Vörös Zászló, 1955. november (4. évfolyam, 257-282. szám)

1955-11-01 / 257. szám

Szalikov—Scsedrin ; Mesék Szaltikov—Scsedrin az az író, aki a múlt század 80-as éveiben megteremti Oroszországban az agitatív hatású politikai mese műfaját. A 80-as évek politikai légköre, a cenzúra nem adott módot Scsedrinnek arra, hogy nyíltan harcoljon az önkényuralom ellen. Ahhoz, hogy Scsedrin a dolgozó néphez szólhasson, ezt az allegorikus, burkolt meseformát kellett választania. A nép, akinek Scsedrin meséit írta, magyarázat nélkül is megértette, hiszen az ő legégetőbb problémáiról szóltak ezek az aesopusi nyelv mezébe öltöztetett rövid, de maró szatírák. Például Az Elveszett lelkiismeret-ben találóan jellemzi azt a társadalmat, amelynek éltető eleme a bűn és erkölcstelenség. Megmutatja benne, hogy a kapitalizmus kis és nagy ragadozói mindig kitalálnak valamit, hogy elfogadható mezbe öltöztethessék sötét üzelmeiket. A mesében azonban a „lelkiismeret” színe előtt szétfoszlik minden igazságot eltakaró köd, s a maga valóságában mutatkozik meg a kizsákmányoló osztályok népnyomorító törekvése. A Hogyan tartott jó! egy muzsik két generálist című mese bátor támadás az uralkodó osztályok ellen. Az elvadult földesúr meséjében a negatív hősnek könnyek között kell rájönnie, hogy parasztok nélkül teljesen tehetetlen. Ezzel a meséjével Scsedrin azt bizonyítja, hogy minden, ami szép és nemes, az a nép kezemunkájának köszönhető. Scsedrin mindent megtesz, hogy elveinek, nézeteinek szócsövévé változtassa a látszatra naiv, ártatlan mesét. Nincs az akkori politikai életnek olyan lényeges mozzanata, amely ne tükröződött volna ezekben az írásokban. Állatmeséinek is legjellegzetesebb vonása az uralkodó osztályok és a nép ellentéte. A mű pártoló saskeselyűben nem az az érdekes, hogy az állatok politizálnak, művelődnek, adót hajtanak be, összeesküvéseket szőnek, hanem az, hogy mindezt pontosan úgy teszik, ahogy a cári monarchia vezetői, hivatalnokai. Scsedrin az egyes negatív embertípusokat is bemutatja meséiben, így A liberális című szatírájában egy liberális gondolkodású közéleti személyt állít pellengére. A kis mese az egész liberalizmus aljasodásának története, s mindvégig maró gúnnyal leplezi le a liberálisok gyávaságát, árulását. Az Erények és Bűnök című meséjében is a fiatal, még tapasztalatlan, de már zsákmányra éhes liberális burzsoáziából űz csúfot az író. Scsedrin meséiben nem az egyszerű emberek, hanem a faragatlan földesurak, az adószedő hivatalnokok, kupecek állanak az ábrázolás középpontjában. Abban, ahogy az író fölöttük ítélkezik, a nép szemlélete, szabadságvágya tükröződik. A nép iránti mélységes szeretetét tükrözi a Falusi tűzvész című meséje, melyben gyönyörűen rajzolja meg a gazdagok alamizsnáját visszautasító, büszke Tatjánát. Ennek az egyszerű asszonynak a büszkesége, önérzete mellett még kirívóbb az úri világ érzelmi és gondolati szegénysége. A most megjelent kötetben foglalt mesék írója nem ismerte fel a munkásosztály forradalmi küldetését. Mégis mintha a munkás forradalmárokhoz intézte volna minden szavát, meséiben a politikai harc fortélyaira tanította őket. Scsedrin már keletkezésük pillanatában kigúnyolta és leleplezte a reakció mesterkedéseit és ezzel óriási segítséget nyújtott a későbbi forradalmároknak. Lenin