Vörös Zászló, 1952. november (1. évfolyam, 260-284. szám)

1952-11-01 / 260. szám

BortÖS ZÁSZLÓ. z M­SZKP XIX. Kongresszusának világtörtelmi k­icnsösére Gh. Gheorghiu-Dej elvtárs beszámolója (Folytatás a 2. oldalról.) gadta el tete birodalm­ának részeit — egyiket a másik után, — mint aho­gyan amerikai ,,barátja" teszi. Ila ez a kevély Angliának — Európa legna­gyobb imperialista államának­­ a hely­zete, könnyen érthető, milyen az Egye­sült Államoknak alárendelt európai, délamerikai, ázsiai kis államok hely­zete, amelyeknek függetlenségét, szu­­verenitását, gazdasági és politikai ér­dekeit Amerika monopolista urai cini­kusan lábbal tiporják. Malenkov elvtárs a következőképpen jellemezte az ame­rikai imperialisták felfogását a „szö­vetségeseik"-kel való kapcsolatokról: „Előbb húzzátok a komimat, azután majd lovagolok rajtatok.“ (Nevetés a teremben). Az amerikai imperializmus, kihasz­nálva vetélytársainak — vagyis a töb­bi imperialista országnak — a gyen­gülését, megkaparintotta a tőkés vi­lágpiac jelentős részét. Saját érdeké­ben megsemmisíti a kapitalista orszá­gok között történelmileg kialakult gaz­dasági kapcsolatokat és ezeket az Egyesült Államokkal való egyoldalú kapcsolatokkal helyettesíti, ilyenfor­mán az amerikai imperializmus a töb­bi kapitalista állam gazdaságát szét­züllesztő erőként hat. Az amerikai imperialisták a fegyver­kezési hajszával és az ipar militarizá­­lásával igyekeznek véget vetni gazda­sági nehézségeiknek. A folyó költség­­vetési évben az Egyesült Államok köz­vetlen katonai kiadásai közel hatvan­szorosára növekedtek az 1937—1938. költségvetési évhez képest. Ám a nem­zetgazdaság militarizálásával nem si­került kiküszöbölni a kapitalista, gaz­daság nehézségeit, hanem ellenkező­leg, a termelési lehetőségek és a töme­gek vásárlóereje közötti aránytalan­ság fokozásával egy újabb, mély gaz­dasági válság feltételeit teremtik meg. Az imperialisták kegyetlen rablógaz­dálkodása a gyarmati és a függő or­szágokban, ahol a gazdaság, főleg pe­dig a mezőgazdaság a hanyatlás álla­potában van és az emberek tízmilliói állandó éhínséggel küzdenek, az impe­rializmus gyarmati rendszerének inten­zív ,széthullási folyamata, amely szá­mos gyarmati országra kiterjedt, egy­re súlyosabban nehezedik a kapitalis­ta gazdaságra. Mindez azt jelenti, hogy a kapitalis­ta gazdaságban az eddiginél is mélyebb ellentmondások jelentkeztek, a kapi­talista gazdaság világrendszere pedig összességében jóval szűkebb és bi­zonytalanabb lett, mint a második vi­lágháború előtt. A kapitalista monopóliumok számá­ra a fegyverkezési hajsza, más orszá­gok véres kizsákmányolása, saját né­pük kiéheztetése a példátlan meggaz­dagodás forrása. Hivatalos adatok sze­rint, is az Egyesült Államok kapitalista monopóliumainak jövedelmei 13-szo­­rosan megnövekedtek 1938-hoz ké­pest. Ugyanakkor a társadalom másik sarkán — a dolgozók világában — a legsötétebb nyomor uralkodik. Egye­dül az Egyesült Államokban 13 millió teljes és részleges munkanélküli van. A lakosság adóterhei majdnem ugyan­olyan arányban nőttek, mint a mono­póliumok jövedelmei, éspedig több mint tizenkétszeresen. A megélhetés közel háromszorosára drágult az Egye­sült Államokban. Még súlyosabb a dolgozók helyzete az amerikai impe­rialisták által kifosztott és kizsákmá­nyolt többi kapitalista