Világosság, 1980. január-június (21. évfolyam, 1-6. szám)
1980 / 5. szám - Litván György: Szabó Ervin befejezetlen műve: A társadalmi osztályok és az osztályharc elmélete
Távol áll tőlem, hogy drága idejét a terv felvázolásával stb. igénybe kívánjam venni. De talán nem szerénytelenség, ha két részletkérdéssel kapcsolatban kikérem véleményét, mert tudomásom szerint ezekkel a kérdésekkel a marxista irodalom még nem foglalkozott. Jelenleg a módszertani bevezetést írom, ebben behatóan foglalkozom az ún. pszichológiai szociológiával (Giddings, Tarde, Fouillée stb.), a lavrovi szubjektív történetfelfogással stb. Velük szemben a történelmi materializmus álláspontját hangsúlyozom, úgy, ahogy az Engels Schmidthez írt leveleiben stb., továbbá az Ön és Labrida írásaiban nyert pontos meghatározást; a fejlődés szubjektív és pszichológiai oldalának kiemelésénél azonban mégis valamivel messzebb megyek.”12 Ezzel kapcsolatban két alapvető kérdést vetett fel Kautskynak. Az első az egyén történelmi szerepére, a második a történelmi fejlődés nem-forradalmi, általa „organikusának nevezett hosszú korszakaira vonatkozott. Úgy látta ugyanis — nem is alaptalanul —, hogy a történelmi materializmus e két problémára nem ad kielégítő magyarázatot. A jelek szerint nem elégítette ki Kautsky válasza sem, amely pedig— hosszú, tanulmányszerí levél formájában — hamarosan megérkezett.13 Itt mindjárt egy újabb probléma is felmerült. Kautsky arra kérte, hogy a Die Neue Zeit számára írt egyik recenzióját egészítse ki az „osztály” fogalmának meghatározásával. Figyelemre méltó, hogy február 25-i levelében, miután köszönetet mondott Kautsky segítőkészségéért, Szabó Ervin mindkét kérdéscsoportban kitért az állásfoglalás elől: „Csak az esetleges félreértés elkerülése végett szeretném megjegyezni, hogy teljes egészében a materialista történetfelfogás talaján állok; ha több figyelmet szentelek a társadalomfejlődési folyamat lélektani oldalának, ez nem azt jelenti, hogy átsiklottam az individuálpszichológiai kutatás területére, ez csupán ama bizonyos szubjektív oldal kiemelése, melyet Engels is a fejlődés lényeges mozzanatának nevez leveleiben. Levelem tulajdonképpeni tárgya az osztályokról szóló dolgozatom. Nos, ezt egyáltalán nem szántam »cikknek«. Azzal, hogy csupán egy szerény recenzió formájában írtam meg, felmentve éreztem magam a kötelezettség alól, hogy az osztályok kérdésére vonatkozó véleményemet kifejtsem. És nem ok nélkül. Éppen egy, az osztályokról szóló munka kellős közepén vagyok. Természetes, hogy igyekszem az őstörténetből, a történelemből és a gazdaságtörténetből minél több induktív anyagot összegyűjteni. Ez a munka most vége felé jár, s végre közeledem hozzá, hogy megfogalmazzam nézeteimet. Mindazonáltal nem szívesen vágnék saját magam elébe.”14 Látnivaló, hogy a munka előrehaladtával egyre szaporodtak annak elméleti nehézségei, nem is szólva Szabónak az 1904-es évben megsokasodó egyéb kötelezettségeiről: ekkor foglalta el új állását a fővárosi könyvtárban, tartotta nagyszabású előadását a Társadalomtudományi Társaság vitaciklusán, indított erőteljes belső harcot a Szociáldemokrata Párt megreformálásáért, s szerkesztette, majd adta ki füzetenként Marx és Engels válogatott műveinek I. kötetét. Nem csoda, hogy 1904 májusában fájdalmas rezignációval fogadta Somló Bódog baráti érdeklődését: „Hogy dühöng az osztályharc? A szocializmusról tartott szép expozéd erősen felcsigázta kíváncsiságomat készülő munkád iránt”.15 Válaszlevelében Szabó egy pozitív utalást is tesz ugyan a könyvön végzett munkájára („Az osztályharc kapcsán sok őstörténeti dolgot olvastam mostanában”), de aztán keserű vallomást tesz arról, hogy zsákutcába jutott tervével: ,,A kitaposott utak! Azt hiszem, ez ássa meg az én osztályharcaimnak sírját. Íme odajutottam, hogy azt kell hinnem, sohasem lesz az egészből semmi. Jó egy hónapja egy betűt sem írtam. Azt látom, hogy talán eleget tudok ahhoz, hogy jól-rosszul összekompiláljak egy könyvet, de keveset, túlságosan keveset ahhoz, hogy csak valamely tekintetben eredeti koncepcióra jussak. Ez a belátás tökéletesen kedvemet szegte. Képtelen vagyok dolgozni. S ostoba fatalizmussal várom a pillanatot, melynek spontán ihletje megadja a megváltó eszmét. Azt hiszem, elvárhatok az idők végtelenségéig. Pedig ugyan a külső körülmények elég kedvezőek volnának. Elegendő alvás, tennis, jó táplálkozás fizikumomat jó kondícióba hozták. Új hivatalom várakozásaimat felülmúlta. Ugyanolyan szabadságot élvezek munkámban, mint a Kamaránál. Senki bele nem avatkozik. S négy ember végzi mellettem a könyvtári munkának azon részeit, amelyekbe a Kamarában már majd beleőrültem: a mechanikus és idegrabló és lélekölő részeit. A magasabb javadalmazás anyagi gondjaimat csökkenti, s más kellemetlen pénzszerző munka abbahagyását tette lehetővé. S mégis!”16 Ám a könyv befejezéséért folytatott küzdelmet még sokáig nem adta fel. 1904 őszén, mielőtt első néhányhetes párizsi tanulmány útjára indult volna, ismét Kautskynak tesz tartalmilag is lényeges említést e munkájáról: „Abban a könyvben, melyen dolgozom, megkísérlem az emberi társadalmat két ösztönzőre: az önfenntartási ösztönre és a mutual aid-re (kölcsönös segítség — L. Gy.) visszavezetni, aztán: az eredeti osztálytagozódást közvetlenül a technika fejlődé- 19* 12 Uo. 420. 13 Uo. 445—448. « Uo. 449. 13 Uo. 492—493. 1904. május 8. 1» Uo. 498. 283