is ezért idézte műveiben leggyakrabban az összes orosz szépírók közül. Scsedrin mesehagyatéka ma is éles fegyver a munkásosztály kezében. GERGELY L. RÓZA Felszáll a köd T. Vojnic és I. Postelnicu színműve küzdelmekben és győzelmekben gazdag életünkből, a falu szocialista átalakulásából meríti mondanivalóját, szereplőit, a szerteágazó cselekmény főbb szálait. Mondanivalója: a közös földművelés, a szocialista mezőgazdálkodás vitán kívüli felsőbbrendűsége. A szereplőkben ráismerünk a mai falu legtipikusabb figuráira. Cselekménye a Machedon-család kínos, keserves útja a mezsgyék közé zárt egyéni gazdálkodástól a közösig. Kínos-keserves ez az út, mert mázsás súlyú, nehezen eltakarítható torlaszok borítják: a múltba gyökerező, röghözragadt gondolkozásmód és az orvul támadó osztályellenség. Mária és Eftimie testesíti meg a kollektivizálás útját álló kétféle akadályt. Az első nem lát tovább az ökre szarvánál. A „jussát” követeli, a Machedonnal szerzett föld és jószág ráeső részét, s elvakultságában még a fia házaséletét is felborítja, csakhogy a társulás meg ne alakulhasson. Eftimie már nem félrevezetett dolgozó paraszt, hanem nyílt kártyákkal (sőt túl nyílt, önleleplező kártyákkal) játszó kulák, fékevesztett pendelyvadász, de még fékevesztettebb ellenség, aki vagyonféltésében, az új világ iránti ádáz gyűlöletében emberölésre is képes. Mária maradisága éles konfliktus előhangjait szólaltatja meg az első felvonásban. Machedon hisz a társulás előnyeiben, de a feleségét nem tudja meggyőzni. Nicolae annál is gyengébb: készpénznek veszi anyja koholmányait és féltékenységében eltaszítja magától szerető, dolgos feleségét, Florikát. Machedonék leánya, a szépséges Lizaveta is elhiszi anyjának, hogy szerelme, Petrigor agronómus Florikának csapja a szelet, ezért elhagyja a családi házat, a szomszéd falusi nagynéniéhez menekül. Az első felvonás végén tehát tisztán állnak előttünk az egymásnak feszülő erők. A második felvonásban a szerzők azt akarták érzékeltetni, hogy „szél furatlan nem indul", ennek illusztrálására azonban túlságosan elkanyarodnak eredeti útjuktól: egyetlen jelenetben értesülünk arról, hogy Mária Eftimie segítségével remélte a maga jussát kiharcolhatni, különben az egész felvonás a kulákok gyilkos fondorlatainak leleplezését szolgálja. Ezért a második felvonás, bár sok benne az életízű mozzanat és megkönnyíti a mélyen rejlő okok feltárását, kissé „elkerítve”, kalitkába zártan mutatja meg az ellenséget és lényegesen megbontja a darab szerkezeti egységét. Új szín, derűsebb légkör fogadja a nézőt a harmadik felvonásban. A szomszéd falu kollektivistái között vagyunk, újabb szereplőkkel gazdagodik a cselekmény: a mindig jókedvű Jordánnal és feleségével, de a kollektívát máris meglepő Cumpanaruval is. A szerzők ebben az új légkörben folytatják hőseik élettörténetét. Az iklódi parasztok tapasztalni, tanulni jöttek ide, s a látottak alapján Machedon máris bediktálja családtagjainak nevét. A Petrifor—Lizaveta fiatal pár egybekelése, Nicolae és Flórika kibékülése, Mária szemmel látható megszelidülése pecsételi meg az életfontosságú aktust. Kár, hogy mindezen változások „miért”-jét a szerzők nem hozzák színpadra, aminek az a következménye, hogy sem Mária hirtelen támadt békülékenysége, sem Nicolae