országokban —­­Franciaországban és Olaszországban, Belgiumban és Hollandiában,­­Nyugat- Németországban és Japánban. A széles néptömegek anyagi hely­zetének rosszabbodása a tőkés orszá­gokban az életszínvonal csökkentése ellen, a militarista politika ellen foly­tatott harcok fokozódásához, az im­perialista burzsoázia és a dolgozók közötti osztályellentétek kiéleződésé­hez és a sztrájkmozgalmak növekedé­séhez vezet. Az amerikai imperialisták arról ál­modoznak, hogy uralmuk alá hajtsa­nak más népeket és ezért a béke aláak­­názására és az új háború előkészítésé­re irányuló politikát folytatnak, mert tudják, hogy békés után, új világhábo­rú kirobbantása nélkül képtelenség ki­vívni a világuralmat. Ezek a háborús előkészületek a béke legfőbb bástyája, a háború legfőbb ellensége­i a Szov­jetunió ellen irányulnak, valamint a népi demokratikus országok ellen, ame­lyek hűséges szövetségesei a Szovjet­uniónak a béke megőrzéséért vívott harcban­ Az Amerikai Egyesült Álla­mok a háború felé sodorja a többi ka­pitalista országot — elsősorban az at­lanti tömb tagjait, val­am­int a második világháborúban legyőzött országokat — Nyugat-Németországot, Olaszorszá­got, Japánt. Az Egyesült Államok, az antikommunizmus és a „szabadság megvédésének" zászlajával álcázva igazi szándékát, kifosztja a többi kapi­talista országot, megkaparintja gyar­mataikat, felvevőpiacaikat, nyersanyag­­forrásaikat. Ami az amerikai imperializmus ka­tonai stratégiáját illeti, a Szovjetunó Kommunista Pártjának XIX. komgres­­­szusa hangsúlyozta, hogy ennek a stra­tégiának az a sajátossága, hogy „az amerikai imperializmus főkolomposai katonai terveiket idegen területek és idegen hadseregek, elsősorban nyugat­német és japán, valamint angol, fran­cia és olasz területek és hadseregek felhasználására, valamint más népek felhasználására építik, amelyeknek az amerikai stratégák elgondolása szerint, vak eszközül és ágyútömelékül kell szolgálniuk annak érdekében, hogy az amerikai monopolisták kivívhassák a világuralmat.“ E cél érdekében az új háborúra ké­szülődő amerikai imperialisták vad fa­siszta rendszert vezetnek be nemcsak az Egyesült Államokban, hanem más országokban is, főleg ott, ahol a béke és a demokrácia erői erősebbek (Francia­­országban, Olaszországban, Japánban). Az amerikai imperializmus ma nemcsak mint agresszor lép fel, hanem mint a világ­zsandára is, amely igyekszik el­fojtani a demokratikus szabadságjogo­kat és be akarja vezetni a fasizmust. E világzsandár ellen fordul egyre inkább az általa elnyomott népek gyű­lölete és ellenszegülése. Növekszik és fokozódik a népek harca a nemzeti füg­getlenségért. Ez gyöngíti az imperial­isták pozícióit és az imperialista tábo­ron belül a harc kiéleződéséhez vezet a fasiszta reakció erői és az imperialista országok népeinek demokratikus erői kö­­zött. Ez a helyzet — hangsúlyozta Ma­lenkov elvtárs — rendkívül komoly kö­­vetkezményekkel terhes a háborús gyúj­togatók számára. Az amerikai imperializmus vezette imperialista tábornak a Szovjetunió és a népi demokratikus országok ellen irányuló agressziós tervei reális ve­szélyt jelentenek a béke ügyére nézve. De helytelen volna azt gondolni, hogy a háború csak a Szovjet Állam és a né­pi demokratikus államok ellen irányul­hat. Sztálin elvtárs arra tanít, hogy a kapitalista országok