Világszínház, 2002 (16. évfolyam, 1-6. szám)
2002 / 1. szám
Keresztmetszet Honnan hová? Interjú Nagy Józseffel Ha összefoglalnám életutad, akkor a következő útvonalat és állomásokat kellene megneveznem: Kanizsa, Szabadka, Budapest, Párizs; képzőművészeti tanulmányok, pantomim kurzus, az első előadás Budapesten, majd Párizsban a Pekingi kacsa bemutatója, társulatalapítás magyar és francia táncosokkal. 1987-től szinte minden évben új bemutató. A társulat bejárja Franciaországot és szinte valamennyi földrészen sikereket arat. A képzőművészeti indíttatás hogyan befolyásolta és befolyásolja az előadások létrejöttét? - A rajzolás az első szerelem. Induláskor ez volt a döntő. A színház csak később jött, de mind a kettő folyamatosan bennem van. Ösztönösen alakult a viszonyom mind a kettőhöz. Amikor a színpad vonzása egyre erősebbé vált, felszámoltam a rajzos „attitűdöt”. Úgy éreztem, hogy a kettő nem megy egyszerre. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy a rajzolásban akkoriban még csak bontogattam a szárnyaimat, és még egyáltalán nem volt világos, milyen irányban induljak el. Ez a korszak nagyjából a nyolcvanas évekre tehető. Lehet, hogy az egész azért alakult így, hogy minden erőmmel a színpad felé fordulhassak. Ezzel telt el az elmúlt húsz év, persze ezen belül is különböző szakaszok voltak. Az első ciklus körülbelül hat évig tartott, és ez volt a testi felkészülés ideje. Úgy gondoltam, hogy teljes idő- és erőbedobás szükséges a test kimunkálásához, a technikák elsajátításához. És évek mentek rá. Azután jött a munka az együttessel: az alapkő valóban a Pekingi kacsa volt, amely szinte kikényszerítette a folytatást. Ezzel telt el az elmúlt tizenöt év és azt hiszem, éppen ennyi kellett. Úgy érzem, hogy körbejártam azt a színpadi világot, amelyet magamból vetítettem ki. Ami pedig a rajzolást illeti, kielégített, hogy csak skicceket, jeleket dobáljak a papírra, amelyekből végül színpadképek lettek. Ez így is volt rendjén, mert minden a színpadra koncentrálódott. Két évvel ezelőtt azonban valami megváltozott. Úgy éreztem, hogy bejártam egy kört, vagyis a színpadon keresztül megközelíthető világot, és az évek alatt lassan megteremtődött egyfajta nyelvezet. Ez nagyrészt tudattalan folyamat. A színpad számomra külön dimenzió, egy olyan tér, amelyet minden irányban be kellett járnom, újra kellett építenem, újra kellett szabdalnom. Ez a saját labirintusom, és ennyi változatra, kombinációra volt szükségem ahhoz, hogy azt érezzem, kialakult a saját „diskurzusom”, mondandóm, ami az évek során stílust teremtett. Most már látom ennek a kontúrjait, és érzem, ahogy visszahat a munkáimra. Kialakult egyfajta oda-vissza ható dialógus. A tapasztalataim leülepedtek, és minden arra ösztönöz, hogy újrafogalmazzam a gondolataimat. Az elmúlt tizenöt év alatt nem rajzoltam komolyan, ezért rengeteg elfojtott vágy gyűlt bennem össze emiatt. Két évvel ezelőtt egyszer csak kitört belőlem, és azóta rajzolom ezeket a miniatúrákat. Mintha a színházcsinálással párhuzamosan folyamatosan monologizálnék. De most már képes vagyok arra, hogy a rajz törvényszerűségeire koncentráljak. Tehát rajzolás közben nem a színpadi időre, nem a színpadi történésekre gondolok, hanem kiválasztok egy szöget, egy gondolatot, egy pillanatot és azt fogalmazom újra a rajz nyelvén. Számomra ez is egyfajta felkészülési mód. A testképzés megvolt, a színpadi gondolkodás a mai napig kitört, de most a rajzolással új dimenzió nyílt meg előttem. Két év óta naponta legalább két órát teljes odafigyeléssel rajzolok. - A Virrasztók tehát lezárása egy korszaknak? - Igen, ezzel az előadással lezárult egy korszak, és az idén, 2002-ben, a most bemutatott Filozófusokkal valami új kezdődött. A Virrasztók, ahogy a korábbi előadások is, elsősorban vizuális. A Filozófusokban a befogadó számára is hozzáférhetővé akartam tenni mindazt, amit a felkészülés különböző szakaszaiban átéltem, és ezt már nem akarom a magánszférában tartani, hanem kidolgozom és bemutatásra ajánlom. Az előadás első része olyan, mint egy kiállítás. Azzal indul, hogy a közönség huszonnégy speciálisan elkészített képet nézeget. A képek elkészítése kétévi munka eredménye. A filmfelvevőt úgy használom, mint egy fényképezőgépet: fix távolságból, bontás nélkül, a kamera harminc perces exponálással veszi a fotóalanyt. Ez egyfajta paradox rákérdezés arra, hogy mit is látunk valójában. A képek iszonyú lassan elmozdulnak valamilyen irányba. Én ugyan előre megkomponálom a képet, de elég időt adok a nézőnek, hogy az esze, a tekintete is elmozdítsa a képet, összerakja és kitalálja a maga „történetét”. A színpadi időt akartam megkérdőjelezni és ezzel egy másik időszférát kínálok a befogadó számára. Azt akartam elérni, hogy a néző megnyugodjon, mielőtt zihálva, zaklatottan berontana a nézőtérre. Ez a bevonulás sokaknak nagyon lassú, de azt remélem, hogy a néző időt ad magának és odafigyel a részletekre. Ezt aztán még azzal feszítem tovább, hogy még mindig nem vezetem a nézőt a terembe. Már ott van a színpadi tér körül, amitől egyelőre Világszínház 2002/1