Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-06-08 / 12. szám
A az évforduló alkalmul szolgál arra, hogy a fanatikus, hitéért életét kockáztató szerzetest ünnepeljük, emlékét megörökítsük. Ezt Julián mindenképpen meg is érdemli. Utazása nem volt egyszerű térítőút — több volt annál: a magyarság sorsának, kettősségének és magányának szimbóluma. Őseink két ízben hasonlottak meg a honfoglalás előtt úgy, hogy a törzsek szétszakadására vezetett a nézeteltérés. Az egyik akkor volt, amikor a kazár birodalomból kiválva s a hozzájuk csatlakozott kazár—kabar törzzsel egyesülve nyugat felé indultak, a másik pedig az etelközi besenyőtámadás idején. Úgy látszik, mindkét esetben a magyarságnak éppen a finnugor törzsei váltak le a nagy néptömbről. Tán az volt ennek az oka, hogy nem fogottak össze eléggé a türk törzsekkel? Nem asszimilálták eléggé a türk törzsi rendszer életformáját? Talán a nyelvét sem tették eléggé magukévá? Valószínű, hogy az eléggé laza törzsi szervezet éppen a finnugor törzsek némelyikét nem kötötte elég szorosan a nagy közösségbe, az meg majdnem bizonyos, hogy még a honfoglalás idején is kétnyelvű nép voltunk. A törzsek neveiből megállapítható, hogy bár a finnugor magyar törzs volt a vezető csoport, s ez adta az egész törzsszövetség nevét és vezető férfiait is, éppen ez volt kisebbségben a türk vagy törökös törzsek mellett. Az első szétváláskor a kint maradt törzsek a Kaukázus felé vonulhattak, a Kubán és Terek folyó meg a Don torkolata mellé. Az ott elterülő széles sztyeppéken legeltették tovább karmaikat, s hol egyik, hol másik nomád törzsszövetséghez csatlakozva vagy néha maguk maradva űzték „barantáikat”, azaz rablóportyázásaikat. A második alkalommal viszont a kint maradt törzsek észak felé vonulhattak, vissza az eredeti tartózkodási helyre, a Volga — akkor Etilnek nevezték — s a Káma vidékére, a Jaik — azaz Urál — folyó környékén ma is élő rokonaik közelébe. Ezt a területet nevezték Nagy, azaz régi, öreg Magyarországnak, míg az előbbi törzseket mint Dontü-magyariakat, azaz a Don torkolatánál élőket emlegetik krónikáink. Julián a Volga mentieket kereste fel és találta meg. Az elszakadásokat a magyarság századokon át nem felejtette el. A honfoglalás után még sokáig követeket küldtek egymáshoz, s hírt adtak ezek is, azok is hollétükről, életük folyásáról. Az itteniek „Csoba magyeriainak” nevezték a kaukázusiakat és Don mellékieket, mondván, hogy Csoba nevezetű vezérük bírta rá őket az ottmaradásra. (Csoba annyit jelent, mint „ostoba”. Jellemző a kintmaradtak elhatározásának megítélésére!) A mordvinoknál ma is van egy népszokás, amely érdekesen világít rá a nyugatra költözött magyarsággal való érzelmi kapcsolatukra. Évenként egyszer minden házban egy tállal többet tesznek az asztalra, mellé kést, kanalat helyeznek. Ez a tál és ezek az evőeszközök az elszakadt magyaroknak szólnak... Később a követek elmaradtak, hírt már alig hallottak egymásról, noha feltételezhetjük, hogy még sokáig szálltak a mondák és kósza üzenetek keletről nyugatra. Az Árpádok alatt mindig szoros kapcsolata volt a magyarságnak kelettel, főképp a kis orosz fejedelemségek révén, melyekkel hol harcban, hol rokonságban állottunk. És így, noha közvetlen érintkezésünk többé sem a Don- és Kubán-vidéki, sem az Etil melléki magyarsággal nem volt, a kerülő úton szerzett, bizonyára elferdített értesülések és a magyarságban — mint minden törökös népben — erősen izzó történelmi emlékezés a régen elszakadt szálakat nem engedték teljesen feledésbe merülni. II. Endre király idejében támadt néhány domonkos rendi szerzetesnek az a gondolata, hogy a Nagy-Magyarországban rekedt pogány törzseket a keresztény hitre kellene téríteni. A domonkosok specialistái voltak a nomád sztyeppenépek térítésének. Mind tudtak kunul, oroszul, bolgárul. Életüket gyakran évekig tartó vándorlásban élték, prédikálva és keresztelve, gyóntatva. Nem valószínű, hogy