közötti háborúk elkerülhetetlenségéről szóló tétel to­vábbra is érvényben marad. Az imperialista tábort marcangoló ellentmondásokat elemezve Sztálin elv­­társ azt a következtetést vonja le, hogy hiba lenne azt gondolni, hogy Anglia és Franciaország, Nyugat-Németország és Japán a végtelenségig tűrni fogják az Amerikai Egyesült Államok uralmát és igáját és nem fogják megkísérelni, hogy kiszakadjanak az amerikai rab­ságból s az önálló fejlődés útjára lép­jenek. Az imperialista tábor egyre éle­ződő belső ellentmondásai létrehozzák a kapitalista államok közötti háború le­hetőségét. A nemzetközi események minden nap újra igazolják az ellentétek kiéleződé­sét a kapitalista országok között, az Egyesült Államok és Anglia, az Egye­sült Államok és Franciaország, Fran­ciaország és Nyugat-Németország, An­glia és Japán között és így tovább. A Szovjetunió figyelembe véve ezt, harcol az államok közötti bármilyen háború elhárításáért, a nemzetközi vi­szályok és nézeteltérések békés elren­dezéséért. Bé­kepol­itikáj­ána­k m­egva­lósí­tásában a Szovjetunió teljes összhangban van a többi demokratikus, békeszerető ál­lammal — a Kínai Népköztársasággal, az európai népi demokratikus országok­kal, a Német Demokratikus Köztársa­sággal, a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal, a Mongol Népköztár­­sasággal, amelyekkel a Szovjetunió szoros baráti kapcsolatokat tart fenn és amelyeknek a kölcsönös segélynyúj­tási szerződések alapján segítséget és támogatást nyújt fejlődésükben és meg­erősödésükben. A Szovjetunió külpolitikája azon a lenini-sztálini tételen alapszik, hogy lehetséges a kapitalizmus és a korty murrizm­us békés egymmás mellett élése, hogy lehetséges a békés együttműködés akkor, ha mindkét részről megvan az akarat, hogy teljesítsék a vállalt kötele­­zettségeket, hogy tiszteletben tartsák az egyenlőség és a más államok bel­­ü­gyeibe való be nem avatkozás elvét. Miként azt az SZKP Központi Bizott­ságának a kongresszus elé terjesztett jelentése megmutatja, a nemzetközi kapcsolatok fejlődésének két perspektí­vája létezik. Az amerikai—angol ag­resszív körök hazug módon azt állítják, hogy a fegyverkezési hajsza az egyet­len lehetőség a gazdasági megrázkód­tatások elkerülésére és az ipar rende­lésekkel való ellátásának biztosításá­ra. Más szóval ők a háborús perspek­tívát választják- Emlékeztetni kell őket a múlt tanulságaira. A szovjet népnek, mondotta Malenkov elvtárs, már ta­pasztalata van az agresszorok elleni harcban és hozzászokott, hogy megver­je őket. A jövőben is megveri őket, ha merészelik megtámadni a szovjet ha­zát. (Perceken át tartó hosszas taps.) Ami pedig a háborúk eredményeit ille­­ti, tudvalevő, hogy az első világháború nyomán a kapitalista rendszerből ki­szakadt Oroszország, a második világ­háború nyomán pedig egész sor euró­pai és ázsiai ország. „Minden alapja megvan annak a feltevésnek, hogy a harmadik világháború a kapitalista vi­lágrendszer széthullására vezetne.