Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-06-08 / 12. szám

­ A az évforduló alkalmul szolgál arra, hogy a fana­tikus, hitéért életét kockáztató szerzetest ünne­peljük, emlékét megörökítsük. Ezt Julián min­denképpen meg is érdemli. Utazása nem volt egyszerű térítőút — több volt annál: a magyar­ság sorsának, kettősségének és magányának szimbóluma. Őseink két ízben hasonlottak meg a honfog­lalás előtt úgy, hogy a törzsek szétszakadására vezetett a nézeteltérés. Az egyik akkor volt, amikor a kazár birodalomból kiválva s a hozzá­juk csatlakozott kazár—kabar törzzsel egyesül­ve nyugat felé indultak, a másik pedig az etelkö­­zi besenyőtámadás idején. Úgy látszik, mindkét esetben a magyarságnak éppen a finnugor tör­zsei váltak le a nagy néptömbről. Tán az volt ennek az oka, hogy nem fogottak össze eléggé a türk törzsekkel? Nem asszimilálták eléggé a türk törzsi rendszer életformáját? Talán a nyel­vét sem tették eléggé magukévá? Valószínű, hogy az eléggé laza törzsi szervezet éppen a finnugor törzsek némelyikét nem kötötte elég szorosan a nagy közösségbe, az meg majdnem bizonyos, hogy még a honfoglalás idején is két­nyelvű nép voltunk. A törzsek neveiből megál­lapítható, hogy bár a finnugor magyar törzs volt a vezető csoport, s ez adta az egész törzsszövet­ség nevét és vezető férfiait is, éppen ez volt ki­sebbségben a türk vagy törökös törzsek mellett. Az első szétváláskor a kint maradt törzsek a Kaukázus felé vonulhattak, a Kubán és Terek folyó meg a Don torkolata mellé. Az ott elterülő széles sztyeppéken legeltették tovább karmaikat, s hol egyik, hol másik nomád törzsszövetséghez csatlakozva vagy néha maguk maradva űzték „barantáikat”, azaz rablóportyázásaikat. A második alkalommal viszont a kint maradt törzsek észak felé vonulhattak, vissza az eredeti tartózkodási helyre, a Volga — akkor Etilnek nevezték — s a Káma vidékére, a Jaik — azaz Urál — folyó környékén ma is élő rokonaik kö­zelébe. Ezt a területet nevezték Nagy, azaz régi, öreg Magyarországnak, míg az előbbi törzseket mint Dontü-magyariakat, azaz a Don torkolatá­nál élőket emlegetik krónikáink. Julián a Volga mentieket kereste fel és találta meg. Az elszakadásokat a magyarság századokon át nem felejtette el. A honfoglalás után még so­káig követeket küldtek egymáshoz, s hírt adtak ezek is, azok is hollétükről, életük folyásáról. Az itteniek „Csoba magyeriainak” nevezték a kaukázusiakat és Don mellékieket, mondván, hogy Csoba nevezetű vezérük bírta rá őket az ottmaradásra. (Csoba annyit jelent, mint „osto­ba”. Jellemző a kintmaradtak elhatározásának megítélésére!) A mordvinoknál ma is van egy népszokás, amely érdekesen világít rá a nyugat­ra költözött magyarsággal való érzelmi kapcso­latukra. Évenként egyszer minden házban egy tállal többet tesznek az asztalra, mellé kést, ka­nalat helyeznek. Ez a tál és ezek az evőeszközök az elszakadt magyaroknak szólnak... Később a követek elmaradtak, hírt már alig hallottak egymásról, noha feltételezhetjük, hogy még sokáig szálltak a mondák és kósza üzenetek keletről nyugatra. Az Árpádok alatt mindig szo­ros kapcsolata volt a magyarságnak kelettel, fő­képp a kis orosz fejedelemségek révén, melyek­kel hol harcban, hol rokonságban állottunk. És így, noha közvetlen érintkezésünk többé sem a Don- és Kubán-vidéki, sem az Etil melléki ma­gyarsággal nem volt, a kerülő úton szerzett, bi­zonyára elferdített értesülések és a magyarság­ban — mint minden törökös népben — erősen izzó történelmi emlékezés a régen elszakadt szá­lakat nem engedték teljesen feledésbe merülni. II. Endre király idejében támadt néhány do­monkos rendi szerzetesnek az a gondolata, hogy a Nagy-Magyarországban rekedt pogány törzse­ket a keresztény hitre kellene téríteni. A domon­kosok specialistái voltak a nomád sztyeppené­pek térítésének. Mind tudtak kunul, oroszul, bolgárul. Életüket gyakran évekig tartó vándor­lásban élték, prédikálva és keresztelve, gyóntat­va. Nem valószínű, hogy