Világosság, 1980. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)

1980 / 5. szám - Litván György: Szabó Ervin befejezetlen műve: A társadalmi osztályok és az osztályharc elmélete

­ Távol áll tőlem, hogy drága idejét a terv felvázolásá­val stb. igénybe kívánjam venni. De talán nem szerény­telenség, ha két részletkérdéssel kapcsolatban kikérem véleményét, mert tudomásom szerint ezekkel a kérdé­sekkel a marxista irodalom még nem foglalkozott. Jelenleg a módszertani bevezetést írom, ebben beha­tóan foglalkozom az ún. pszichológiai szociológiával (Giddings, Tarde, Fouillée stb.), a lavrovi szubjektív történetfelfogással stb. Velük szemben a történelmi materializmus álláspontját hangsúlyozom, úgy, ahogy az Engels Schmidthez írt leveleiben stb., továbbá az Ön és Labrid­a írásaiban nyert pontos meghatáro­zást; a fejlődés szubjektív és pszichológiai oldalának kiemelésénél azonban mégis valamivel messzebb me­gyek.”12 Ezzel kapcsolatban két alapvető kérdést vetett fel Kautskynak. Az első az egyén történelmi szerepére, a második a történelmi fejlődés nem-forradalmi, ál­tala „organikusának nevezett hosszú korszakaira vo­natkozott. Úgy látta ugyanis — nem is alaptalanul —, hogy a történelmi materializmus e két problé­mára nem ad kielégítő magyarázatot. A jelek szerint nem elégítette ki Kautsky válasza sem, amely pedig­­— hosszú, tanulmányszerí­ levél formájában — hama­rosan megérkezett.13 Itt mindjárt egy újabb problé­ma is felmerült. Kautsky arra kérte, hogy a Die Neue Zeit számára írt egyik recenzióját egészítse ki az „osz­tály” fogalmának meghatározásával. Figyelemre méltó, hogy február 25-i levelében, miután köszöne­tet mondott Kautsky segítőkészségéért, Szabó Ervin mindkét kérdéscsoportban kitért az állásfoglalás elől: „Csak az esetleges félreértés elkerülése végett szeret­ném megjegyezni, hogy teljes egészében a materia­lista történetfelfogás talaján állok; ha több figyelmet szentelek a társadalomfejlődési folyamat lélektani ol­dalának, ez nem azt jelenti, hogy átsiklottam az in­­dividuálpszichológiai kutatás területére, ez csupán ama bizonyos szubjektív oldal kiemelése, melyet En­gels is a fejlődés lényeges mozzanatának nevez leve­leiben. Levelem tulajdonképpeni tárgya az osztályokról szó­ló dolgozatom. Nos, ezt egyáltalán nem szántam »cikk­nek«. Azzal, hogy csupán egy szerény recenzió for­májában írtam meg, felmentve éreztem magam a kö­telezettség alól, hogy az osztályok kérdésére vonatko­zó véleményemet kifejtsem. És nem ok nélkül. Ép­pen egy, az osztályokról szóló munka kellős közepén vagyok. Természetes, hogy igyekszem az őstörténet­ből, a történelemből és a gazdaságtörténetből minél több induktív anyagot összegyűjteni. Ez a munka most vége felé jár, s végre közeledem hozzá, hogy meg­fogalmazzam nézeteimet. Mindazonáltal nem szívesen vágnék saját magam elébe.”14 Látnivaló, hogy a munka előrehaladtával egyre sza­porodtak annak elméleti nehézségei, nem is szólva Szabónak az 1904-es évben megsokasodó egyéb köte­lezettségeiről: ekkor foglalta el új állását a fővárosi könyvtárban, tartotta nagyszabású előadását a Tár­sadalomtudományi Társaság vitaciklusán, indított erőteljes belső harcot a Szociáldemokrata Párt meg­reformálásáért, s szerkesztette, majd adta ki füzeten­ként Marx és Engels válogatott műveinek I. kötetét. Nem csoda, hogy 1904 májusában fájdalmas rezig­­nációval fogadta Somló Bódog baráti érdeklődését: „Hogy dühöng az osztályharc? A szocializmusról tartott szép expozéd erősen felcsigázta kíváncsiságo­mat készülő munkád iránt”.15 Válaszlevelében Szabó egy pozitív utalást is tesz ugyan a könyvön végzett munkájára („Az osztály­harc kapcsán sok őstörténeti dolgot olvastam mosta­nában”), de aztán keserű vallomást tesz arról, hogy zsákutcába jutott tervével: ,,A kitaposott utak! Azt hiszem, ez ássa meg az én osztályharcaimnak sírját. Íme odajutottam, hogy azt kell hinnem, sohasem lesz az egészből semmi. Jó egy hónapja egy betűt sem írtam. Azt látom, hogy talán eleget tudok ahhoz, hogy j­ól-rosszul összekompilál­­jak egy könyvet, de keveset, túlságosan keveset ah­hoz, hogy csak valamely tekintetben eredeti koncep­cióra jussak. Ez a belátás tökéletesen kedvemet szegte. Képtelen vagyok dolgozni. S ostoba fataliz­mussal várom a pillanatot, melynek spontán ihletje megadja a megváltó eszmét. Azt hiszem, elvárhatok az idők végtelenségéig. Pedig ugyan a külső körül­mények elég kedvezőek volnának. Elegendő alvás, tennis, jó táplálkozás fizikumomat jó kondícióba hozták. Új hivatalom várakozásaimat felülmúlta. Ugyanolyan szabadságot élvezek munkámban, mint a Kamaránál. Senki bele nem avatkozik. S négy ember végzi mellettem a könyvtári munkának azon részeit, amelyekbe a Kamarában már majd beleőrültem: a mechanikus és idegrabló és lélekölő részeit. A maga­sabb javadalmazás anyagi gondjaimat csökkenti, s más kellemetlen pénzszerző munka abbahagyását tette lehetővé. S mégis!”16 Ám a könyv befejezéséért folytatott küzdelmet még sokáig nem adta fel. 1904 őszén, mielőtt első néhány­­hetes párizsi tanulmány útjára indult volna, ismét Kautskynak tesz tartalmilag is lényeges említést e munkájáról: „Abban a könyvben, melyen dolgozom, megkísérlem az emberi társadalmat két ösztönzőre: az önfenntartási ösztönre és a mutual aid-re (kölcsö­nös segítség — L. Gy.) visszavezetni, aztán: az ere­deti osztálytagozódást közvetlenül a technika fejlődé- 19* 12 Uo. 420. 13 Uo. 445—448. « Uo. 449. 13 Uo. 492—493. 1904. május 8. 1» Uo. 498. 283

Next