“ De a háborúnak és következményei­nek perspektíváján kívül van egy másik perspektíva is, a béke megőrzésének perspektívája, a kereskedelmi kapcso­latok kifejlesztése és kiszélesítése az összes államok között, függetlenül a társadalmi rendszereik közötti különb­­ségtől — ami sok évre biztosíthatja a fejlett államok iparának szükséges ren­deléseket, elősegítheti a gyengén fejlett országok gazdasági felemelkedését és a tartós gazdasági együttműködés biz­tosítását. E perspektíva megvalósításá­hoz szükséges a háborús propaganda betiltása, az atom- és a bakterológiai fegyver betiltása, a nagyhatalmak fegy­­veres erőinek fokozatos csökkentése, a békeegyezmény megkötése a nagyha­talmak között. Ezek az intézkedések megszabadíthatják a népeket egy újabb háború veszélyének félelmétől, véget vethetnek az anyagi erőforrások barbár elherdálásának egy új pusztító háború előkészítésére és lehetővé tehetik ezek­nek az erőforrásoknak felhasználását a népek javára. A Szovjetunió ezt a politikát vá­lasztja, mert ez megfelel az egész emberiség legfontosabb létszükségle­teinek, ezt a politikát választja a népi demokratikus román állam is, akárcsak a többi európai és ázsiai demokratikus államok. (Hosszas taps.) E követelések megvalósításáért folytatott harc zászlaja alatt bonta­kozik ki az egész világon a béke megvédésének harci mozgalma. A Szovjetunió Kommunista Pártjának kongresszusán a békevédelem e szé­leskörű mozgalmát úgy határozták meg, mint a nemzetközi feszültség megszüntetésében és egy újabb világ­háború elhárításában érdekelt külön­böző társadalmi osztályok és réte­gek háborúellenes koalícióját. Sztálin elvtárs munkájában mélyre­hatóan elemezte e mozgalom jelle­gét. „A jelenkori békemozgalomnak az a célja, hogy harcra mozgósítsa a néptömegeket a béke megőrzéséért, az új világháború elhárításáért. Kö­vetkezésképpen ez a mozgalom nem azt a célt követi, hogy megdöntse a kapitalizmust és megteremtse a szocializmust, hanem csak a béke megőrzéséért folytatott harc demo­kratikus céljaira korlátozódik.“ Ennek a világ sokszázmillió em­berét felölelő, pártonkívüli demokra­tikus mozgalomnak a sikere a béke megőrzéséhez és egy új háború el­hárításához vezetne, ami a jelenlegi történelmi feltételek között hatalmas győzelme volna a demokrácia és a béke ügyének. Ebből azt a gyakorlati következte­tést kell levonni, hogy fáradhatat­lanul erősíteni kell a békeharc moz­galmat, minél szélesebb, minél átfo­góbb jelleget kell biztosítani ennek a mozgalomnak, hogy soraiba fog­lalja az összes becsületes embereket, akik meg akarják védeni a békét, el akarják hárítani a háborúval járó hatalmas veszteségeket emberéletben és anyagi javakban, biztosítani akar­ják a népeknek a békés alkotómunka lehetőségét. A kommunisták minden országban a béke megvédéséért harcolók első so­­r­raiban küzdenek. A béke megvédésének nevében készek együttműködni mindazokkal, politikai nézetre vagy vallásos hitre való különbség nélkül, akik őszintén kifejezésre juttatják békeharcos aka­­ratukat, mert úgy vélik, hogy jelen­leg az egész haladó és békeszerető emberiség legfőbb feladata biztosí­tani a békét, legyőzni és elszigetelni az imperialista agresszorok táborá­nak kalandorait, akik profitjaik érde­kében véres mészárlásba akarják sodorni a népeket. Ugyanakkor a kommunisták azt is tudják, hogy a békeharc mozgalmá­nak sikere nem elégséges ahhoz, hogy megsemmisítse a háborúk el­kerülhetetlenségét, „nem elégséges, mert a békevédelmi mozgalom min­den sikere ellenére — mutat rá Sztálin elvtárs, — az imperializmus mégis fennáll, továbbra is fennma­rad — következésképpen fennmarad a háborúk elkerülhetetlensége is.