Vörös Zászló, 1970. november (22. évfolyam, 257-281. szám)

1970-11-22 / 275. szám

VÖRÖS ZÁSZLÓ Melyik lapra tartozik ? Elnézést a nyakatekert cí­mért, de valóban van egy ilyen sztereotip mondásunk: ,,ez más lapra tartozik". Ez­úttal ugyanis a szó szoros ér­telmében lapokról, újságok­ról, folyóiratokról morfondíro­zom. Arról, amit különben senki sem cáfol, sőt vezér­cikkekben, nyilatkozatokban alátámaszt, hogy mindenik lapunk fontos feladata (és nem más lapra tartozik) hazai kultúránk szerves része­ként fejlődő nemzetiségi iro­dalmunk, képzőművészetünk, zenei világunk, népművésze­tünk ésa többi, ésa többi tá­mogatása, felkarolása, to­vábbfejlesztése — a felsoro­lást folytassa mindenki a maga ízlése szerint. Nem akarok ünneprontó lenni azzal, hogy az annyira várt, olyan okosan, s ami több, nem öncélúan beha­rangozott legfiatalabb sajtó­­orgánumunk. A hét legutób­bi számainak ürügyén kez­dem a „csakhogy" és „de" kötőszavakkal induló monda­taimat. Mert hiába tudom jómagam, mert személyes ta­pasztalataim alapján győ­ződtem meg szerkesztőinek kétségbevonhatatlan kompe­tenciájáról, arról, hogy A hét legutóbbi száma lényegesen jobb, mint az első, hiába ér­zékelem illetékesei állandó erőfeszítését, hiába vagyok képes beleképzelni magam helyzetükbe és hiába bizony­gatom biztos érvekkel egy ilyen lap felmérhetetlen hasz­nosságát, ha az egyszerű ol­vasó a maga egyszerűségé­vel azt mondja nekem, mint­ha ez esetben is szemrehá­nyást érdemelnék: „na, eb­ben sincs semmi olvasniva­ló". Ez persze nem igaz, mint ahogy az „is" szócska sem vonatkozhat a többi, más profilú sajtótermékekre. De az a helyzet valóban, hogy még mindig nem gondolunk eleget és elsősorban az ol­vasóra. — Nem akarok ünneprontó lenni, mondottam, és hiszem, nem is leszek az, talán ép­pen azért, mert A hét bein­dulásával mindjárt arra gon­doltam, milyen erős verseny­társunk született, mennyire kell igyekeznünk ezután, hogy tartsuk a színvonalat, hogy ebben a tisztességes ver­senyben ne legyen az írott szót szolgáló sajtóformák kö­zött olyan, amelyik lemarad­na az éllovasok mögött. Csakhogy ... egyelőre még nem tudni, az olvasó járt-e jól, vagy az írók. A kézira­tok ezután nem fognak vesz­tegelni hónapokig helyszűke miatt különböző fiókokban, mert a szerző egyszerűen visszakéri írását, azzal, hogy nem baj, akkor elküldöm A hétnek, az Igaz Szónak, az Utunknak, az Ifjúmunkás­nak, vagy éppenséggel vala­melyik megyei lap kultúrra­­valónak, irodalmi mellékleté­nek. Ez föltétlenül szívderítő, amennyiben arról van szó, hogy az említett kézirat való­ban CSAK helyszűke miatt nem jelent meg, és nem az­ért, mert mondjuk gyengécs­ke és vérszegényke volt. És itt a fordított lehetőség: az illető lapok, folyóiratok egé­szen az irodalmi melléklete­kig görcsösen ragaszkodnak egy-egy kézirathoz, esetleg éppenséggel a szerző szemé­lyéhez, attól való rettegésük­ben, hogy kézirat-pangás áll be, egyszerűen nem lesz mi­ből összeállítani a lapot, az irodalmi mellékletet stb. És akkor bizony jönnek a gyen­ge írások. Szeretném, ha pontosan értelmeznék azt, amit állítok, hiszen semmiképpen sem az a véleményem, hogy túl sok a lap, ez nemcsak téves, de káros szempont lenne. Tudni­illik a magam részéről na­gyon jól el tudnék képzelni még egy fórumot, még egy sajátos profilú megnyilvánu­lási lehetőséget. Az írók