Világosság, 1991. július-december (32. évfolyam, 7-12. szám)
1991 / 7-8. szám - HANNAH ARENDT - Jay, Martin: Hannah Arendt politikai egzisztencializmusa
századi vonulat helyében - amely annyira eltérő elméletekben kapott kifejezést, mint a klasszikus gazdaságtan, a saint-simoni szocializmus, a korporatista konzervativizmus, a durkheimi szociológia és a marxizmus (bár mint hamarosan látni fogjuk, annak alapítója ezt így nem ismerte volna el) - évszázadunk legelején új áramlat jelent meg. Vezető alakjai között ott volt az olaszországi Pareto és Mosca, a franciaországi Action Francaise klikk, s a politika viszonylagos autonómiájának hasonló megjelenését látjuk Leninnél és az olasz fasisztáknál. Jóllehet a politikum Hannah Arendt adta definíciója és elődei meghatározása közé nem tehetünk egyszerűen egyenlőségjelet, mindenképp igaz, hogy közös volt bennük annak az erős vágya, hogy a politikát kiszabadítsák abból a dicstelen állapotból, amelybe a tizenkilencedik századi gondolkodás juttatta. Noha azt állította, hogy az „elme élete”, a vita contemplativa és a „gyakorlat élete”, a vita activa közül egyik sem élvez rendszerében elsőbbséget, Arendt gyakorlatilag teljes szellemi kapacitását mégis az utóbbi terület kutatásának szentelte.11 A The Human Conditionban, amely Arendt álláspontja locus classicusának tekinthető, három kategóriára bontotta szét a vita activát: dolog, munka, cselekvés. Az elsőben az ember animal laboránsként értelmezzük, akinek létét felemészti a saját fennmaradása körülményei megteremtésének soha véget nem érő ciklusa. A dolgozás végtelen, repetitív, a biológiai szükségletekhez van kötve, és nincs állandó eredménye. Az emberi tevékenységek skáláján feljebb helyezkedik el a munka, amelyben az embert mint homo faber jelenik meg. Saját maga készítette termékek létrehozásával az ember itt viharosan átalakítja környezetét, s ennek révén túllép a biológiai szinten. E modellben az ember mint elszigetelt mesterember jelenik meg, aki többé-kevésbé tartós termékeket hagy maga után, s ezek alkotják azt, amit Hannah Arendt a „világnak” nevez. A harmadik kategória, a cselekvés, a legmagasabb rendű a három közül, hiszen itt az ember a leginkább nemesítő tevékenységet végzi: a beszéd közege révén nyilvános interakcióba lépnek, ami az emberi szabadság lényege. A cselekvő élet - amelyet a legjobban a görög polisz példát, ahol az abszolút egyenlőség alapján szabad emberek lépnek egymással interakcióba - önmagában is cél. Annak elérése, hogy az ember nemes politikai tetteit a közösség megőrizze emlékezetében, még az élet megőrzésénél is magasabb rendű cél. Az egyén, az ember nem minden dolgok mértéke, ahogy a humanisták Protagorász óta helytelenül vélik: a „világot”, amely a homo faber alkotása, valamint a polisz emlékezete garantálta evilági halhatatlanságot magasabb rendű értékeknek kell tartani. .Miközben a politikai cselekvést megpróbálta megszabadítani a vita activa egyéb változatainak való alávetettségtől, a 20-as évek politikai egzisztencialistáihoz hasonlóan Arendt is a lehető legnagyobb autonómiát kívánt megőrizni a számára. A politikáról tehát nem egyszerűen úgy vélte, hogy az nem redukálható a társadalmigazdasági erőkre, hanem úgy gondolta, hogy arra semmiféle normatíva avagy instrumentális megszorítás nem érvényes (e nézetet gyakran „decizionizmusként” ismerik). Minthogy a politika saját maga célja, nem fogható fel semmi egyéb uralkodás, vagyon, népjólét, avagy társadalmi igazságosság elérésének az eszközeként, egyszóval politique pour la politique. Vagy ahogyan Bäumler fogalmazta egy ízben: „A cselekvés nem jelenti azt, hogy »valami mellett döntünk«... mivel az feltételezi, hogy tudjuk, mi mellett döntünk, a cselekvés inkább annyit jelent, hogy »elindulunk valamely irányba«... Igazán másodlagos valami olyasmi mellett dönteni, amit majd megismerek.” Bäumler „valamely irányba indulása” helyébe Hannah Arendt a „kezdés puszta képességét”12 helyezi, de ennek a jelentése lényegében ugyanaz. Arendt nézeteinek egzisztencialista gyökerei világosan kitapinthatók egy 1946-os tanulmányban, amelyben a heideggeri „semmi” fogalmát tárgyalja: „Az a sajátos vonzerő, amelyet a Semmi gondolata gyakorol a modern filozófiára, nem csupán a nihilizmust jellemzi. Ha a Semmi problémájára egy, a filozófia mint