“ „Hogy a háború elkerülhetetlensé­gét kiküszöböljük — tanítja Sztálin elvtárs — meg kell semmisíteni az imperializmust.“ (Viharos taps.) Az imperializmus elleni harcban magasztos szerep hárul a kommu­­ is. Az SZKP kongresszusa részletesen elemezte a szovjet nép megvalósí­tásait, amelyeket a XVIII. pártkon­gresszus óta eltelt időszakban a gazdasági és kulturális építés minden területén elért. A kongresszus ki­domborította, hogy ezt az időszakot a Szovjetunió belső helyzetének sza­kadatlan megszilárdulása, az egész népgazdaság és a szocialista kultúra fejlődése jellemzi. A Szovjetunió elleni fasiszta agresszió megszakította a szovjet emberek békés munkáját. A háború folyamán a szovjet nép, Lenin és Sztálin pártjának vezetésével, összes erőinek és erőforrásainak mozgósí­tásával biztosította a történelmi je­lentőségű győzelmet a Nagy Hon­védő Háborúban. A háború körülbelül 8—9 évvel késleltette a szovjet ipar fejlődését. Sztálin elvtárs 1946 február 9-i is­mert beszédében kijelölte a népg­­z­daság újabb hatalmas lendülete meg­szervezésének tervét, annak érde­ké­ben, hogy a szovjet ipar színvonalát a háború előtti színvonalnak körül­belül a háromszorosára emeljék. Ez a nagyszabású programm teljes si­kerrel valósul meg. Csak néhány számot említek, hogy érzékeltessem a Szovjetunió ipari termelésének vi­haros növekedését. A nyersvastermelés például, 1952- ben eléri a 25 millió tonnát, tehát körülbelül 70 százalékkal felülmúlja a háború előtti termelést. A nyers­­vastermelés csupán 3 év alatt 8 millió tonnával emelkedett. A kőolaj­­termelés idén 47 millió tonnára emel­kedik, vagyis 50 százalékkal lesz több mint a háború előtt, úgy, hogy 3 év alatt 13 millió tonnával növe­kedik. Az ipari termelés összmennyisége 1952 végén 2,3-szor lesz nagyobb, mint 1940-ben. Nagy lendületet vett a közszük­ségleti cikkek termelése. 1952-ben több mint 5 milliárd méter vászon­neműt, 250 millió pár bőrrobben­t, 3,3 millió tonna cukrot, stb., termel­nek. A pártot és a kormányt Sztálin elvtársnak az ipar legfejlettebb tech­nikával való felszerelésének jelentő­ségére vonatkozó útmutatásai vezér­lik. A szovjet gépipar csupán a leg­utóbbi három év alatt közel 1.600 új gép- és szerkezettípust alkotott. A technikai haladásért vívott harc­ban jelentős szerep hárul a szovjet tudományra. „Ebben az időszakban — mondotta Malenkov elvtárs a Központi Bizottság jelentésében — igen fontos eredménye volt a szov­jet tudománynak az atomenergiáter­melés módszereinek felfedezése. Ezzel tudományunk és technikánk meg­szüntette az Egyesült Államok i­­o­nopolisztikus helyzetét ezen a téren és komoly csapást mért a háborús gyujtogatokra ... A szovjet államnak­ — miután rendelkezik az atomener­giatermelés reális lehetőségeivel — nagy érdeke, hogy ezt az új ener­giafajtát békés célokra, a nép ja­nista, demokratikus vagy munk­ás­­parasztpártokra, amelyek még nem kerültek hatalomra és amelyek to­vábbra is a drákói burzsoá törvények igája alatt dolgoznak. A kongresz­­szuson elmondott korszakalkotó be­szédében, Sztálin elvtárs rámutatott arra, hogy miben áll ez a szerep és zseniális következtetéseket vont le a testvéri kommunista pártok útját és munkamódszereit illetően, harcaik és győzelmeik perspektíváit illetően Hangsúlyozva, hogy a korunkbeli burzsoázia lábbal tiporta az emberek és a nemzetek egyenlőségének elvét, félrelökte a burzsoá­ demokratikus szabadságjogok zászlaját, a nemzeti függetlenség és a nemzeti szuvere­nitás zászlaját. Sztálin elvtárs azt mondotta: „Kétségtelen, hogy ezt a zászlót önöknek, a kommunista és demokratikus pártok képviselőinek kell magasra emelniök és előre vin­­niök, ha jó hazafiak akarnak lenni, ha a nemzet vezető erejévé akarnak válni. Nincs más, aki magasra emelje ezt a zászlót.