úgy­is örökké elégedetlenek, és igazuk is van. Annál inkább, minél őszin­tébben tekintik az írás szent­ségét az olvasókkal való meg­osztandó közös kincsnek, iro­dalmunk, írói rangunk euró­paiságának, egyetemességé­nek. De ... ez az európaiság is kiegészítésre szorul. Nem hinném, hogy manapság elég, ha valaki egy irodalmi kerekasztalon, szerkesztőség­ben, kávézóban vagy éppen­séggel írásban kijelenti, hogy X. Y. immár európai szinten képviseli irodalmunkat. Adyt sem Hatvany vagy Bölöni ra­jongása tette zsenivé, Osváth sem csak lángelméket fede­zett föl, igaz, csak lángel­mékkel nem is lehetett volna olyan jó lapot csinálni, mint amilyen a Nyugat volt. A művi úton előállított zsenik még soha semmilyen hasznot nem hoztak az irodalmak számára, hacsak elrettentő példaként nem emlegethetők a zseniségre törő fiatalok és kevésbé fiatalok előtt, mint Sértő Kálmán és még bizony jó néhányan. Szóval, ha az irodalmi le­hetőségeket nézzük csupán, aligha akadna egy húszné­­hány éves fiatalember, aki leírná: „Sors, nyiss nekem tért". Nem, inkább józanul megfontolja, melyik laphoz küldje el kéziratát, hol jele­nik meg hamarabb és persze megfontolás tárgyává teszi anyagi vonatkozásokból is a dolgot. És vajon hányan gon­dolnak arra a kéziratok szer­zői közül, hogy — természe­tesen az illetékeseket leszá­­mítva — ki olvassa majd el az írást? Hogy ki lesz az, aki hétről hétre megújuló re­ménnyel Utunkat, Ifjúmun­kást, A hét című lapot, az Igaz Szót, az irodalmi mel­lékleteket újra megvásárolja, hogy az irodalmat szomjatók közül ki mit mond, miután letette kezéből a lapot? Mert hova tartozik az olvasó? Hoz­zánk tartozik, mindnyájunk közvetlen és elsődleges té­nyezője, fő gondja azoknak, akik nem két szerkesztőnek, egy kritikusnak és a család tagjainak írnak. Igen, nagyon jó, hogy az eszkimók számával a fókák száma is szépen növekszik, de az olvasó továbbra is hoz­zánk tartozik. És nem más lapra, h­ott Nagy László: Táncosok — olaj Nagy József. A párthoz Testünk súlyában is növekedett. Kiaszott csont-bőr kezek emelték, mint lopott tűzcsóvát Prométheusz. Égő igaz napot hozott kezén, — régi népmesék hőse — tüzet, mi égetett a tettre, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Lőrincz József: Járdaszélen ül a groteszk fél ballada fél humoreszk fél ballada fél humoreszk az öntudat glóriája mint egy rovart úgy vizsgálja mint egy rovart úgy vizsgálja szemében az utcasarok imádata fel-fellobog imádata fel-fellobog otthon tán az asszony várja feküdhetne puha ágyba feküdhetne puha ágyba de ő csak ül mint egy groteszk fél ballada fél humoreszk. Nichita Stanescu: Vén mozdonyok, töltések, tücskök Vén mozdonyok, töltések, tücskök hatották át meg­át Gyermekkorom saját s baját Hideg birsalmák bazalt udvaron Ugrálva ugató kutyák a láncukon Volt egy lyuk az ég közepében Beléeshettem volna szépen De marasztottak a kutyák s a birsek . És még valami ami nincsen Szemem s kezem fel sem emeltem és Tündér-adta főkötőm sem. Láncán a sok kutya rémülten ugatott, S a birsalma-magok ... Maradnék most is köztük, ámde hol már Az akkori test, a hullám Hátán élt és sodortatott? Ott fent van, csak most látom én Egy szeg a Jézus tenyerén. JÉKELY ZOLTÁN fordítása Miron Scorobete: Ősz A park tán őrzi emlékünk, akár a csendet őrzi két lehullt levél, a csillag, melyet néztünk hajdanán, a