Vörös Zászló, 1969. július (21. évfolyam, 153-179. szám)

1969-07-26 / 175. szám

2 —— A néppel tűzön-vízen át — pontosan százhuszonkét évvel ezelőtt hirdette ezt egy izgága fiatalember egy zseniális kamasz: egy európai mércével mérhető halhatatlan költő — Petőfi Sándor. Hirdette romantikus, nagy hittel. Vallotta mindent legyőző, nagy akarással. Amikor még nem sokat jelentett a nép, de amikor már recsegtek-ropogtak a feudalizmus eresztékei egész Európában. Amikor a korabeli magyar társadalomban is „valakinek állni kellett a tornác küszöbére“. Mert Dózsa György tüzes trónusa újra izzani kezdett. Mert változásért kiáltott az élet. /' S,a húszon és egynéhány éves fiatalember tudta, hogy „változások nehéz szagát görgeti a szél.“ Versei, a „rongyos vitézek“ szétnyargaltak a szívekbe. Biztatni. Lázítani. De Petőfi nem csupán igét hirdetett. Életét tette fel az igére. Tragikusan komolyan gondolt el mindent. Még akkor is, ammikor a Sárpatak Zlidjáról nézte a forradalmi hadsereg legendás ütközetét. Még akkor is, amikor mások már nem reméltek. Amikor már összeomlóban volt az Európa homlokán táncoló láng, amikor már utolsókat lobbantak a forradalmak. Ő akkor ment el meghalni a népért, a szabadságért. Meghalni. Mert verseiben már előtte beszélt arról, hogy a népért f élnihalni kell. És nem tudott más ember lenni az életben sem, mint a versben. Ha versben azt vallotta, hogy „akasszátok fel a királyokat!“, akkor az életben is ehhez tartotta magát. Ha már versben foglalót adott a halálnak, akkor be is váltotta ígéretét. A csatába ment. A forradalmak szerelmeséhez, Bemhez. A fennmaradt gyér adatok és visszaem lékezések szerint rikító fehér r ingben, fekete nadrágban posztolt , a katonák között. Petrovicsőrnagy. Vékony arcéle még megvillant Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Keresztúron és Fehéregyházán... Aztán felkavargott a borzalom . .. És eltűnt Petrovics őrnagy. Eltűnt Petőfi Sándor. Pontosan százhúsz éve már. ★ Csodálatos, nagy életéről legendákat szőttek. Épp úgy, mint tüneményes haláláról. Amikor meghalt, nem tudták elhinni, hogy nincs. Itt is, ott is látták még. Sokáig. Aztán szépen magukba foglalták vaskos kötetek. Irodalomtörténet lett belőle. A letűnt társadalom teoretikusai megpróbálták szalonképessé fésülni. Megpróbálták duzzogássá szelídíteni nagy haragvásait. De Petőfiből sohasem lett szelíd poéta. Lázadása ott izzott a tisztára mosott könyvek lapjain is. Verseinek igazsága egyre korszerűbbé vált, s egyre korszerűbbé válik ma, amikor népek milliói vallják el nem évülő hitét... A világszabadságot. Mert a nyugtalan költő, a meg nem alkuvó forradalmár nekünk küldte el szép üzenetét: „Jöttek ki hozzám, s ott kiáltsatok Síromnál éjjent a respublikára, Meghallom én azt, s akkor béke száll Ez üldözött, e fájó szív porára.“ Ezért perelt, ezért lázadt, ezért lazított. A világszabadságért és a respublikáért. Ezért hirdeti már 1846-ban, hogy: Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkül e Nemes láng, amely úgy hevít. Láng van szívemben, égbül eredt láng, Fölforrald minden csepp vért. Minden szívütésem egy imádság * " A világ boldogságáért:----És valóban tesz ír, cselekszik, agitál. A forradalomért. Megálmodja, hogy véres napok következnek majd, amelyek porba döntik a pusztulásra ítélt világot, de egy emberibb, igazságosabb társadalmat