“ Sztálin elvtárs szavai, hogy „teljes joggal számíthatunk a testvérpártok sikereire és győzelmére a tőke uralmának országaiban“, lel­kesítik a béke, a demokrácia és a szocializmus harcosait a kapitalista országokban, megerősítik megingatha­tatlan hitüket igaz ügyük győzelmé­ben. (Hosszantartó taps.) vára használják fel, mert az atom­energia ilyen irányú felhasználása határtalanul kiszélesíti az ember hatalmát a természet elemi erői fe­lett, a termelőerők növekedésének, a technikai és kulturális haladásnak, a társadalmi gazdaság növekedésének óriási lehetőségeit tárja az emberi­ség elé.“ Nagy sikereket értek el a villa­mosítás művében és egyes olyan vi­dékek ipari fejlesztésében, amelyek­­­nek azelőtt nem volt iparuk. A kongresszuson nyomatékosan hangsúlyozták a termelés ütemes megszervezésének szükségességét, hó­végi „hajrák“ nélkül; a választék­terv és a termékek minőségére vo­natkozó normák szigorú betartásának szükségességét; az összes tartalékok fokozott felhasználásának szükséges­ségét a munka termelékenységének szakadatlan növekedése és a szovjet vállalatok nagyszerű technikai felsze­relésének teljes kihasználása érdeké­ben; a technikai normamegállapítás jó megszervezésének szükségességét. Jellemző, hogy Malenkov elvtárs az SZKP Központi Bizottságának te­vékenységéről szóló jelentésében kü­lön fejezetet szentel a takarékossági rendszernek, mint a népgazdaság további fellendülése legfontosabb mozgatóerejének. Számunkra rendkívül időszerű a kongresszus következő útmutatása: „Minél teljesebben és észszerűbben használjuk fel a termelési tartaléko­kat, minél takarékosabban és körül­tekintőbben vezetjük gazdaságunkat, annál nagyobb sikereket érünk el a népgazdaság valamennyi ágának fej­lesztésében, annál nagyobb ered­ményeket érünk el a nép anyagi és kulturális színvonalának emelésé­ben.“ Hogy szemléltessem, milyen mes­teri módon tárják fel és mozgósítják a szovjet emberek a vállalatok belső tartalékait, elég ha megemlítem a következő két tényt: 1. Az ipari termelés 1940-hez vi­szonyított össznövekedése arányá­nak közel háromnegyedét — 70 szá­zalékát — a munkatermelékenység növelésével érték el. 2. Az ötéves terv irányelvei leszögezik, hogy míg az 1951 — 1955 évi építkezésekre szánt állami beruházások összmeny­­nyisége 90 százalékkal növekszik, az ezekre az építkezésekre szánt össze­gek csupán 60 százalékkal növeked­nek az előző ötéves tervhez viszo­nyítva, míg a fennmaradó 30 szá­zalékot az önköltség csökkentéséből, a munkatermelékenység növeléséből, a nem produktív költségek csökkenté­séből stb. kell fedezni. Ami az iparra vonatkozó további terveket illeti, előirányozzák, hogy az ötödik ötéves terv végére az ipari termelés 70 százalékkal emelkedik 1950-hez viszonyítva. Az ipari termelés megháromszoro­zódik 1940-hez viszonyítva s ez két­ségtelenül meg kell hogy gondolkoz­(Folytatása a 4. oldalon­)

Next