szürkeségen most is kéken ég. De csak egy perc a kép. Aztán az égre felhő gurul, a fák is hallgatag néznek, ki tudja, milyen messzeségbe . .. fejükre árnyékot borítanak. A régi emlék messze fut, a mába nem léphet át — itt minden tudja jól — sarkában jár a kába ősz homálya . .. apró pelyhekben hullni kezd a hó. TORJAI ANTAL fordítása AMI TÖBB, MINT ÉLNI VAGY MEGHALNI ch­ilttr-fil KÓSA FERENC-cel, a Dózsa-film rendezőjével Sokan és sokféleképpen idézték már föl a legendás „parasztki­­rály“, Dózsa György alakját. Minden kor újrafogalmazta a maga szá­­mára a XVI. századi parasztfelkelés legfontosabb tanulságait. Eötvös Józseftől Petőfin át Adyig és Illyés Gyuláig mint a társadalmi igaz­ságtalanságok elleni merész lázadás és az elnyomott népek — romá­nok, magyarok, szlovákok, szerbek — összefogásának jelképe szerepel a magyar irodalomban. A ..hetedik művészet“, a film azonban mind­ezidáig adós maradt Dózsa György alakjának fölidézésével. Régi adós­ságot törlesztett tehát az a lenyűgöző méretű vállalkozás, amely végre filmvásznon is föleleveníti a XVI. század forrongó légkörét, az egysze­rű székely kisnemes Dózsa György útját a kereszteshadak, majd a föl­kelés élén a győzelmeken át a tragikus bukásig. A közép-keleteurópai népek összefogását példázza ez a román—­ magyar—szlovák koprodukcióban készült film. Címe: ítélet. A tavaly, tavasszal kezdték meg a forgatását Magyarországon, Szlovákiában és nálunk. Idehaza Vajdahunyadon, az Érchegységben, Segesvár és Nagy­­enyed mellett, valamint Szárhegyen készültek felvételek. Utolsó hazai állomásukon, a Gyilkos-tó mellett kerestük fel Kósa Ferencet, a film rendezőjét. — Miért vállalkoztál ar­ra, hogy éppen Dózsáról ké­szíts filmet? — Két oldalról közelíte­ném meg a kérdést. Mint em­bert engem érdekelnek a forradalmak. Nem annyira a történelemben lezajlottak, ha­nem a szó mai értelmében vett társadalmi cselekvések. Közismert, hogy egy rég le­játszódott történelmi ese­ményről lehet korszerűen, azaz időszerűen gondolkodni. Föl lehet úgy idézni, hogy az alkotás a mai ember mai gondjaira keressen választ. Ha sikerül megvalósítani a szándékunkat, akkor az íté­let mai film lesz, amely be­szél a múlt tanulságairól. Kicsit közelebbről nézve a dolgot elmondhatom, hogy engem régóta foglalkoztatott Dózsa utolsó néhány órája. Jó ideje már annak, amikor először olvastam, hogy ezt az embert beleültették a tü­zes trónba és közel három óráig élt még, de egyetlen sóhajtással sem tiltakozott, hanem valamilyen fölfogha­­tatlan emberi erővel viselte el a kínzást és a halált... Azóta gondolkodom, hogy mi adhat egy embernek ennyi erőt — a film is erre a kér­désre keres választ. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, hogy mi­ről is szól ez a film, akkor mondhatnám: Dózsával e­gyütt keressük azt a valamit, ami több mint élni vagy meghalni. Lehet, hogy ez a valami a másokért élni gon­dolata lesz. De nem a szó val­lásos értelmében, mert Dó­zsa nem hitt sem az evilági, sem a túlvilági megdicsőü­lésben, következésképpen a másokért élni gondolatát a leghétköznapibb módon, hús­ban, vérben, idegekben meg­valósulva élte. Látnia kellett: sem ő, sem mások nem él­hetnek emberhez méltó éle­tet. Ebben nem nyugodott­­ meg, tenni akart valamit. Biztosan voltak különleges egyéni adottságai is, ezek azonban nem voltak annyi­ra