valami tudatos nemzeti érzés hajtotta volna őket. A középkorban a nagy katolikus közösség gondolata hevítette az embe­reket, s nem az emberiséget részekre tagoló nemzeti eszme. De éppen mert a magyarságban igen erős történelmi tudat élt — különösen ak­koriban —, a lelkes szerzetesek nyilván nem­csak egy-két pogány törzs megtérítését tervez­ték, hanem hangsúlyozottan egy-két magyar törzs megtérítését is! Fájhatott szívüknek, hogy míg mi a Duna—Tisza közén megtaláltuk az egyedül üdvözítő igaz hitet, ők, a Volga mentén, a pogányság sötétségében tévelyegnek, így indult el négy szerzetes keletre, hogy fel­kutassa a kint maradt magyarokat, megkeresz­telje őket, s így érdemeket szerezzen magának a túlvilági életben. Háromévi fáradságos bolyon­gás után azonban csak egy érte el a magyarok lakóhelyét, Ottó, de már ő sem léphetett véreink földjére. Találkozott egy odavalósi magyarral, s tőle megtudva, hogy helyes nyomon jár, vissza­fordult, attól félvén, hogy ott vész, mint három társa, és vele együtt elvész az utazás sikere is. Hazaérkezvén, elmondta tapasztalatait rend­társainak, de már csak egy hétig élt ő is. A ször­nyű megpróbáltatások és fáradalmak megtörték. Nem térhetett vissza többé szerzetes­társaival a Volga vidékére. Helyette négy másik dominiká­nus vállalkozott a lelkesítő feladatra. Ekkor még élt Endre király, s az ő és fia, IV. Béla támogatá­sával útnak is eredtek. Előbb azonban pogány módra öltöztek, megnövesztették hajukat és sza­kállukat. Konstantinápolyban szálltak hajóra, s egy hónapig tartó hajózással átkeltek a Fekete­tengeren. A Kercsi-szoros kaukázusi oldalán, Tarnán félszigeténél kötöttek ki, s onnét gyalog vágtak neki a sztyeppéknek. El lehet gondolni, micsoda utazás volt ez! Mindenfelé harcias pogány és mohamedán né­pek és végtelen sztyeppék. Hónapokig vártak egy-egy karavánra, hogy hozzá csatlakozzanak, így inkább biztonságban volt az életük. Akkor már félelmetes hatalom volt a mongolság. A hozzá csatlakozott közép-ázsiai török törzsek ál­landóan betöréssel fenyegették a Volgán inneni területeket. Egyszer már meg is mutatták a fo­guk fehérjét, amikor a Don vidékén, a Kalka fo­lyónál, tönkreverték a kunokat. Ekkoriban már másodszor közeledtek a Volgához. Ilyen körül­mények között utazott a négy barát — közöttük Julián és Gerhard is —, szűkre szabott élelem­mel, szomjazva, éjszakánként szinte megfagyva, lerongyolódva, egyre északnak, a Volga folyása felé. Hosszadalmas lenne elmondani, miként kö­zeledtek céljukhoz, miként akarták eladni két társukat rabszolgának, hogy az árukon tovább mehessenek, mint maradt végül Julián kettesben Gerharddal, s mint érték el a volgai Bulgáriát, Bulgár városát, Gerhard akkor már nem bírta a fáradalmakat, de Julián nem hagyta el. Cipelte magával, amíg tudta. Végül egy mohamedán házban Gerhard „elhunyt az Úrban”. Julián elte­mette, s egy hodzsához csatlakozva ment to­vább. Azután az Etilnél, azaz Volgánál, a bolgá­rok között egy asszonnyal találkozott, aki Nagy- Magyarországból való volt. Az ő útbaigazítása szerint el is jutott a keresett földre. Lehetetlen meghatottság nélkül olvasni a szűkszavú jelentést, amely egy vatikáni kódex­ben maradt az utókorra, lehetetlen szorongva nem kutatnunk a szűkmarkú latin mondatok kö­zött. Hogy fogadták az ottani magyarok Juliánt, hogy vitték faluról falura, hogy látták vendégül, hogy kérdezősködtek tőle nyugati rokonaik éle­téről. A jelentés szépíti a dolgot, azt mondja, hogy bár pogányok voltak, nem imádtak bálvá­nyokat. Kiemeli jómódjukat, sok barmukról és lovukról, katonai erényeikről beszél. Ebben már felcsillan a fajtabéli szeretete, bár sok szűrőn ment keresztül. És abban is, hogy a magyarok nem akarták őt elereszteni, kapacitálták, marad­jon közöttük, hajlandók felvenni a keresztséget. Képzeljük el a rongyos, szakállas, hosszú hajú barátot, amint lesoványodva és elcsigázva a szenvedésektől, túlvilági örömben égő szemmel járja a kis falvakat, összegyűjti az