Világosság, 1978. július-december (19. évfolyam, 7-12. szám)
1978 / 7. szám - Váriné Szilágyi Ibolya: Értékrendszerek, értékorientációk
természetesen nem egyformán átláthatók és megismerhetők, de az egyén életmódját és élettapasztalatát közvetlenül szervező csoportok értékviszonyai már mindenki számára beláthatók, hozzáférhetők. (Legalábbis elvileg, nem tagadva, hogy bizonyos korokban különösen megnehezülhet a látszólagos s a valódi értékviszonyok megkülönböztetése.) A jelzett különbség megnöveli az értékek szubjektivisztikus értelmezésének a forrásait és lehetőségét, úgy tűnik, mintha az értékek sokkal inkább a szubjektumhoz kapcsolódnának, tőle függenének, ily módon az egyén meghatározó szerepe bennük, vagy velük kapcsolatosan lényegibb, döntőbb volna, semmint a társadalomé. Magyarán az értékek szubjektivisztikus látszata nagyobb és hatékonyabb, mint a társadalmi törvényszerűségé. Ez a látszat mindaddig leküzdhetetlen, míg a kérdést „a társadalom” és az „egyén” merev, dichotóm szembeállításában próbáljuk vizsgálni és megoldani. Az értékek nem képezik a dolgok immanens tulajdonságát, hanem az ember által nekik tulajdonított minőséget fejezik ki. Olyan társadalmi objektivációk, amelyekkel az emberek viszonya fejeződik ki természeti és társadalmi dolgokhoz, jelenségekhez, viszonyokhoz, valamint önmagukhoz. Az értékek megvilágítják és tudatosítják, hogy ezek a dologi és emberi viszonyok és jelenségek milyen tulajdonságok révén hatnak rájuk pozitívan, értük való törekvésre, küzdelemre késztetve, s mely tulajdonságok révén hatnak negatívan érzelmi-szellemi és gyakorlati magatartásukra. Mint ilyenek, az értékek a társadalmi lét önszabályozó eszközei közé tartoznak. Az értékek objektív jellegű mindenkori hierarchikus rendszere azt tükrözi, ahogyan a dolgok, viszonyok személyes jelentést nyernek, s jelentésük alapján elrendeződnek az életbeni hasznosságuk, jelentőségük, fontosságuk szerint az emberek egyszerre személyes és társadalmi élet- és cselekvésterében. A mindennapi létben és gondolkodásban elválaszthatatlanok a racionális ismeretszerzés, az értelmi értékelő feldolgozás, valamint az érzelmi hangsúlyú jelentőség tulajdonítás, érzelemvezette értékelés mozzanatai. A belőle kivált tudományos igényű megismerés vonalán döntően annak a jelentéstartalomnak a növekedésével van dolgunk, amely a dolgok objektív tulajdonságaival és viszonyaival kapcsolatos, ahol a fogalmak társadalmi jelentése az erről való tudást rögzíti a tartalmi megfelelés különböző fokain. Az értékek esetében viszont elsősorban azzal a jelentéstartalommal konfrontálódunk, amely abból származik, hogy hogyan vonjuk be a már kialakult dolgokat és viszonyokat személyes életünkbe, saját életvezetésünk mennyiben válik a meglevő preferenciális viszonyok s ellentmondásaik hordozóivá. A kétfajta jelentéstar- 402 talom már csak azért sem állítható szembe, mert a valóságban egymást kölcsönösen áthatva létezik; hogy mikor, milyen mértékig, az konkrét történeti elemzés tárgya lehet. Ma már az embernek a termelőerők, a technika és saját képességei fejlődése folytán egyre nagyobb személyes szüksége van a tudományos megismerésre, számára ez életszükségletté, életértékké is válhat. Az egyén és a társadalom viszonyában a marxi makro-strukturális elemzésekre leginkább építő Vigotszkijiskola (közelebbről A. N. Leontyev) gondolatmenetében a „znacsényije”—jelentés és a „szmüszi”—értelem megkülönböztetésében a fenti különbségre való utalás fogalmazódik meg, bár nem bomlik ki részleteiben. A környezeti ingerhatások valamilyen jelentésbeli elrendeződése — egyelőre még statikus, fajilag genetikusan kódolt formában — az állati fejlődésben is megfigyelhető. Ám figyelemre méltó, hogy a környezeti mozzanatok jelentésbeli kiválása és tagolódása elsősorban — az alacsonyabb fejlődési fokon szinte kizárólagosan — a primer biológiai szükségletekhez közvetlenül hasznosítható, biológiai értékhordozó (táplálékot, veszélyt, társat, stb. jelző) tulajdonság alapján történt. Ezért inkább jelszerveződésről, mint jelentés-szerveződésről beszélhetünk az élővilág fejlődésének alacsonyabb fázisain. Az emberszabású majmoknál erre a jelszerveződési szintre már egy szélesebb, ezekhez képest közvetettebb, instrumentális jellegű jelentésszerveződés kezd kialakulni, szorosan a biológiai szükségletekhez tapadva, s végső soron fejlődés és variabilitás tekintetében azok által lehatárolva. Az egyedileg újonnan kialakított jelentéseknek és jelentésformáknak azonban ekkor még nagyon kezdetleges formában alakul ki az az „örökítési mechanizmusa”, amely nem egyedspecifikus, nem genetikusan kódolt, hanem a csoportlétben gyökerezik. Ez az „örökítési forma” csak mint csoportos, társas örökítési forma kezdetleges, a maga nemében mint állati tanulási forma, meglehetősen fejlett , az utánzás, a megfigyelésen alapuló tanulás jelenség köréről van szó természetesen, amellyel az állat egyedfejlődése során egyre újabb dolgokat, s mi több , dolgok közötti viszonylatokat vonhat be manipulatív cselekvése körébe. Az emberi tevékenység jellemző formáinak: a tárgyigyakorlati jellegű munkatevékenységnek, az emberi kommunikatív és megismerő tevékenységnek s egyidejűleg a társadalmi-társas viszonyoknak a kialakulásával azonban mind a természeti környezeti mozza-1 A „znacsenyije” inkább a globálisan társadalmilag-történetileg kidolgozott s közvetített jelentéstartalmat, a „szmuszl” fogalom ill. a dolog személyes „jelentését”, értelmét jelöli Leontyevnél. Az értékorientációt a vigotszkiji jelentésfelfogás alapján közelíti meg Olsanszkij is: az érték az ember és a külvilág kapcsolatát közvetítő jelentéstípusok egyike (In: Szovjet szociológia ma. Kossuth 1971. 122. old.) . Az érdeklődőknek figyelmébe ajánlhatjuk Köhler és Vigotszkij tanulmányait a Kardos L. bevezetőjével és szerkesztésében megjelent Alaklélektan c. kötetből (Gondolat, 1974), valamint Lawick Goodall: Az ember árnyékában c. kötetét (Gondolat, 1972.)