valami tudatos nemzeti érzés hajtotta volna őket. A középkorban a nagy katolikus közösség gondolata hevítette az embereket, s nem az emberiséget részekre tagoló nemzeti eszme. De éppen mert a magyarságban igen erős történelmi tudat élt — különösen akkoriban —, a lelkes szerzetesek nyilván nemcsak egy-két pogány törzs megtérítését tervezték, hanem hangsúlyozottan egy-két magyar törzs megtérítését is! Fájhatott szívüknek, hogy míg mi a Duna—Tisza közén megtaláltuk az egyedül üdvözítő igaz hitet, ők, a Volga mentén, a pogányság sötétségében tévelyegnek, így indult el négy szerzetes keletre, hogy felkutassa a kint maradt magyarokat, megkeresztelje őket, s így érdemeket szerezzen magának a túlvilági életben. Háromévi fáradságos bolyongás után azonban csak egy érte el a magyarok lakóhelyét, Ottó, de már ő sem léphetett véreink földjére. Találkozott egy odavalósi magyarral, s tőle megtudva, hogy helyes nyomon jár, visszafordult, attól félvén, hogy ott vész, mint három társa, és vele együtt elvész az utazás sikere is. Hazaérkezvén, elmondta tapasztalatait rendtársainak, de már csak egy hétig élt ő is. A szörnyű megpróbáltatások és fáradalmak megtörték. Nem térhetett vissza többé szerzetestársaival a Volga vidékére. Helyette négy másik dominikánus vállalkozott a lelkesítő feladatra. Ekkor még élt Endre király, s az ő és fia, IV. Béla támogatásával útnak is eredtek. Előbb azonban pogány módra öltöztek, megnövesztették hajukat és szakállukat. Konstantinápolyban szálltak hajóra, s egy hónapig tartó hajózással átkeltek a Feketetengeren. A Kercsi-szoros kaukázusi oldalán, Tarnán félszigeténél kötöttek ki, s onnét gyalog vágtak neki a sztyeppéknek. El lehet gondolni, micsoda utazás volt ez! Mindenfelé harcias pogány és mohamedán népek és végtelen sztyeppék. Hónapokig vártak egy-egy karavánra, hogy hozzá csatlakozzanak, így inkább biztonságban volt az életük. Akkor már félelmetes hatalom volt a mongolság. A hozzá csatlakozott közép-ázsiai török törzsek állandóan betöréssel fenyegették a Volgán inneni területeket. Egyszer már meg is mutatták a foguk fehérjét, amikor a Don vidékén, a Kalka folyónál, tönkreverték a kunokat. Ekkoriban már másodszor közeledtek a Volgához. Ilyen körülmények között utazott a négy barát — közöttük Julián és Gerhard is —, szűkre szabott élelemmel, szomjazva, éjszakánként szinte megfagyva, lerongyolódva, egyre északnak, a Volga folyása felé. Hosszadalmas lenne elmondani, miként közeledtek céljukhoz, miként akarták eladni két társukat rabszolgának, hogy az árukon tovább mehessenek, mint maradt végül Julián kettesben Gerharddal, s mint érték el a volgai Bulgáriát, Bulgár városát, Gerhard akkor már nem bírta a fáradalmakat, de Julián nem hagyta el. Cipelte magával, amíg tudta. Végül egy mohamedán házban Gerhard „elhunyt az Úrban”. Julián eltemette, s egy hodzsához csatlakozva ment tovább. Azután az Etilnél, azaz Volgánál, a bolgárok között egy asszonnyal találkozott, aki Nagy- Magyarországból való volt. Az ő útbaigazítása szerint el is jutott a keresett földre. Lehetetlen meghatottság nélkül olvasni a szűkszavú jelentést, amely egy vatikáni kódexben maradt az utókorra, lehetetlen szorongva nem kutatnunk a szűkmarkú latin mondatok között. Hogy fogadták az ottani magyarok Juliánt, hogy vitték faluról falura, hogy látták vendégül, hogy kérdezősködtek tőle nyugati rokonaik életéről. A jelentés szépíti a dolgot, azt mondja, hogy bár pogányok voltak, nem imádtak bálványokat. Kiemeli jómódjukat, sok barmukról és lovukról, katonai erényeikről beszél. Ebben már felcsillan a fajtabéli szeretete, bár sok szűrőn ment keresztül. És abban is, hogy a magyarok nem akarták őt elereszteni, kapacitálták, maradjon közöttük, hajlandók felvenni a keresztséget. Képzeljük el a rongyos, szakállas, hosszú hajú barátot, amint lesoványodva és elcsigázva a szenvedésektől, túlvilági örömben égő szemmel járja a kis falvakat, összegyűjti az