teremtenek. Az Európán végigszántó forradalmak láttán lobogó lelkesedés tölti el. Amikor például megmozdul az olasz nép, hogy kivívja szabadságát, elemi erővel tör fel belőle az ujjongás: Megunták végre a földöncsúszást, Egymásután mind talpon teremnek, A sóhajokból égiháború Lett, s a lánc helyett most kardok csörgenek. Saját népének uraira gondolva, akiket azelőtt Dózsa György példájával fenyegetett, 1848-ban már maró gúnnyal beszél: Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a Nyakatok? Új divatú nyakravaló Készül most Számotokra ... nem cifra, de jó szoros. Az elnyomott milliókat pedig igazságos bosszúra hívja fel: Ki a síkra a kunyhókból Milyomok, Kaszát, ásót, vasvillákat Fogjatok! Az alkalom maga magát kínálja, ütött a nagy bosszúállás Órája! , És amikor valóban megmozdul a tömeg, amikor felkel a nép, hogy megharcolja harcát, a huszonöt éves költő hangja ünneplésbe csap át: Föltámadott a tenger, A népek tengere. Ijesztve eget-feklet, Szilaj hullámokat vet , Rémítő ereje. És teljes szívvel dobja magát az áradó habokba, a rengő, üvöltő tengerbe, amely hite szerint elsöpör minden dölyfös, úri vitorlát. Költeményei eddig is életének elidegeníthetetlen részei voltak. Ettől kezdve azonban még szorosabb hármas egységbe ötvöződik: a forradalom, az élet és a vers. És aztán, hogy egyik költeményének címét idézzük: „Jött a halál“. Őszintén hitt a forradalomban. Őszintén hitt a népek és az emberek egyenlőségében is. Nem volt hajlandó fejet hajtani sem származás sem rang előtt. Ezért leckéztet meg egy goromjba tábornokot, ő, a hajdani komédiás. És hiszi is, hogy a leckének foganatja lesz. Sajnos azonban, az egyetlen eredmény az, hogy a vers örökbevésett szavaival beviszi a halhatatlanságba. Vagy ugyanez a helyzet azzal a sokszor megírt esettel, amikor a nyakkendő nélkül megjelenő kettőt megkorholja a miniszter. Hisz a nyakra való valóban hiányzott a nyakáról, de a babér is a miniszter fejéről. A korholás után vers születik. A zseniális költő „bősz- s szót áll“. Talán, nem is gondol arra, hogy ő, a mészáros fia, , örökéletű szavaival babért rak a nyakkendős miniszter feje köré. Mert Petőfi azért volt Petőfi, hogy verssel fizessen mindenért. És azért, hogy forradalmat hoz- zon. , Hogy igazságot, emberséget és szabadságot tanítson mindenki-nek. ( ~k ! Amikor az utókorra gondolt, a következőket vetette papírra. ..Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valók. Ami egyszóval annyi, mint republiká-nus ... “ És az utókor tudja róla, hogy republikánus volt. De azt is tudja, hogy zseniálisan nagy költő volt ez a borzas üstökű kamasz. Azt is tudja az utókor, hogy neve már nemcsak a magyar ’ nyelvű költészet csúcsát jelenti, s Európát jelent. A korabeli euró-pai költés^lagpapyQlphjai közé. ( robbant be ez a tiszta tifró, 'ffifeta szavú költő. KICSI Antal ) — 120 éve esett el Petőfi Sándor a segesvári csatatéren JEBELEANU PETŐFIJE Oláh Tibor Eugen Jebeleanu nem az első román költő, aki Petőfi verseit Eminescu nyelvén megszólaltatja St. O. Iosif-tól Octavian Gogan át Mihai Beniuc-ig sokan fáradoztak azon, hogy a szerelem s a pusztai táj, a forradalom és világszabadság énekesét közel vigyék saját népükhöz. A nagy magyar költő útja a román olvasóhoz azonban hosszasnak és göröngyösnek bizonyul. Kezdetben azért, mert a fehéregyházi csatatéren cári-orosz