lényegesek. Mi írjuk is a forgatókönyvben, hogy Dó­zsát bárki összetéveszthette valamelyik katonájával. Számomra ez a film nem­csak rendezői munka, ha­nem több, mélyebb emberi vállalkozás, amelyből világo­san kicsendül a közös sorsú népek összefogásának­­ szük­ségessége. Ha azt mondjuk, hogy ez a film három ország koprodukciója, akkor én azt elsősorban nem gazdasági társulásnak, hanem három ország művészeinek értékes őszinte, baráti összefogásá­nak tekintem. — Az ítélet tehát interna­cionalista vállalkozás — mint ahogyan a Dózsa-felkelés is összefogott közös sorsú né­peket, románokat, magyaro­kat, szlovákokat. A film al­kotó csoportja is három or­szág szakembereiből és mű­vészeiből tevődik össze. Ha lennél szíves néhány szót szólni a fontosabb szereplők­ről. — Vegyük sorjába. Dózsa: — a Székelyföld a­dott hazát neki. Ezért már előkészítő útjaim során el­látogattam ide — megismer­kedni a székelyekkel. Sok­felé jártam, többek között Dózsa szülőfalujában, Dalno­kon is. De kerestem Dózsa­­fejeket a hargitai és a gyi­­mesi fenyvesek között is. Találtam ugyan olyan embe­reket, amilyen Dózsa lehe­tett, de ennek a szerepnek az eljátszása nemcsak fizikai hasonlatosságot igényel, ha­nem rendkívüli erőfeszítést is, bármelyik kiváló színész­től. A próbafelvételek alap­ján végül is Bessenyei Fe­rencet választottam, aki nagyszerű színészi képessé­geivel azonosulni tudott a filmbeli Dózsa személyiségé­vel. Dózsa anyja: — különös gonddal kerestem. Végül nem hivatásos színészre bíz­tam, hanem egy mezőségi öregasszony, a széki Kis Sára néni játssza, aki életében nem volt moziban sem. En­nél a szerepnél ugyanis a szí­nészi játék kevésbé bonyo­lult, viszont Sári néniben benne van a gyermekeit fél­tő-óvó, örök anya. Deák: A keresgéléseim során egy igen tehetséges román színésszel találkoz­tam, George Motoi-ral, a kolozsvári Nemzeti Színház művészével. Noha nem ért­jük egymás anyanyelvét, úgy érzem, barátságot kötöttünk. A film egyik legfontosabb szerepét eredményesen oldja meg. Teréz: — az őt alakító szí­nész kiválasztása okozta a legkevesebb fejtörést. Ami­kor Csoóri Sándorral először jöttünk Romániába és talál­koztunk Sebők Klárával, ak­kor már éreztük, hogy ezt a filmbeli székely lányt csak ő játszhatja el. Neki éppen úgy, mint Sári néninek, sa­ját magát kell alakítania. Köszönöm az interjút. SZABÓ ZSOLT Sebők Klára, a film női fő­szereplője Kólsa Ferenc és George Motoi rau­nka közben MMaBBmmam A HOGY múlik az idő, egyre gyakrabban jut eszisztbe a Süllag, amelyet nem láttunk. Főleg este, lefedés után. Ilyenkor megizzad fejem alatt a párna. So­momra a Süllag immár a véglegesség, a soha­ többeé Halandóságom és gyarló oktondiságom jelképe. Nem merek tovább visszaélni az olvasó amúgy is meg­fogyatkozott türelmével. A Süllag tulajdonképpen mind­össze­ egy csillag. Egy csillag, melyet egyetlen­egyszer megláthattam volna, de nem láttam. Most is elszorul a szívem a gondolattól. A Süllag története egyszerű, túlságosan is egyszerű. Jó néhány évvel ezelőtt — a középiskola alsóbb osztályá­ba jártam akkoriban — volt itt egy teljes napfogyatkozás. Azaz hogy csak délebbre, a főváros szélességénél volt tel­jes. Itt nálunk nem volt egészen az. Dehát ez nem von le semmit a látvány nagyszerűségéből és az esemény fontos­ságából — vigasztalt a földrajztanár — ez így is