Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
1977 / 8-9. szám - Murányi Mihály: Mi a szekularizáció? Tények és értelmezések a vallás helyzetéről a polgári társadalomban
vezzük meg, akkor figyelmünk elsősorban e csökkenő befolyást dokumentáló statisztikai és egyéb adatok felé fordul. Ilyeneket bőven szolgáltat a jelenkori valláskutatás. Mégis előre kell bocsátanunk: megengedhetetlen leegyszerűsítés lenne, ha csak, vagy akár elsősorban a vallásgyakorlás csökkenésével azonosítanánk a szekularizáció jelenkori formáját. A szekularizáció elsősorban azt jelenti, hogy a vallás helyét valami más foglalja el az emberek életében, gondolkodásuk és cselekvéseik irányításában. Ám természetesen ahhoz, hogy ez a más megjelenhessen, ki kell szorulniuk a vallási hatásoknak, s ez valóban a vallásgyakorlás hanyatlásában érhető tetten legkönnyebben. Nem csoda, hogy a szekularizáció leglátványosabb adatait elsőnek az ún. francia szociográfiai iskola képviselői (Le Bras, Boulard) „szállították”. Ők támasztották alá számszerűen a francia munkásosztály „kiáltó hitközönyét”, bemutatva pl., hogy Párizs egyik reprezentatív egyházközségében a miselátogatók mindössze 3%-a állt a munkásokból — holott a lakosság 14%-át munkások alkották. Azt a megállapításukat, hogy a leginkább aktív vallásgyakorlók a kis- és középpolgárság köréből kerülnek ki, később angol és amerikai szerzők is igazolták. A szociográfiai-statisztikai irányzat Európa és Amerika úgyszólván valamennyi országában igen elterjedt. Adatai általában azt mutatták, hogy az aktív vallásosságot tanúsítók száma a legtöbb országban messze alatta marad annak a számaránynak, amelyet a korábbi becslések felmutatni véltek. (Meghökkentő volt pl. E. Vogt 1970-es norvégiai adata, amely szerint a lakosságnak mindössze 2%-a látogatja rendszeresen a vasárnapi istentiszteleteket. B. Gustavson svéd szociológus 1960-as közlése szerint a svéd protestánsok 3%-a rendszeres templomlátogató. A hagyományosan katolikus Olaszországban az alapvető vallási dogmákban a lakosságnak csak 51%-a hisz. A Gallup intézet egy 1945-ös vizsgálata szerint a felnőtt angol lakosság 45%-a nevezte magát istenhivőnek. Egy 1954-es amerikai felmérés szerint ugyan az USA polgárainak 96%-a nyilvánította magát hívőnek, de 40%-uk sohasem olvasta a Bibliát, 50—60%uk pedig alapvető vallási ismeretekkel sem rendelkezett.) Más oldalról világítja meg a vallás helyzetét P. Sorokin. Az Internationale Jahrbuch für Religionssociologie II. kötetében egy első pillantásra bizarr összeállítást közölt, amely a vallási és nem vallási témájú filozófiai, művészeti és etikai munkák részarányát vizsgálta több évszázad keresztmetszetében. A nem vallási tartalmú műalkotások aránya a XII—XIII. században mindössze 3%, a XX. sz-ban 94%. A XV. sz-ban az etikai munkák 91%-a vallási szellemű a XX. sz-ban 57%-uk. A materialista filozófiai „rendszerek” aránya a XIX. sz-ban 12,7%, a XX. sz-ban 23,3%. Természetesen e szociografikus vizsgálódások nemcsak a vallás hanyatlásának szimptómáit rögzítik, hanem a fennmaradás, a túlélés és a megújulás tendenciáit is. Így miközben pl. M. Argyle-nak a század elejétől napjainkig terjedő áttekintése cáfolhatatlan adatokkal bizonyítja a protestáns egyházak tagjai vallási aktivitásának nagymérvű csökkenését Angliában és az USÁ-ban — rámutat arra is, hogy ez időben a katolikus egyház tagjainak létszáma és vallási aktivitása Angliában alig változott, az Egyesült Államokban pedig — különösen az ötvenes évek elejétől — számottevően emelkedett. E vizsgálatok számszerű képet adtak azokról a vallási „boomokról”, amelyek időről időre kimutathatók a tőkés országokban, feltárták azok hatókörét, felmenő és lemenő szakaszait. Hírt adnak a szektaképződési tendenciákról, amelyek — mint pl. a pünkösdista mozgalom rohamos terjedése — csaknem annyi gondot okoznak a „hagyományos” egyházak vezetőinek, mint a vallási közöny terjedése. Bár e kutatások általában keveset tudnak mondani a vallási aktivitás változásai mögött meghúzódó okokról, mégis bizonyos leíró jellegű kategorizációikkal elősegítik a vallások helyzetének a puszta statisztikai adatokon túlmenő jellemzését. Így pl. Fichternek, az egyházközségek életéről gyűjtött adatai alapján kidolgozott megkülönböztetése a nukleáris, modális és marginális egyházközségi tagságról elősegíti annak meghatározását, hogy egy-egy felekezet nominális taglétszáma mögött milyen valóságos megoszlások húzódnak meg a vallásgyakorlás intenzitásában. Persze az, hogy ki tekinthető egy egyházközség nukleáris tagjának, s ki csak modális vagy éppen marginális tagja — tisztán külsődleges kritériumok alapján igen nehezen dönthető el. (Greeley, pl. azt a katolikust tekinti aktív hívőnek, aki hetenként résztvesz az istentiszteleteken, viszont az a protestáns, aki havonta egyszer-kétszer részt vesz istentiszteleten, Greeley szerint már aktív hívő.) Az 1950-es évektől a valláskutatók számára mind nyilvánvalóbbá vált, hogy napjainkban az egyházakhoz való tartozás kinyilvánítása — akár explicit módon, akár a vallásgyakorlás implicit formájában — egyre kevésbé ad hű képet a vallásosság valóságos méreteiről és formáiról. Az egyházias vallásosság vizsgálata mindinkább az egyes felekezetek pásztori- 2 A szociografikus vallásosságvizsgálatok nagyszámú forrásanyagából a legérdekesebbek: G. LeBras: Etudes de sociologie religieuse, Paris, 1955. D. Moberg: Religion in Western World, New York 1970, M. Argyle: Religious Behaviour London, 1958. 3 J. H. Fichter: Social relations in the urban parish. Un. of Chichago Press, 1951 4 A. M. Greeley: The Religious Behaviour of Graduate Students, Journ. of Scient. Study of Religion, 1965.