túlerővel felülkerekedett habsburgi önkény legszívesebben az emlékét is elpusztította volna a fiatalon, csatatéren elpusztult költőnek) a tragikus eseménytől 1865-ig, mikor azóta elfelejtett Petőfi-fordítók (G. Marchisiu, I. Se. Badescu), jelentkeznek az első tolmácsolásokkal, a román és magyar népszabadság gondolata egyformán fekete posztó Bécs szemében. Később, mikor odahaza — forradalmiságát megcsonkítva ugyan — az iskolákban tanítani, életművét tanulmányozni kezdik, időbe telik, míg Alecsandri romantikus folklór-imádata, s még inkább George Coșbuc cselekvő népszeretete kedvező és ... befogadó talajt biztosít a Petőfi-hitvallások számára. Goga és Stefan Octavian Iosif széphű fordításai már ebből az eszmeiségből merítik ihletettségüket. A két világháború között jól ismert, kölcsönös nacionalista uszítás állja útját Petőfi megismerésének hazánkban; lelkes Petőfi-rajongók azonban, ha szerény költői fegyverzetben is, igyekeznek terjeszteni a román olvasók körében a hős poéta hagyatékát. Axente Banciu, M. I. Pricopie és Avram P. Todor a teljesség igényével foglalkozik Petőfi átadásának gondolatával, mialatt a romániai munkásmozgalom a proletár internacionalizmus jegyében tárja szélesre Sajtója kapuit a forradalmár költő előtt. E dicséretes kezdeményezések, nemes próbálkozások ellenére, Eugen Jebeleanu az, aki Eminescu népének valóban átnyújtja Petőfi örökségének java részét. A felismerés, hogy halhatatlan költőről van szó, Jebeleanu fiatal korára esik. 1930-ban cikket ír Petőfi Sándor, a „született forradalmár" költészetéről, melyben rokonvonásokat fedez fel az eminescui lírával. A felszabadulás pedig meghozza végre a Petőfi vers-szépség kivirágzását román nyelven is, hála Mihai Beniuc s elsősorban Eugen Jebeleanu munkásságának. E munkásság legfőbb ismérve a maradéktalan eszmei-formai hűség. A tollát mozgásba hozó indítékot megtaláljuk műhely-tanulmányában, miután jó pár olyan költőtípust sorol fel, akinél meghökkentő eltérés mutatkozik élet és költészet között, Jebeleanu így folytatja elmélkedését: „Azok a valóban nagy költők, kiknek a művében az élet és a költészet egy testet, szétbonthatatlan egységet alkot. Példás egységet. Példásat abban az értelemben, hogy költészetük bármely ablakát nyitja ki az ember, az igazságot pillanthatja meg. . Petőfi Sándor élete és műve ilyen példás egységgel ajándékozta meg a emberiséget." Ezt az egységet illusztrálja aztán műfordításaival a jeles román költő. Anélkül, hogy „teljes román Petőfit" akarna kezünkbe adni — (hiszen ahhoz egy emberélet ha elég lenne) —, a nagy magyar költő egyértelműen haladó szellemiségét érzékelteti minden lefordított sorban, mintha csak Az utánzókhoz című versben megfogalmazott programot választotta volna jeligéül: „Fogj tollat és írj, hogyha van erőd / Haladni, merre más még nem haladt." Válogatásában éppen ezért megtaláljuk az Egy gondolat bánt engemet (Ma chinuie amar un gind) vízióvá táguló vallomását, A nép nevében (In numele poporului), Szeptember végén (Sfârsit de septembrie), A márciusi ifjak (Tinerii din martie), Itt a nyilam, mibe lőjtem? (Incotro sami zbor sageata?), Akasszátok fel a királyokat! (Trimiteti regii la spinzuratoare!), Respublika (Republica) stb., stb., stb. című költeményt, szinte valamennyi Petőfi-verset, melyben Negyvennyolc előszele és vihara jut kifejezésre. S teljes fordítását adja Jebeleanu a János vitéznek .