Világosság, 1978. január-június (19. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - Ancsel Éva: Mint hogyha tudnák, ki a másik: Az emberi érintkezés zavarairól

már a legősibb időkben is fájdalmasan átláttak egy­máson, az viszont biztosan igaz, hogy valahányszor erre a röntgentekintetre kényszerül az emberei szem, — az így nyert emberismeret, az átlátás valóban fáj­dalmat okoz. Ha csak nem „függetlenített” és szen­vedélyes intrikusról vagy mizantrópról van szó ; egyáltalán olyan emberről, akinek a szeme érzéket­len, de pontosan működő érzékszerv műszerré zül­lött, egy bizonyos értelemben „visszanyerve” a sas szemének élességét. Az érintkezés súlyos zavarainak egyik tipikus forrá­sát fecsegi ki félreérthetetlenül az a közhely, mely szerint tudni kell, hogy „kivel áll szemben az ember”. A szembenállás, avagy egyenesen a vívóállás pozi­­túrája nyilvánvalóan nemcsak nehezíti, de lehetet­lenné teszi, hogy tudjuk, ki a másik. Ez a szituácó ugyanis érthető módon mindenkit arra késztet, sőt kényszerít, hogy arcán sisakot és rostélyt viseljen, s őrizkedjen akárki előtt óvatlanul leereszteni azt. Vagy egyszerű védekezésből, vagy éppen támadási szándékainak leleplezése céljából. Másrészt e pozitúra megköveteli, hogy a szembenállók minden figyelmü­ket a másik fél sebezhető pontjaira összpontosítsák. Mindehhez önuralom szükséges, de az erre a célra — a mások „észrevétlen” kifürkészésére és saját va­lódi mivoltunk leplezésére használt önuralom — a legkevésbé sem a szabadságnak, az önmagunk feletti uralomnak a kifejezője többé. A legfejlettebb önuralom birtokosai éppen — és még csak nem is ritkán — rágók is lehetnek. Nem vélet­lenül mondja éppen ő: „Rajtunk áll, hogy ilyenek vagyunk-e vagy olyanok . . . eszünk is van, lehűteni dühöngő indulatainkat, húsunk háborgását, zabolát­lan vágyainkat.”­ Ha ehhez a képességhez az az éles­látás társul, amellyel a hozzá hasonlók ellenfelük leg­gyengébb pontját fölfedezik és megcélozzák, akkor e magánhadjáratok sikere szinte biztosra vehető. A rejtőzésnek és nyomozásnak a polgári individuumok érintkezésében kialakult — és a mi viszonyaink közt természetesen még továbbélő — leghatékonyabb, de a személyiséget tekintve a legkevésbé sem büntetlen módja, ha az emberek a lehető legsztereotípebb maga­tartásformák és szövegek mögé bújnak. Ez mindaddig természetellenességében is „természetes”, míg joggal és okkal gondolják, hogy a fürkésző tekintetek nem őket keresik , s a nyomozó, a „tesztelő” kérdések avagy inkább keresztkérdések elől a sablonokban keresnek menedéket. A partikularitásukba zárt emberek azért sem tudják, azért sem akarják tudni, hogy ki a másik, mert ez nehezítheti stratégiájuk keresztülvitelét; a szüksé­gesnél több tudás nemcsak fölösleges, de a befolyáso­lás és felhasználás akadályozója is lehet. Márcsak azért is, mert az adott esetben kegyetlen, de minden­képp gátlástalan felhasználás érzéketlenséget, ez pe­dig tudás­hiányt követel. Ahhoz, hogy valaki kezé­nek legcsekélyebb remegése, szemének rebbenése nélkül tudjon kegyetlen lenni, ahhoz nem elég eszköz­nek tekinteni a másik embert. Különben is, mást je­lent közvetítő eszköznek tekinteni valakit — a német Mittel kifejezés értelmében — vagy istrumentnek, dologi eszközként használni. A kegyetlenség csak az utóbbi esetben lehet a szó szoros értelemben gátlás­talan, vagyis minden emberi gátat áthágó. Nem lehet az emberi viszonyulásokat oly módon kettészakítani, hogy a másik ember vagy cél, vagy eszköz, de el lehet és el kell különíteni a dologi eszközként való felhasz­nálást; ez valóban, egyértelműen embertelen. De az, akitől tanulunk például — a szó legtágabb értelmé­ben — az, bárki legyen, és bármit jelentsen számunk­ra, egyben eszközünk is, az a kérdés, mihez közvetítő eszköz. Ha nem tudjuk, hogy ki a másik, ezt azzal se magya­rázhatjuk, hogy az egymást megítélő tekintetek fel­színesek. Látni kell, hogy ez a felszínesség szándékta­­lanul is szándékos, így önmagában is kegyetlen. Rög­tönítélő szemeket feltételez — a rögtönítéletek statáriá­­lis végérvényességével és föllebbezhetetlenségével. Továbbá olyan embert, aki elég gőgös ahhoz, hogy úgy vélje, rendelkezik az ehhez szükséges csalhatat­lan éleslátással. A benyomás alapján, látásra ítélő és többnyire végle­ges képet — tehát előítéletként ható előképet — alkotó tekintet pedig visszahat, eltorí­tja, beszennyezi az arcokat, márcsak azért is, mert a félelem és rejtőzkö­dés kényszere mind mélyebbre űzi az embereket egye­di létük odvába. Fegyverek nélküli hadviselés formáját öltik így az emberi érintkezések, s a győztes az lesz, akinek sike­rül „megfejteni” a másik talányát, s ilymódon leigáz­­ni is. Ezekben a „hadviselésekben” alakul ki mint ön­cél és elidegenedett szenvedély az individuális hata­lom elnyerésének szenvedélye mások felett, ami előbb­­utóbb minden pragmatikus céltól függetlenül is kü­lön élvezetet, embertelen élvezetet okoz. A leigázás sajátos formája ez; uralni az emberek aka­ratát, tudatát, s ezen keresztül tetteit, elérni, hogy azt higgyék, azt gondolják és tegyék, amit egy valaki akar, hogy higgyenek és gondoljanak. Ez az a sajá­tos, nem politikai értelemben vett hatalomvágy, ami az egyébként politikai hatalomra törő III. Richárd alak­jában, de Molière Don Juan­ jában is ott munkál vi­szonylag önállósult hajtóerőként. Molière Don Juan­jának gyönyörűsége és élvezete a sikeres befolyásolás gyönyöre is — az eredménytől és az azzal j­áró érzéki gyönyörtől voltaképp függetlenül. Annak az elbor-i Shakespeare: összes drámái. Magyar Helikon, 1972. II, 377. o. 16

Next