Világosság, 1994. január-június (35. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 5-6. szám - A LIBERALIZMUS VÁLASZTÁSA - Tamás Gáspár Miklós: Búcsú a jobboldaltól?
A demokratikus ellenzék szerepéről ennek a helyzetnek a kialakulásában egy sokfelé megjelent esszémben már írtam (magyarul a Világosság közölte). Helyes dolog legelőbb is a magunk felelősségét elismerni, de túlzás volna ebben az oroszlánrészt barátaimnak követelni. A „disszidens" ellenzékiek antiutópizmusa nem volt kevesebb, mint a reformereké, akik nálunk az 1994 májusáig kormányzó pártokba, illetve a Magyar Szocialista Pártba tömörültek. A mi szembenállásunk és az ő kiábrándultságuk sok tekintetben hasonló eredményre vezetett. Mindannyiunk gondolkodását az adott esztelen imádata töltötte be: az új „pragmatizmus" és az új „nacionalizmus" egyaránt visszariadt attól, hogy fölülbírálja azt, amit kerületi vagy járási legendáriuma éppen helyi „valóságként" tüntetett föl. Az adott bálványozása nemcsak a hitregei „valóságra", hanem a véleményekre is kiterjedt: a vélemény hangoztatójának (egyénnek vagy csoportnak) expressziója volt az új Kelet-Európában; a bírálat a személy vagy csoport iránti tiszteletlenség jelének tetszett, ezért tehát antidemokratikusnak, antiliberálisnak, antipluralistának - a politikai viták minden fajtáját a vak indulatok föllobbanásának nézte a „mértékadó" sajtó (hiszen a politikai véleménynyilvánítás merituma az expresszió: nem a micsoda, hanem a kicsoda). Az új „nacionalista" közvélemény is pusztán expressziónak állította saját nemzeties világszemléletét (tehát: nem igazságnak), ezért az egyet nem értőket kénytelen volt „idegennek" bélyegezni. A pluralista szkepszis többé-kevésbé jómódú felszíne alatt azonban sötét nihilizmus rejtőzik: „demokratikus" szocialisták, „pragmatikus" liberálisok és ál-„konzervatív" nacionalisták tudni vélik, hogy a társadalmat a nyers anyagi és hatalmi érdek, a félelem és a restség „mozgatja" - ehhez adódik még a „fölvilágosító" hipotézis a tévképzetek hatalmáról, a tömegek tudatlanságáról, a manipulált hiedelmekről (ezeket a szélsőjobboldali canaille a maga paranoid szokása szerint összeesküvéssel magyarázza, fókuszt kínálva így a Bibó Istvántól leírt politikai hisztériának, amellyel majdnem három éve diktálja a magyar politika ütemét). Ez a sötét nihilizmus olyan szférákat is áthat, amelyeket az effélére immunisnak gondolna az ember - alkotmányjog! teológia! -, és amely egy kezdetleges, pesszimista, rejtett „antropológián" alapul. Ez az „antropológia" azt szeretné velünk elhitetni, hogy az emberi lény ösztönöktől, szenvedélyektől, alantas önzéstől, ellenállhatatlan vágyakról motivált állat, akit csak rémült szűkölése, biztonságvágya, konformizmusa, meghunyászkodó gyávasága különböztet meg a többi emlőstől. Eszerint az „antropológia" szerint az emberi lényt csak összezavarja a „szellem", amely zűrös képzelgésekkel, alaptalan ábrándokkal, agresszív és önveszélyes gondolatokkal teszi inkoherenssé egzisztenciáját, amelyet áttekinthetően szabályozna különben a halálfélelem, a hidegtől és a testi fájdalomtól való irtózás, az éhség és a nemi vágy. Többször olvastam köztiszteletnek örvendő magyar lapokban, hogy az erkölcs sajátlagos értelmiségi foglalatosság, amolyan haszontalan luxus-„szakma", amelyhez az úgynevezett normális embereknek nincs közük. Naponta fejtik ki öltönyös, nyakkendős urak - anélkül, hogy ámulatot vagy fölhördülést váltanának ki -, hogy a jogtisztelet csak akkor indokolt, ha a szóban forgó törvény vagy rendelet előnyös az érdekeltnek. Hogyan jutottunk idáig? Hanyatlásunk egyik fő oka majdnem mindenki szerint az az alapvető hazugság, amelybe az 1848 utáni magyar liberalizmus belekeveredett. Az egymással is szemben álló radikális bírálók - Jászi, Szekfű, Bibó - ezt majdnem azonos terminusok- 39