(János viteazul), melynek népies verssoraiban irodalmi síkon máris uralomra jut — a nép. A műfordító, ha méltó e névre, költői vallomásnak is szánja tolmácsolásait: azt ülteti át más nyelvre, új közönség számára, amit a legszebbnek, legigazabbnak tart. Ilyen közvetett vallomások Jebeleanu szóbanforgó műfordításai. Az ő Petőfije népnemzeti világforradalmár költő, aki hősi halála után is úgy, lobog, mint világéletében: „A néppel tűzönvízen át".. A Petőfi Sándor és a segesvári csatában 1849. július 31-én elesett névtelen hősök tiszteletére emelt emlékoszlop a fehéregyházi emlékmúzeum kertjében Petőfi szavai Nem vagyok sem nyelvész, sem stiliszta, s belátható időn belül nem is leszek. A mentségemre szolgáló érvek közül most csak egyet hozok föl, halkan és óvatos-szerényeit: Petőfi sem volt az. Tudom, hogy az értők kasztja Aranyt jobb költőnek tartja, s a nyelv, a szigorúan nyelvi szempontok szerint, a stilisztika megcáfolhatatlan érvei szerint valóban az volt. Nem beszélve arról, hogy azzá is lehetett. Nemcsak alkati különbségek miatt, tehát Arany tudományos, alapos, részletező és mérlegelő poéta doctus volta miatt, hanem azért is, mert hozzávetőleges számítások szerint is, több, mint kétszer annyit ért. Én ezúttal a költészet érveit említeném, s ezek is megcáfolhatatlanok. Petőfi szavaiból állt össze ugyanis az Egy gondolat bánt engemet, a Respublika, Az őrült, a Föltámadott a tenger, a Szeptember végén ..., de nem sorolom, igen kevés a hely. Petőfi után Ady még egyszer bebizonyította az ösztönösség mindenek fölötti hatalmát, hiszen ez az ösztönösség náluk nem úgy lobbant föl, mint egy szál gyufa, az intuíció nemcsak Bengson pillanatnyi lángja volt. Petőfi, akire éppen úgy ráhúzták a „műveletlen“ jelzőt, mint később Adyra, hiteles feljegyzések szerint — különben ezt fordításai is igazolják — ismerte a német, az angol, a francia, s talán az olasz nyelvet is. Nem volt tudós költő? Elismerem. Kevesebb volt a szókincse, mint a hiper-műveltségű és nyelvtudású, stiliszta Aranyé? Ez is igaz. De ismétlem: ő írta meg a ... szóval ő írta meg a Petőfi verseket. S ezek a versek Petőfi szavaiból álltak össze, nem lehetne kicserélni semmilyen más kortárs-klasszikus jelzőivel, kötőszavaival, igeidőivel vagy felkiáltójeleivel. S ez a tény nemcsak a zsenialitást határozza meg. A nyelvet is. Kosztolányi írja gyönyörű eszszéjében s itt megjegyezném, hogy ő maga sokkal inkább Aranyhoz „húzott“, sokkal inkább az ő útját követte, mint a Petőfiét, hogy egy francia vendégének, aki egyetlen mukkot sem tudott magyarul, s aki azt állította, hogy ez a nyelv durva, érdes, kellemetlen a latin fülnek, is elolvastam a verset, amit mi, ■ kisdiákok, talán már iriegmnárist skandáltunk az iskolában, a Szeptember végént. A vendég először nem akarta elhinni, hogy ez nem idegen nyelven íródott, s azután csodák csodája — csupán a vers lejtése, zeneisége, ritmusa alapján megmondta, hogy az körülbelül miről szól. Igen, Petőfi EZT is tudta. Mint ahogy tudta, meg kell halnia, mint ahogy tudta, menthetőn, vagy menthetetlenül eldobják majd az özvegyi fátylat, mint ahogy tudta. ...