megtérése nem elég meggyőző. Kevesebb, de következetesen végigvezetett hős többet mondhatna az új ember születéséről. A Székely Színház az új évad első bemutatójaként adta elő T. Vojnic és I. Postelnicu darabját. És mindjárt hozzá kell tennünk: a születő újnak kijáró műgonddal adta elő. Köműves Nagy Lajos, a színház új főrendezője, éppen úgy, mint Tompa Miklós állami díjas színigazgató, az alkotó hozzájárulás igényével közeledtek a műhöz. Munkájuk elsősorban a konfliktus főbb vonalainak kidomborításában hozott szép termést. Az első felvonásban hitelesen érzékeltetik a Machedon családját széthúzó erők szükségszerű összeütközését, de életszerűen hat Eftimie és Fruzsina, majd Eftimie és Ilarie szembeállítása is. A harmadik felvonásban ez kevésbé sikerült, mert a Jordánt és Cumpanatut alakító színészek (Andrási Márton—Gyarmati István) a jelenet elejét kissé elhumorizálták. Azt is meg kell mondanunk, hogy a kulcsjelenetek kivitelezése néhol az eszmei mondanivalótól elszakadt színpadi hatáskeltés benyomását teszi; Ilarie leleplezése például túlságosan felkavarja a kedélyeket. Az előadás egésze azonban a rendezés színpadi realizmusra, az élet valóságából kiinduló ábrázolásmódra való eredményes törekvését dicséri. A néző mindvégig falusi környezetben, mégpedig román falusiak között érzi magát, mert a rendezés mind a paraszti jelleget, mind a sajátos nemzeti színeket gazdagon, árnyaltan érvényesíti. Szász Károly kísérőzenéje és különösen Horváth Eta táncai beilleszkednek a rendezői koncepcióba; a zárójelenet például a leánykéréssel kapcsolatos erdélyi román népszokásokat eleveníti fel, egyszerűen, természetesen, minden színpadias erőltetettség mellőzésével. Háry Lajos díszletei főleg a két első felvonásban hatnak megfelelő irányban: jó szemre, tárgyismeretre valló érzékkel mutatják a különbséget Machedonék háza és a kulák portája között; a harmadik felvonásban a díszlet és a világítás bántóan hangsúlyozza a bonyodalom amúgy is túlkönnyű, idillikus megoldását. Az alakító színészek közül mindenekelőtt Kőszegi Margitot kell kiemelnünk, aki gazdag játékkal, kitűnő beszédmóddal, de nem utolsósorban őszinte átéléssel formálta meg Máriát, életízű, hiteles hárpia ez, kinek hirtelen megszelidülését nem a színésznőtől kell számonkérni, hanem a szerzőktől. Még meggyőzőbben hatna Kőszegi hús-vér Máriája, ha a rendezés hasonlóan keményfából faragott paraszti figurákat állítana vele szembe. Borovszky Oszkár Machedonja azonban csak azokban a jelenetekben emelkedik felesége mellé, ahol az új élet nagyszerűségét, a közös gazdálkodásba vetett tántoríthatatlan hitét foglalja szépen hangzó szavakba; különben még a szöveg adta lehetőségeken belül sem száll szembe Mária makacs maradiságával, hanem — anélkül, hogy Machedon betegségét a legcsekélyebb mértékben érzékeltetné — egy mindenbe belenyugvó papucshőst mintáz. Tanai Bella passzivitása Florica szerepében indokolt; ő a szegény kinézett meny, természetes, hogy járása csendes, beszédje halk legyen, hiszen szeretett férje és születendő gyermeke érdekében tűr, szenved. Tanai Florikája mégsem egészen szerephű: hiányzik belőle a kavicsot hordó parasztasszony kemény elszántsága; abban a jelenetben például, melyben papírral, ceruzával készül kiszámítani, ki mennyit dolgozik a családban, jobban