embereket, és beszél nekik a nyugati magyarokról, prédikál Jézusról, és hívja őket az üdvözülésre. Képzel­jük el a nagy legelőkön, a Volga roppant erdei között a kicsiny táborokat, a lelkendező embere­ket, akik ámulva ébrednek rá, hogy megértik ezt a nyugatról jött szelíd idegent, bárha nem egé­szen úgy ejti a szavakat, mint ők, s használ is­meretlen szókat és formulákat is. 1236 karácsonyára érkezett vissza Julián a szuzdáli fejedelemségen és Halicson át Budára. Innét még Rómába ment, hogy jelentést tegyen útjáról. De nemcsak örömhírt hozott, hanem fé­lelmetes üzenetet is. Mert a szuzdáli fejedelem, Jurij udvarában egy tatár kémet tartottak fogva, aki magyarul, oroszul, kunul, németül és arabul beszélt, s Batu kán levelét hozta magával. Ezt a levelet a fejedelem Juliánnak adta, hogy vigye el Béla királynak. Mint tudjuk, a levél előhírnö­ke volt a szörnyű tatárdúlásnak. Idehaza pedig lázas tervezgetés kezdődött. Ekkor eszmélhetett rá Béla a telepítés első hatal­mas gondolatára. Megtéríteni a volgai magyaro­kat, összeköttetést létesíteni velük s a fenyegető tatárvész ellen, esetleg bevándoroltatni őket a Duna—Tisza közén levő nagy pusztaságokra! Igazi Árpád-gondolat! És méltó egy nagy kö­zépkori fejedelemhez! El is határozták, hogy Ju­lián azonnal visszaindul több szerzetes társa­ságában, s ezúttal nem Konstantinápoly, hanem Szuzdal felé, a rövidebb, szárazföldi úton. Abban az időben a volgai magyarok szövet­ségben voltak a tatárokkal. Mire azonban Julián egy év múlva elindult, a szövetséget ádáz ellen­ségeskedés váltotta fel. Érdemes lenne ennek okain elgondolkozni. Tán éppen a nyugati ma­gyarsággal létrejött kapcsolat okozta a jóviszony megszakadását? Tán magában a magyarságban is ellentétek támadtak a felveendő kereszténység miatt? Tény, hogy Julián már akkor sem találta volna őket a régi békességben és virágzásban, ha közben a szuzdáli fejedelem meg nem rémül a gondolattól, hogy őt a keleti és nyugati ma­­­­gyarok közrefoghatják, s el nem fogja Juliánt —­­ mert a tatárok rátörtek a magyarságra, feldúlták, s elpusztították őket, a velük rokonszenvező tör­zs­zseket seregükbe sorozták, s így véget vetettek Nagy-Magyarországnak a volgai Bulgáriával együtt. Béla nagy terve összeomlott. A telepítést azután a kunokkal kellett megvalósítania... Julián volt az első, aki a nagy magyar álom, a honfoglalás előtti haza felkutatására életet és hi­tet áldozott. Őse volt ő mindazoknak a magyar utazóknak, akik később bejárták a Keletet, hogy rokonainkat megkeressék. Ő volt az első, akiben a magyar társtalanság tudatossá vált. Ő futott elő­ször a távoli pásztortüzek után, amelyek megba­bonázták Körösi Csom­a Sándort, Vámbéryt, Te­leki Sámuelt, Zichy Jenőt, Reguly Antalt, Mun­kácsi Bernátot, Stein Aurélt, Ligeti Lajost és még annyi mást, ő volt az első, akinek lelkéből később kivirágzott a magyar nyelvkutatás és ős­történet sok kiváló szelleme. A társtalan ma­gyarság első lépését a messzibe zuhant testvérek felé ő tette meg. Illik, hogy ünnepeljük, és igaz áhítattal s megrendüléssel gondoljunk reá. Az is illenék, ha hozzá és az akkori időkhöz méltó emléket állíta­nánk Juliánnak a tervezett s bizony szegényes, művészi szempontból is gyenge, Julián hősies­ségét valami langyos érzelgősségbe fullasztó mű helyett. Igazi, monumentális művet, legalább olyan szépet, mint amilyet Baja emel szülötte, az ugyancsak világokat bejárt Jelky András em­lékére. Hatalmas szobrának ott kellene állnia valahol a budai Duna-parton, hogy a Duna örök hullá­mai görgessék álmait kelet felé, a Volga sztyep­péire, ahonnét jöttünk, s ahová ő a testvérekért visszavándorolt... (1936) , idén karácsonykor lesz hétszáz esztendeje, hogy egy dominiká­nus barát, Julián visszaérkezett Budára, a királyi udvarba arról az útjáról, amelyet Nagy-Magyarországba tett. Ez Kodolányi János JULIÁN BARÁT JUBILÁL Antal Károly: Julianus A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 12. SZÁM, 1993. JÚNIUS 1

Next