„Zúgó paripák“. Igen, Petőfi lehetett volna csak jó költő is. Nem volt rá ideje. Nagy költővé kellett válnia. Tudjuk, mi mindent köszönhetünk Kazinczyéknak, azt is elfogadom, hogy Gyöngyössi nem írt volna olyan csilingelő verseket nélkülük. De áll-e ez Csokonaira vagy Berzsenyire? Petőfi sem tanulmányozta, boncolta, magolta a nyelvet, alkotta. Hogy azután legyen mit tanulmányozni tanulmányozásra születőknek. Addig is, az egek felé kanyarognak az Apostol — nem pattogó! — méla, sánta és utánozhatatlan jambusai, azok a hexaméterek, amelyekben a hosszú és rövid szótagok váltakozásában egy mikroszkóppal hibát lelünk, a Helység kalapácsának pajzán harsány s mégis intelligens vidámsága, és egyáltalán, az égi utakon ott ballagnak Petőfi szavai, mint a „rongyos vitézek“, „mindig, mindörökké.“ Ezek Juhász Gyula szavai. És kísérik őket a „testvéri tankok“. Ezt József Attila írta. Más-más összefüggésekben. De Petőfi szavaival. //• • • Gbl&nk&Q'&fitiArCtfol'j OSVfoOl't' ítö / — A költő marosvásárhelyi napjai — Bözödi György — Petőfi Sándor életének legutolsó és legdöntőbb szakaszában, a szabadságharc idején Marosvásárhely városa lényeges szerepet játszott. Négyszer járt itt a költő 1849-ben, s mind a négy útjához fontos emlékek fűződnek, de a leglényegesebb az, hogy életének utolsó sorait, utolsó szavait itt vetette papírra. Első alkalommal 1849. elején fordult meg a városban, amikor Bem táborába sietett. Alig egy héttel előbb kapta meg Debrecenben a kormány jóváhagyását kérésére, hogy az erdélyi hadsereghez csatlakozhassak, és Nagyváradon, Kolozsváron, Désen és Besztercén keresztül siet felkeresni a tábort és a fővezért, akivel még nem találkozott életében. Iri társai: Székely Márton huszárkapitány, aki a kormány futáraként ötvenezer forintot hozott Bemnek, valamint Farkas vadászszázados és Zárzycky Dénes, Bem lengyel tisztje. Január 19-én voltak Besztercén, innen Szászrégenen át 31-en érkeztek Marosvásárhelyre. Az egyik útitárs leírása szerint Petőfi komor hangulatban volt, de amikor a Maros völgyébe értek, a szép táj hatására a kedve is megváltozott. Csak két nap múlva, 23-án értesülnek, hogy Bem elvesztette az első nagyszebeni ütközetet és Szelindekre vonult vissza. De most már legalább tudják, hogy hol van a fővezér, és nyomban arra sietnek. „Estefelé a nyugtalanság nyomasztó érzelmei között ültünk szekérre Sándorral“ — írja naplójába az útitárs. Vásárhely főutcáján kocsikaravánnal találkoznak, ezek a vesztett szebeni ütközet sebesültjeit hozzák a szekérponyvák alatt. Erre a látványra néhány útitárs le is marad tőlük, és csak ketten folytatják útjukat Vámosgálfalva felé, majd 25- én megérkeznek Bem szelindéki táborába. Megtörténik a legendás szabadsághőssel az első találkozás, mely hamarosan nemcsak örökös barátsággá, hanem apai és fiúi viszonnyá válik. Tavasz van, március eleje, amikor ismét Marosvásárhelyen találjuk a költőt. Most ellenkező irányból jön: Segesvár felől. Március 7-én indulhatott onnan, Bem küldte haza, azzal, az ürüggyel, hogy gyógyuljon ki maláriás lázából, mely az utóbbi hetekben gyötörte, valójában pedig azért távolította el a csatatérről, mert kímélni akarta az életét: a fővezér ugyanis ekkor készült titokban a legnagyobb hadi vállalkozásra, Szeben bevételére. Most Teleki Sándorral, a költői régi jóbaráttal, a „vadgróffal“ utazik együtt. Marosvásárhelyen megállítják kocsijukat és megpihennek. A költő ekkor írta a Bizony mondom ... kezdetű versét, tele bizakodással és hittel, hogy meg kell érnie azt a szép