a „sarkára állhatna”, s általában a melodrámai hanghordozást, madonna-maszkot egyszerűbb, parasztosabb kifejező eszközökkel helyettesíthetné. Csorba András alakításával úgy vagyunk, mint a Kőszegiével; sajnáljuk, hogy tulajdonképpen csak az első felvonásban van szerepe. Csorba életesen jeleníti meg a becsületére büszke, féltékenységében elvakult dolgozó parasztot, aki jobb életre törekszik, de az odavezető út még ködös előtte. Kiss László kulákalakítására elsősorban a széles taglejtés és lármás nagyszájúság jellemző. Eftimie duhaj erkölcstelenségét és a kollektíva elleni gyűlöletét, egyaránt hangsúlyozza, visszataszító ellenséget játszik. Kevésbé meggyőző Faluvégi Lajos játéka; művészi eszközei nem domborítják ki a volt malomtulajdonos uszító szerepét a kollektíva elleni aknamunkában. Az előadás kiemelkedő alakítása Andrási Márton Jordánia; egészséges népi humor, jókedv, optimizmus árad minden szavából, mozdulatából; csak néhol éreztük azt, hogy a sorsával megelégedett kollektivista „mókázása” felhígítja a feszült drámai helyzetet. Számos színvonalas alakítással gazdagították az előadást a kisebb szerepeket játszó színészek. Bányai Mária Fruzsinája, Hamvay Lucy Valériája, Varga József humoros vén parasztja, Erdős Irma Lizavétája, azt bizonyítja, hogy színész és rendező semmilyen lehetőséget nem hagyott parlagon heverni, minden alkalmat megragadtak, hogy színes, fordulatos, az élet igazságát sokrétűen kibontó előadásban közvetítsék a darab eszmei mondanivalóját. " OLÁH TIBOR V8169 Zászló A. N. Tolsztoj: Golgota Két hosszú évtized kitartó munkájának gyümölcseként született meg Tolsztoj trilógiája, a Golgota, amely most új kiadásban kerül a dolgozók kezébe, s amelyről elsősorban azt mondhatjuk, hogy benne érte el Tolsztoj tehetsége fejlődésének tetőpontját, s az olyan szélesen ívelő történeti regényekben, mint amilyen a Nagy Péter: A kenyér című regény, a Rettegett Iván című drámai elbeszélés. A forradalom előtt Tolsztoj csak irodalmár volt, a szovjet korszakban viszont tekintélyes közéleti személyiség is lett, akinek szavára az egész Szovjetország figyelt. A Golgota című trilógia első részét (A nővérek) 1921-ben, a másodikat (1918) 1926-ban és a harmadik részt (Borús reggel) 1941 június 22-én fejezte be. Mindhárom regényben a közeli múltat, a polgárháború éveit rajzolja meg, s tartalma és szereplői révén a Golgota összefüggő regényt képez. A mű eredeti orosz címe tulajdonképpen (A kínok útján) egy régi orosz apokrif (hamis írat, amelyet valódinak tüntetnek fel) szentiratból származik: az Istenanya a kínok útján. E kölcsönzés azonban nem véletlen. A trilógia tárgya lényegében a forradalom-korabeli orosz értelmiség bolyongása a nép felé vezető úton. Alekszej Tolsztoj a forradalom előtti orosz élet széles keretében és nagy művészettel rajzolja meg a két Bulovin nővér — Katya és Dasa — s a hozzájuk közelálló két férfi — Iván Tyelegin és Vagyim Roscsin — életét. Az író nagy művészi kifejező erővel és rendkívül gazdag eseménnyel mutatja be a két nő bolyongását. Az első világháború, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a baloldali eszerek lázadása, a Gremikin elleni harcok egész sorozatán kell végigmennie Katyának és Dasának, mielőtt barátaikkal összetalálkoznak Moszkvában egy Oroszország