embereket, és beszél nekik a nyugati magyarokról, prédikál Jézusról, és hívja őket az üdvözülésre. Képzeljük el a nagy legelőkön, a Volga roppant erdei között a kicsiny táborokat, a lelkendező embereket, akik ámulva ébrednek rá, hogy megértik ezt a nyugatról jött szelíd idegent, bárha nem egészen úgy ejti a szavakat, mint ők, s használ ismeretlen szókat és formulákat is. 1236 karácsonyára érkezett vissza Julián a szuzdáli fejedelemségen és Halicson át Budára. Innét még Rómába ment, hogy jelentést tegyen útjáról. De nemcsak örömhírt hozott, hanem félelmetes üzenetet is. Mert a szuzdáli fejedelem, Jurij udvarában egy tatár kémet tartottak fogva, aki magyarul, oroszul, kunul, németül és arabul beszélt, s Batu kán levelét hozta magával. Ezt a levelet a fejedelem Juliánnak adta, hogy vigye el Béla királynak. Mint tudjuk, a levél előhírnöke volt a szörnyű tatárdúlásnak. Idehaza pedig lázas tervezgetés kezdődött. Ekkor eszmélhetett rá Béla a telepítés első hatalmas gondolatára. Megtéríteni a volgai magyarokat, összeköttetést létesíteni velük s a fenyegető tatárvész ellen, esetleg bevándoroltatni őket a Duna—Tisza közén levő nagy pusztaságokra! Igazi Árpád-gondolat! És méltó egy nagy középkori fejedelemhez! El is határozták, hogy Julián azonnal visszaindul több szerzetes társaságában, s ezúttal nem Konstantinápoly, hanem Szuzdal felé, a rövidebb, szárazföldi úton. Abban az időben a volgai magyarok szövetségben voltak a tatárokkal. Mire azonban Julián egy év múlva elindult, a szövetséget ádáz ellenségeskedés váltotta fel. Érdemes lenne ennek okain elgondolkozni. Tán éppen a nyugati magyarsággal létrejött kapcsolat okozta a jóviszony megszakadását? Tán magában a magyarságban is ellentétek támadtak a felveendő kereszténység miatt? Tény, hogy Julián már akkor sem találta volna őket a régi békességben és virágzásban, ha közben a szuzdáli fejedelem meg nem rémül a gondolattól, hogy őt a keleti és nyugati magyarok közrefoghatják, s el nem fogja Juliánt — mert a tatárok rátörtek a magyarságra, feldúlták, s elpusztították őket, a velük rokonszenvező törzszseket seregükbe sorozták, s így véget vetettek Nagy-Magyarországnak a volgai Bulgáriával együtt. Béla nagy terve összeomlott. A telepítést azután a kunokkal kellett megvalósítania... Julián volt az első, aki a nagy magyar álom, a honfoglalás előtti haza felkutatására életet és hitet áldozott. Őse volt ő mindazoknak a magyar utazóknak, akik később bejárták a Keletet, hogy rokonainkat megkeressék. Ő volt az első, akiben a magyar társtalanság tudatossá vált. Ő futott először a távoli pásztortüzek után, amelyek megbabonázták Körösi Csoma Sándort, Vámbéryt, Teleki Sámuelt, Zichy Jenőt, Reguly Antalt, Munkácsi Bernátot, Stein Aurélt, Ligeti Lajost és még annyi mást, ő volt az első, akinek lelkéből később kivirágzott a magyar nyelvkutatás és őstörténet sok kiváló szelleme. A társtalan magyarság első lépését a messzibe zuhant testvérek felé ő tette meg. Illik, hogy ünnepeljük, és igaz áhítattal s megrendüléssel gondoljunk reá. Az is illenék, ha hozzá és az akkori időkhöz méltó emléket állítanánk Juliánnak a tervezett s bizony szegényes, művészi szempontból is gyenge, Julián hősiességét valami langyos érzelgősségbe fullasztó mű helyett. Igazi, monumentális művet, legalább olyan szépet, mint amilyet Baja emel szülötte, az ugyancsak világokat bejárt Jelky András emlékére. Hatalmas szobrának ott kellene állnia valahol a budai Duna-parton, hogy a Duna örök hullámai görgessék álmait kelet felé, a Volga sztyeppéire, ahonnét jöttünk, s ahová ő a testvérekért visszavándorolt... (1936) , idén karácsonykor lesz hétszáz esztendeje, hogy egy dominikánus barát, Julián visszaérkezett Budára, a királyi udvarba arról az útjáról, amelyet Nagy-Magyarországba tett. Ez Kodolányi János JULIÁN BARÁT JUBILÁL Antal Károly: Julianus A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 12. SZÁM, 1993. JÚNIUS 1