napot, amikor a szabadság győzedelmeskedik. Ekkor történt az a jellemző epizód, melyet Teleki Sándor örökített meg és ami azt mutatja, hogy Petőfi az ismert igazságosságával még a grófot is felülmúlta a gavallérságban. Ugyanis a költő a Bemtől kapott szabadságpénz birtokában váratlanul belépett Teleki marosvásárhelyi lakására, és azt mondta: — Jin neked adósod vagyok. — És aztán? — Eljöttem, hogy kifizessem tartozásomat. — Tán ternát csináltál vagy aranybányát fedeztél fel, hogy anynyi pénzed van? Nem szép kérkedni a gazdagsággal. VÖRÖS ZÁSZLÓ A SZÍNHÁZ SZERELMESE — Gergely Géza — A nagy költőket mindig ezer szál fűzte a „világot jelentő" deszkákhoz. Shakespeare és Goethe, Victor Hugo és Puskin drámaírókként is a legnagyobbak. Petőfi és Arany, Eminescu és Alecsandri színházszeretete, a színházi műsort megújítani akaró, a színibírálatot megformáló tevékenysége viszont már kevésbé ismert. Petőfi színház iránti vonzalma már kora ifjúságában, aszódi diák korában kibontakozott. Tizenötéves korában szorgalmasan látogatta a Balogh István és Gáli Gyula féle egyesített társulat előadásait, s a hagyomány szerint szerelemre is lobbant egy Borcsa nevű színésznő iránt. Egyetlen vágya volt: „közénk állni, elmenni velük"! A szigorú iskolaigazgató azonban nyomban értesítette a gyermek apját, aki „— mint jó atyához illik — a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak . . . hátamon, és lelkem porsátorának egyéb részén". Színházszeretete azonban tovább erősödött. 1838-ban Petőfi Selmecen rendszeresen látogatta a német nyelvű előadásokat, s hogy a belépőjegyet kifizethesse, eladta ruháit. A következő évben gyalog Pestre ment, ahol két hónapig az újonnan felépült Nemzeti Színház mindenese. Lámpagyújtogató, színlapkihordó, kifutó, — de a szigorú apa ismét megjelenik, és ő katonának áll. Leszerelésekor még katonaköpenyben rohan Abday Sándorhoz és annak hat tagú társulatához szegődik. Másnap már fellépett a Peleskai nótáriusban. 1842-ben már közli verseit az Atheneum, de ő továbbra is különböző vándortársulatokkal járja a városokat és falvakat. A fordulat az életében akkor következett be, amikor Vahot Imre meghívására elfogadta a Pesti Divatlap szerkesztését. 1844 október 12-én azonban ismét fellépett. A Nemzeti Színházban, Szigligeti Ede Szökött katonájában Gémesy szerepét játszta, a nagy színész, Egressy Gábor jutalomjátékán. Ez azonban inkább baráti gesztus volt. A költő Petőfit mindenki ismeri. A drámaírót nagyon kevesen. Történelmi színművét, a „Tigris és hiéna“-t, 1845 utolsó hónapjaiban írta. A Nemzeti Színház a bemutatót a következő esztendőben ki is tűzte, de a költő visszavette darabját, mely ezután első ízben 1883-ban Kolozsváron, majd az elmúlt esztendőben Budapesten került színre — nagy sikerrel. Petőfi több kis írásában küzdött a színházi műsor egyhangúsága ellen. Egressy Gábor III. Richard alakításáról írt, a ma kritikusa számára is példamutatói színibírálata hűen tükrözi a költő Shakespeare iránti szeretetét. Ennek egyébként azzal is tanújelét adta, hogy Arany Jánossal és Vörösmarty Mihállyal szövetkezett a teljes Shakespeare-mű lefordítására. Petőfi Coriolanus fordítása (ma is ebben a fordításban játsszuk) felülmúlhatatlan remekmű. A Rómeó és Júliának csak az első jelenete készült el. Korai halála megakadályozta e becses fordítások megszületését.