életünk nagy élménye lesz, nem minden nemzedéknek adatik meg ilyesmi. Mert a napfogyatkozás korántsem ért bennünket váratlanul. Hat hónappal azelőtt­ bejelentette a fizikata­nár. Újév után a matematikatanár bekarikáztatta velünk a­­ naptárban a jeles napot és feljegyeztette velünk az időpontot is: kezdete: ennyi óra, ennyi perc, ennyi másodperc; maximuma: ennyi óra, ennyi perc, ennyi másodperc, satöbbi. Bár gyanús volt ez a pontosság (volt némi tapasztalatunk, például az iskolai ünnepélyek pontos kezdetét illetően), mindent lelkiismere­tesen lejegyeztünk. De azután az újság is írt a napfogyat­kozásról: le is volt rajzolva az egész. Aztán plakátok is jelentek meg az iskola folyosóján: nagy szemléltető áb­rák, melyeken minden meg volt mutatva, minden meg volt magyarázva. De volt témás osztályfőnöki óra is, amelyre mindenkinek alaposan el kellett készülni a nap­fogyatkozásból, akkor már legtöbben rettentően untuk életünk eljövendő nagy élményét. A napfogyatkozás elle­ni zúgolódás akkor kezdődött, amikor egy vasárnap a rá­dióban elmaradt a meccsközvetítés, de egy kásás hang a napfogyatkozásról és a babonákról beszélt. Azon a törté­nelemórán, melyen a tanár úr valami történelmi napfo­gyatkozásról magyarázott, amely valami csatával, vagy mivel esett egybe, már senki se figyelt oda. És még azon az órán betelt a keserű pohár: jött a szolgálatos nagydiák a hirdetőkönyvel és felolvasta az igazgató rendeletét, amit vigyázzállásban kellett végighallgatni: délután ötkor a rajzteremben a realisták fizikatanára előadást tart a napfogyatkozásról. A megjelenés szigorúan kötelező. El­szoruló szívvel gondoltunk mindannyian a jégpálya remek jegére és az isteni hóra az ugrósánc mellett. Óra után töb­ben is határozottan kijelentették, hogy humbug az egész, nem is lesz napfogyatkozás. De muszáj volt, tehát mentünk az előadásra. Ott volt­ az egész iskola, a rajzterem zsúfolá­sig megtelt a mi osztályunk valahol a hátsó sorokban szorongott. Egyszercsak megjelent a pódiumon a fizika-tanár, akiről rögvest kiderült, hogy hallatlanul mulatságos a kiejtése. Az i hangot valahogyan a torkából ejtette, úgyhogy az inkább ü-nek hangzott: hideg — mondotta szünképelemzés, páros. Azonkívül pedig, a cs helyett kö­vetkezetesen s-t mondott. Ekkor hallottam először Róla. Mármint a csillagról. Véletlenül éppen odafigyeltem, és a napfogyatkozás maxi­mumánál, amikor majdnem éjszakai sötét lesz, pontban ennyi óra, ennyi perc, ennyi másodperckor, közvetlenül az elsötétült napkorong mellett felragyog majd egy rendkí­vül fényes csillag, egy gyönyörű csillag, mely a nap erős fénye miatt máskor nem látható. Csupán néhány másod­percig tündököl majd az égen, aztán soha többé, a mi életünkben Talán még unokáinknak sem fog felragyogni ez a csillag — mondotta a tanár úr. „Sallag“ — ismételte valaki vihogva a hátam mögött. „Az anyád süllagát!