Vörös Zászló, 1970. november (22. évfolyam, 257-281. szám)
1970-11-22 / 275. szám
VÖRÖS ZÁSZLÓ Melyik lapra tartozik ? Elnézést a nyakatekert címért, de valóban van egy ilyen sztereotip mondásunk: ,,ez más lapra tartozik". Ezúttal ugyanis a szó szoros értelmében lapokról, újságokról, folyóiratokról morfondírozom. Arról, amit különben senki sem cáfol, sőt vezércikkekben, nyilatkozatokban alátámaszt, hogy mindenik lapunk fontos feladata (és nem más lapra tartozik) hazai kultúránk szerves részeként fejlődő nemzetiségi irodalmunk, képzőművészetünk, zenei világunk, népművészetünk ésa többi, ésa többi támogatása, felkarolása, továbbfejlesztése — a felsorolást folytassa mindenki a maga ízlése szerint. Nem akarok ünneprontó lenni azzal, hogy az annyira várt, olyan okosan, s ami több, nem öncélúan beharangozott legfiatalabb sajtóorgánumunk. A hét legutóbbi számainak ürügyén kezdem a „csakhogy" és „de" kötőszavakkal induló mondataimat. Mert hiába tudom jómagam, mert személyes tapasztalataim alapján győződtem meg szerkesztőinek kétségbevonhatatlan kompetenciájáról, arról, hogy A hét legutóbbi száma lényegesen jobb, mint az első, hiába érzékelem illetékesei állandó erőfeszítését, hiába vagyok képes beleképzelni magam helyzetükbe és hiába bizonygatom biztos érvekkel egy ilyen lap felmérhetetlen hasznosságát, ha az egyszerű olvasó a maga egyszerűségével azt mondja nekem, mintha ez esetben is szemrehányást érdemelnék: „na, ebben sincs semmi olvasnivaló". Ez persze nem igaz, mint ahogy az „is" szócska sem vonatkozhat a többi, más profilú sajtótermékekre. De az a helyzet valóban, hogy még mindig nem gondolunk eleget és elsősorban az olvasóra. — Nem akarok ünneprontó lenni, mondottam, és hiszem, nem is leszek az, talán éppen azért, mert A hét beindulásával mindjárt arra gondoltam, milyen erős versenytársunk született, mennyire kell igyekeznünk ezután, hogy tartsuk a színvonalat, hogy ebben a tisztességes versenyben ne legyen az írott szót szolgáló sajtóformák között olyan, amelyik lemaradna az éllovasok mögött. Csakhogy ... egyelőre még nem tudni, az olvasó járt-e jól, vagy az írók. A kéziratok ezután nem fognak vesztegelni hónapokig helyszűke miatt különböző fiókokban, mert a szerző egyszerűen visszakéri írását, azzal, hogy nem baj, akkor elküldöm A hétnek, az Igaz Szónak, az Utunknak, az Ifjúmunkásnak, vagy éppenséggel valamelyik megyei lap kultúrravalónak, irodalmi mellékletének. Ez föltétlenül szívderítő, amennyiben arról van szó, hogy az említett kézirat valóban CSAK helyszűke miatt nem jelent meg, és nem azért, mert mondjuk gyengécske és vérszegényke volt. És itt a fordított lehetőség: az illető lapok, folyóiratok egészen az irodalmi mellékletekig görcsösen ragaszkodnak egy-egy kézirathoz, esetleg éppenséggel a szerző személyéhez, attól való rettegésükben, hogy kézirat-pangás áll be, egyszerűen nem lesz miből összeállítani a lapot, az irodalmi mellékletet stb. És akkor bizony jönnek a gyenge írások. Szeretném, ha pontosan értelmeznék azt, amit állítok, hiszen semmiképpen sem az a véleményem, hogy túl sok a lap, ez nemcsak téves, de káros szempont lenne. Tudniillik a magam részéről nagyon jól el tudnék képzelni még egy fórumot, még egy sajátos profilú megnyilvánulási lehetőséget. Az írók úgyis örökké elégedetlenek, és igazuk is van. Annál inkább, minél őszintébben tekintik az írás szentségét az olvasókkal való megosztandó közös kincsnek, irodalmunk, írói rangunk európaiságának, egyetemességének. De ... ez az európaiság is kiegészítésre szorul. Nem hinném, hogy manapság elég, ha valaki egy irodalmi kerekasztalon, szerkesztőségben, kávézóban vagy éppenséggel írásban kijelenti, hogy X. Y. immár európai szinten képviseli irodalmunkat. Adyt sem Hatvany vagy Bölöni rajongása tette zsenivé, Osváth sem csak lángelméket fedezett föl, igaz, csak lángelmékkel nem is lehetett volna olyan jó lapot csinálni, mint amilyen a Nyugat volt. A művi úton előállított zsenik még soha semmilyen