Világosság, 1977. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)

1977 / 8-9. szám - Murányi Mihály: Mi a szekularizáció? Tények és értelmezések a vallás helyzetéről a polgári társadalomban

vezzük meg, akkor figyelmünk elsősorban e csökkenő befolyást dokumentáló statisztikai és egyéb adatok felé fordul. Ilyeneket bőven szolgáltat a jelenkori valláskutatás. Mégis előre kell bocsátanunk: megen­gedhetetlen leegyszerűsítés lenne, ha csak, vagy akár elsősorban a vallásgyakorlás csökkenésével azonosí­tanánk a szekularizáció jelenkori formáját. A szeku­larizáció elsősorban azt jelenti, hogy a vallás helyét valami más foglalja el az emberek életében, gondol­kodásuk és cselekvéseik irányításában. Ám természe­tesen ahhoz, hogy ez a más megjelenhessen, ki kell szorulniuk a vallási hatásoknak, s ez valóban a vallás­gyakorlás hanyatlásában érhető tetten legkönnyeb­ben. Nem csoda, hogy a szekularizáció leglátványosabb adatait elsőnek az ún. francia szociográfiai iskola képviselői (Le Bras, Boulard) „szállították”. Ők tá­masztották alá számszerűen a francia munkásosztály „kiáltó hitközönyét”, bemutatva pl., hogy Párizs egyik reprezentatív egyházközségében a miselátoga­tók mindössze 3%-a állt a munkásokból — holott a lakosság 14%-át munkások alkották. Azt a megálla­pításukat, hogy a leginkább aktív vallásgyakorlók a kis- és középpolgárság köréből kerülnek ki, később angol és amerikai szerzők is igazolták. A szociográfiai-statisztikai irányzat Európa és Ame­rika úgyszólván valamennyi országában igen elter­jedt. Adatai általában azt mutatták, hogy az aktív vallásosságot tanúsítók száma a legtöbb országban messze alatta marad annak a számaránynak, amelyet a korábbi becslések felmutatni véltek. (Meghökkentő volt pl. E. Vogt 1970-es norvégiai adata, amely szerint a lakosságnak mindössze 2%-a látogatja rendszere­sen a vasárnapi istentiszteleteket. B. Gustavson svéd szociológus 1960-as közlése szerint a svéd protes­tánsok 3%-a rendszeres templomlátogató. A hagyo­mányosan katolikus Olaszországban az alapvető vallási dogmákban a lakosságnak csak 51%-a hisz. A Gallup intézet egy 1945-ös vizsgálata szerint a fel­nőtt angol lakosság 45%-a nevezte magát istenhivő­­nek. Egy 1954-es amerikai felmérés szerint ugyan az USA polgárainak 96%-a nyilvánította magát hívő­nek, de 40%-uk sohasem olvasta a Bibliát, 50—60%­­uk pedig alapvető vallási ismeretekkel sem rendelke­zett.)­ Más oldalról világítja meg a vallás helyzetét P. Soro­kin. Az Internationale Jahrbuch für Religionssocio­­logie II. kötetében egy első pillantásra bizarr össze­állítást közölt, amely a vallási és nem vallási témájú filozófiai, művészeti és etikai munkák részarányát vizsgálta több évszázad keresztmetszetében. A nem vallási tartalmú műalkotások aránya a XII—XIII. században mindössze 3%, a XX. sz-ban 94%. A XV. sz-ban az etikai munkák 91%-a vallási szellemű a XX. sz-ban 57%-uk. A materialista filozófiai „rendszerek” aránya a XIX. sz-ban 12,7%, a XX. sz-ban 23,3%. Természetesen e szociografikus vizsgálódások nemcsak a vallás hanyatlásának szimptómáit rögzítik, hanem a fennmaradás, a túlélés és a megújulás tendenciáit is. Így miközben pl. M. Argyle-nak a század elejétől napjainkig terjedő áttekintése cáfolhatatlan adatok­kal bizonyítja a protestáns egyházak tagjai vallási aktivitásának nagymérvű csökkenését Angliában és az USÁ-ban — rámutat arra is, hogy ez időben a kato­likus egyház tagjainak létszáma és vallási aktivitása Angliában alig változott, az Egyesült Államokban pedig — különösen az ötvenes évek elejétől — szá­mottevően emelkedett. E vizsgálatok számszerű ké­pet adtak azokról a vallási „boomokról”, amelyek időről időre kimutathatók a tőkés országokban, fel­tárták azok hatókörét, felmenő és lemenő szakaszait. Hírt adnak a szektaképződési tendenciákról, amelyek — mint pl. a pünkösdista mozgalom rohamos terje­dése — csaknem annyi gondot okoznak a „hagyo­mányos” egyházak vezetőinek, mint a vallási közöny terjedése. Bár e kutatások általában keveset tudnak mondani a vallási aktivitás változásai mögött meghúzódó okok­ról, mégis bizonyos leíró jellegű kategorizációikkal elősegítik a vallások helyzetének a puszta statisztikai adatokon túlmenő jellemzését. Így pl. Fichternek, az egyházközségek életéről gyűjtött adatai alapján kidolgozott megkülönböztetése a nukleáris, modális és marginális egyházközségi tagságról elősegíti annak meghatározását, hogy egy-egy felekezet nominális taglétszáma mögött milyen valóságos megoszlások húzódnak meg a vallásgyakorlás intenzitásában. Persze az, hogy ki tekinthető egy egyházközség nukle­áris tagjának, s ki csak modális vagy éppen marginá­lis tagja — tisztán külsődleges kritériumok alapján igen nehezen dönthető el. (Greeley, pl. azt a katoli­kust tekinti aktív hívőnek, aki hetenként résztvesz az istentiszteleteken, viszont az a protestáns, aki ha­vonta egyszer-kétszer részt vesz istentiszteleten, Greeley szerint már aktív hívő.) Az 1950-es évektől a valláskutatók számára mind nyilvánvalóbbá vált, hogy napjainkban az egyházak­hoz való tartozás kinyilvánítása — akár explicit mó­don, akár a vallásgyakorlás implicit formájában — egyre kevésbé ad hű képet a vallásosság valóságos méreteiről és formáiról. Az egyházias vallásosság vizsgálata mindinkább az egyes felekezetek pásztori- 2 A szociografikus vallásosságvizsgálatok nagyszámú forrásanyagából a legérdekesebbek: G. LeBras: Etudes de sociologie religieuse, Paris, 1955. D. Moberg: Religion in Western World, New York 1970, M. Argyle: Religious Behaviour London, 1958. 3 J. H. Fichter: Social relations in the urban parish. Un. of Chichago Press, 1951 4 A. M. Greeley: The Religious Behaviour of Graduate Students, Journ. of Scient. Study of Religion, 1965.

Next