“ Hir­telen az egész osztály elkezdett izzadni, kivörösödve tar­tottuk vissza a röhögésünket. Rettentő nehéz volt, hiszen a tanár még vagy hatszor emlegette azután a „sallagot“, és egyikünk, egy átkozott szadista, ilyen tűzcsóvákkal mászkált görcsös röhöghet nékünk puskaporos hordója kö­rül: „sallagok, sallagok, szépen ragyogjatok“, meg: „hét sallagból áll a Göncöl szekere“. Másnap az osztály visszhangzott a sallagtól. Harmadnapra mindenki köteles volt kormozott üve­get hozni az iskolába és hivatalosan bejelentették, hogy elmarad a második (matematika), a harmadik (földrajz), valamint a negyedik (latin) óra. Az egész iskola rendben kivonul a temető feletti dombra, megszemlélni a napfo­gyatkozást. És a sallagot — toldottuk hozzá röhögve. El­jött a derűlátás ideje: három szörnyű órától szabadultunk meg. Hála a sallagnak — mondjuk. Frici, akit már kétszer is kicsaptak, a katedrán hálaadó misét celebrált a Sallag tiszteletére. Élt és uralkodott a röhögés démona. Pontosan a napfogyatkozás kezdetekor az egész iskola kint volt a magaslaton. És valóban: a napfogyatkozás má­sodpercnyi pontossággal kezdetét vette. Szemlélgettük te­hát füstös üvegeinken. Valahogyan azonban az egész na­gyon elhúzódott. Lassan fogyott a Nap. „Hát semmi sallag, kérem alázattal?" — adta a felháborodottat valaki. „Csak nyugi, nyugi, könyörgök, jó sallaghoz idő kell!" — vágta rá másvalaki. És így tovább. Egyszercsak egy kis hóbuc­kán feltűnt a realisták fizikatanárának nyápic alakja. Nyomában a kopasz földrajztanár, fényképezőgépével, melyet időnként izzadó homlokához szorítva, remegő kéz­zel kattogtatott. Vigyorogva figyeltük a két öreget, a jó mulatság reményében. Az pedig nem váratott magára so­­­káig. A fizikatanár mindegyre az órájára nézett, aztán egyszercsak mindkét karját felcsapta az égnek, gyér, szür­ke haja is egyszerre az égnek meredt és az izgalomtól meg a lelkesedéstől elcsukló hangon ordította: „A mákszámom, gyerekek! Sallag látszok, gyerekek! 11* Ma is előttem van a jelenet: üvöltve tört ki a röhögés. A fiúk egymást tépve fetrengtek a havon. Habzó szájjal rugdosták egymást a gyönyörűségtől. Visítva, vijjogva, bőgve tört ki belőlünk a napfogyatkozás többhetes fáradt­sága. Semmivel sem törődtünk. Még azzal sem, hogy eb­ből esetleg botrány lesz. Nem lett botrány. Az izgatott tanárok teljes figyelmét­ lekötötte a Sallag. Észre sem vették az egész cirkuszt, ők­ megilletőd­ve, szent révületben nézték az Egyedit, a Soha- Nem-Látottat, az Egyszer az Életben Láthatót, a csodála­tosan ragyogó, gyönyörű Sallagot, amelyet mi meg sem pillantottunk. Mert csupán pár másodpercig tartott az az egész. Mire mi a röhögést abbahagytuk, már nem lát­szott a Sallag. Azután mondta egy barátom, aki — friss szerelmi csalódott lévén— akkor félrehúzódott a vidám osztálytól, hogy ő látta a csodát. Döbbenetes látványnak festette le. Lehet, hogy sokat lódított, de most már mindegy: sohasem­ fogom, ellenőrizni. Meghalok s bár a sors könyv--'-en ne­kem ez a látvány, elő volt jegyezve, elblicceltem. Végképp. Sohasem láthatom meg a Sallagot. Akkor hirtelenjében nem éreztem át ezt az egészet. De ma már sejtem, hogy mit jelent: soha az életben. Soha. A csillagászat könyör­telen pontosságával: soha. Mi akkor röhögtünk, mert az öregek izgultak. Röhögtünk, mert ők lelkesedtek, röhög­tünk, mert túlontúl ünnepélyesnek és fontosnak tűnt mindez. És mert nem tudtuk, hogy mit jelent: a Sallag megismételhetetlen. Vajon mennyi ismételhetetlen Salla­got szalasztottunk el így életünkben? Egyre gyakrabban gondolok Rá. És az utóbbi időben, amikor látom, hogy az öregek lelkesednek, nemzedékem pedig röhög, riadtan figyelek oda, nehogy megint ott ra­gyogjon valahol az ismételhetetlen Sallag. Mi ez? Öregszem? É Is­elő József Miért nem láttuk a Sallagot? 3

Next