata is igen fontos, de nyelvünk ezen túlmenően sokféle tevékeny- 269