Világosság, 1978. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 4. szám - Ancsel Éva: Mint hogyha tudnák, ki a másik: Az emberi érintkezés zavarairól
már a legősibb időkben is fájdalmasan átláttak egymáson, az viszont biztosan igaz, hogy valahányszor erre a röntgentekintetre kényszerül az emberei szem, — az így nyert emberismeret, az átlátás valóban fájdalmat okoz. Ha csak nem „függetlenített” és szenvedélyes intrikusról vagy mizantrópról van szó ; egyáltalán olyan emberről, akinek a szeme érzéketlen, de pontosan működő érzékszerv műszerré züllött, egy bizonyos értelemben „visszanyerve” a sas szemének élességét. Az érintkezés súlyos zavarainak egyik tipikus forrását fecsegi ki félreérthetetlenül az a közhely, mely szerint tudni kell, hogy „kivel áll szemben az ember”. A szembenállás, avagy egyenesen a vívóállás pozitúrája nyilvánvalóan nemcsak nehezíti, de lehetetlenné teszi, hogy tudjuk, ki a másik. Ez a szituácó ugyanis érthető módon mindenkit arra késztet, sőt kényszerít, hogy arcán sisakot és rostélyt viseljen, s őrizkedjen akárki előtt óvatlanul leereszteni azt. Vagy egyszerű védekezésből, vagy éppen támadási szándékainak leleplezése céljából. Másrészt e pozitúra megköveteli, hogy a szembenállók minden figyelmüket a másik fél sebezhető pontjaira összpontosítsák. Mindehhez önuralom szükséges, de az erre a célra — a mások „észrevétlen” kifürkészésére és saját valódi mivoltunk leplezésére használt önuralom — a legkevésbé sem a szabadságnak, az önmagunk feletti uralomnak a kifejezője többé. A legfejlettebb önuralom birtokosai éppen — és még csak nem is ritkán — rágók is lehetnek. Nem véletlenül mondja éppen ő: „Rajtunk áll, hogy ilyenek vagyunk-e vagy olyanok . . . eszünk is van, lehűteni dühöngő indulatainkat, húsunk háborgását, zabolátlan vágyainkat.” Ha ehhez a képességhez az az éleslátás társul, amellyel a hozzá hasonlók ellenfelük leggyengébb pontját fölfedezik és megcélozzák, akkor e magánhadjáratok sikere szinte biztosra vehető. A rejtőzésnek és nyomozásnak a polgári individuumok érintkezésében kialakult — és a mi viszonyaink közt természetesen még továbbélő — leghatékonyabb, de a személyiséget tekintve a legkevésbé sem büntetlen módja, ha az emberek a lehető legsztereotípebb magatartásformák és szövegek mögé bújnak. Ez mindaddig természetellenességében is „természetes”, míg joggal és okkal gondolják, hogy a fürkésző tekintetek nem őket keresik , s a nyomozó, a „tesztelő” kérdések avagy inkább keresztkérdések elől a sablonokban keresnek menedéket. A partikularitásukba zárt emberek azért sem tudják, azért sem akarják tudni, hogy ki a másik, mert ez nehezítheti stratégiájuk keresztülvitelét; a szükségesnél több tudás nemcsak fölösleges, de a befolyásolás és felhasználás akadályozója is lehet. Márcsak azért is, mert az adott esetben kegyetlen, de mindenképp gátlástalan felhasználás érzéketlenséget, ez pedig tudáshiányt követel. Ahhoz, hogy valaki kezének legcsekélyebb remegése, szemének rebbenése nélkül tudjon kegyetlen lenni, ahhoz nem elég eszköznek tekinteni a másik embert. Különben is, mást jelent közvetítő eszköznek tekinteni valakit — a német Mittel kifejezés értelmében — vagy istrumentnek, dologi eszközként használni. A kegyetlenség csak az utóbbi esetben lehet a szó szoros értelemben gátlástalan, vagyis minden emberi gátat áthágó. Nem lehet az emberi viszonyulásokat oly módon kettészakítani, hogy a másik ember vagy cél, vagy eszköz, de el lehet és el kell különíteni a dologi eszközként való felhasználást; ez valóban, egyértelműen embertelen. De az, akitől tanulunk például — a szó legtágabb értelmében — az, bárki legyen, és bármit jelentsen számunkra, egyben eszközünk is, az a kérdés, mihez közvetítő eszköz. Ha nem tudjuk, hogy ki a másik, ezt azzal se magyarázhatjuk, hogy az egymást megítélő tekintetek felszínesek. Látni kell, hogy ez a felszínesség szándéktalanul is szándékos, így önmagában is kegyetlen. Rögtönítélő szemeket feltételez — a rögtönítéletek statáriális végérvényességével és föllebbezhetetlenségével. Továbbá olyan embert, aki elég gőgös ahhoz, hogy úgy vélje, rendelkezik az ehhez szükséges csalhatatlan éleslátással. A benyomás alapján, látásra ítélő és többnyire végleges képet — tehát előítéletként ható előképet — alkotó tekintet pedig visszahat, eltorítja, beszennyezi az arcokat, márcsak azért is, mert a félelem és rejtőzködés kényszere mind mélyebbre űzi az embereket egyedi létük odvába. Fegyverek nélküli hadviselés formáját öltik így az emberi érintkezések, s a győztes az lesz, akinek sikerül „megfejteni” a másik talányát, s ilymódon leigázni is. Ezekben a „hadviselésekben” alakul ki mint öncél és elidegenedett szenvedély az individuális hatalom elnyerésének szenvedélye mások felett, ami előbbutóbb minden pragmatikus céltól függetlenül is külön élvezetet, embertelen élvezetet okoz. A leigázás sajátos formája ez; uralni az emberek akaratát, tudatát, s ezen keresztül tetteit, elérni, hogy azt higgyék, azt gondolják és tegyék, amit egy valaki akar, hogy higgyenek és gondoljanak. Ez az a sajátos, nem politikai értelemben vett hatalomvágy, ami az egyébként politikai hatalomra törő III. Richárd alakjában, de Molière Don Juan jában is ott munkál viszonylag önállósult hajtóerőként. Molière Don Juanjának gyönyörűsége és élvezete a sikeres befolyásolás gyönyöre is — az eredménytől és az azzal járó érzéki gyönyörtől voltaképp függetlenül. Annak az elbor-i Shakespeare: összes drámái. Magyar Helikon, 1972. II, 377. o. 16