villamosításáról tartott előadáson. S mennyire sokatmondó a regény befejező része, ahol Roscsin ezeket mondja Katyának: „Tudod milyen értelmet nyer a mi rengeteg erőfeszítésünk, a kiöntött vér, az a megmérhetetlen hangtalan kín... Jóvá tesszük a világot... Itt ebben a teremben most mindenki kész az életét odaadni ezért... Ez nem üres szó — mindegyik megmutathatja a sebhelyeit, a puskagolyó kékes nyomát a testén... És ez az én hazám — Oroszország.” Tolsztoj Golgotája felöleli a polgárháború legfontosabb eseményeit és nagy arányokban, mélyrehatóan, erőteljes jellemzéssel mutatja be, hogyan keresték az igazságot, milyen hibákat követtek el s hogyan lettek úrrá hibáikon azok az emberek, akik őszintén és becsületesen igyekeztek hazájukat szolgálni. A trilógia harmadik részében a regény hőseinek útja kereszteződik A kenyér című regény hőseinek, Iván Gorának és Agrippinának az útjával. Mindketten a nép emberei, akik már gyötrődés és ingadozás nélkül indultak harcba a maguk, a forradalom ügyéért. A Golgota hőseivel való találkozásuk mély értelmű: a regénynek ebben a mozzanatában az orosz értelmiség legderekabbjainak a néppel való egyesülését ábrázolja Tolsztoj. Aki elolvassa a regényt, nemcsak történelmi adatokkal, események ismeretével, hanem mély, értékes emberábrázolás élményével gazdagodik. 3 Salamon Ernő Békémé Felkel a nap! És felkelnek a sugarak! Selyem a víz! Nézd ívelő kőhidaid Műhely! Mező! Édes kenyeres munkahely! Már állok is, szeret engem a munka, hej! Inged! Ruhád! Szeged! Járműved! Fémeid! Ágyad! Füved! és lángfényes kilincseid! Sütött kenyér, varrottas, mind tőlünk való! Csak béke, megmaradt! Béke! Hahó! Hahó! Hahó, a béka élet! A béke világosság! A városok az ő nevét susogják! Őt kívánja a gyűjtött, behordott mag! Csengeti üllő munkásnak naphosszat! Míg béke van, valamit csak találunk! Tán ingünk ne, tán megtelik a tálunk! Míg béke van, megélünk erre-arra! Míg élhetünk, szebben nézünk a bajra! Míg béke van, vetünk, ütünk erőben! De jó is élni szép békeidőben! Hahó! Vigyázz! Figyelj ide! Hallgass ide! Még ég a nyár! Még ég a nyár és van szive! Az otthonunk, a drága táj vize, sziklája, vályoga csendet áhít s nem engedi... Nem engedi őket többet soha! Hát ünnepeljetek és gyűljetek és meneteljetek, csendes szavakkal, szép beszéddel ne késsetek, ne szüneteljétek! Kinek kell új föld? Minek feldútt határok? Itt meglesznek jól magyarok s románok! Tudunk mi szót, népeink java, szépe együtt élt-halt sok évszázad ölébe. Hát béke, béke, az kell nekünk: béke! Ez az élet óvója, menedéke! Kit meggyilkoltak keserűn siratja ki A kis árváknak nem jön vissza apjuk! özvegy a férjét mindhiába várja! Halott fiú nem lelhet már apjára! Véres kövek! Sorrtüzek! Égetések! Árvizek és járványok, rossz dögvészek! * Megvoltak, im! De mi itten még élünk! Mi éledünk, mi még békét remélünk! Ez a hadsereg ereje, hite, fegyver! És most kiált! Ha volt háború egyszer és véreink tépett testükkel tettek emléket, szörnyűt, legszörnyűbb rémtettnek! Mi, sarjaik! Álljunk erősen, valljuk! A mi szemünk nem ássák ki a varjak! Eztán ki él, nem pusztít többet, mert terem!! Az élet áldás! Az élet öröm! A béke szent! (1938) (Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó gondozásában most megjelent válogatott versek kötetéből)