hasznot nem hoztak az irodalmak számára, hacsak elrettentő példaként nem emlegethetők a zseniségre törő fiatalok és kevésbé fiatalok előtt, mint Sértő Kálmán és még bizony jó néhányan. Szóval, ha az irodalmi lehetőségeket nézzük csupán, aligha akadna egy húsznéhány éves fiatalember, aki leírná: „Sors, nyiss nekem tért". Nem, inkább józanul megfontolja, melyik laphoz küldje el kéziratát, hol jelenik meg hamarabb és persze megfontolás tárgyává teszi anyagi vonatkozásokból is a dolgot. És vajon hányan gondolnak arra a kéziratok szerzői közül, hogy — természetesen az illetékeseket leszámítva — ki olvassa majd el az írást? Hogy ki lesz az, aki hétről hétre megújuló reménnyel Utunkat, Ifjúmunkást, A hét című lapot, az Igaz Szót, az irodalmi mellékleteket újra megvásárolja, hogy az irodalmat szomjatók közül ki mit mond, miután letette kezéből a lapot? Mert hova tartozik az olvasó? Hozzánk tartozik, mindnyájunk közvetlen és elsődleges tényezője, fő gondja azoknak, akik nem két szerkesztőnek, egy kritikusnak és a család tagjainak írnak. Igen, nagyon jó, hogy az eszkimók számával a fókák száma is szépen növekszik, de az olvasó továbbra is hozzánk tartozik. És nem más lapra, hott Nagy László: Táncosok — olaj Nagy József. A párthoz Testünk súlyában is növekedett. Kiaszott csont-bőr kezek emelték, mint lopott tűzcsóvát Prométheusz. Égő igaz napot hozott kezén, — régi népmesék hőse — tüzet, mi égetett a tettre, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Lőrincz József: Járdaszélen ül a groteszk fél ballada fél humoreszk fél ballada fél humoreszk az öntudat glóriája mint egy rovart úgy vizsgálja mint egy rovart úgy vizsgálja szemében az utcasarok imádata fel-fellobog imádata fel-fellobog otthon tán az asszony várja feküdhetne puha ágyba feküdhetne puha ágyba de ő csak ül mint egy groteszk fél ballada fél humoreszk. Nichita Stanescu: Vén mozdonyok, töltések, tücskök Vén mozdonyok, töltések, tücskök hatották át megát Gyermekkorom saját s baját Hideg birsalmák bazalt udvaron Ugrálva ugató kutyák a láncukon Volt egy lyuk az ég közepében Beléeshettem volna szépen De marasztottak a kutyák s a birsek . És még valami ami nincsen Szemem s kezem fel sem emeltem és Tündér-adta főkötőm sem. Láncán a sok kutya rémülten ugatott, S a birsalma-magok ... Maradnék most is köztük, ámde hol már Az akkori test, a hullám Hátán élt és sodortatott? Ott fent van, csak most látom én Egy szeg a Jézus tenyerén. JÉKELY ZOLTÁN fordítása Miron Scorobete: Ősz A park tán őrzi emlékünk, akár a csendet őrzi két lehullt levél, a csillag, melyet néztünk hajdanán, a szürkeségen most is kéken ég. De csak egy perc a kép. Aztán az égre felhő gurul, a fák is hallgatag néznek, ki tudja, milyen messzeségbe . .. fejükre árnyékot borítanak. A régi emlék messze fut, a mába nem léphet át — itt minden tudja jól — sarkában jár a kába ősz homálya . .. apró pelyhekben hullni kezd a hó. TORJAI ANTAL fordítása AMI TÖBB, MINT ÉLNI VAGY MEGHALNI chilttr-fil KÓSA FERENC-cel, a Dózsa-film rendezőjével Sokan és sokféleképpen idézték már föl a legendás „parasztkirály“, Dózsa György alakját. Minden kor újrafogalmazta a maga számára a XVI. századi parasztfelkelés legfontosabb tanulságait. Eötvös Józseftől Petőfin át Adyig és Illyés Gyuláig mint a társadalmi igazságtalanságok elleni merész lázadás és az elnyomott népek — románok, magyarok, szlovákok, szerbek — összefogásának jelképe szerepel a magyar irodalomban. A ..hetedik művészet“, a film azonban mindezidáig adós maradt Dózsa György alakjának fölidézésével. Régi adósságot törlesztett tehát az a lenyűgöző méretű vállalkozás, amely végre filmvásznon is föleleveníti a XVI. század forrongó légkörét, az egyszerű székely kisnemes Dózsa György útját a kereszteshadak, majd a fölkelés élén a győzelmeken át a tragikus bukásig. A közép-keleteurópai népek összefogását példázza ez a román— magyar—szlovák koprodukcióban készült film. Címe: ítélet. A tavaly, tavasszal kezdték meg a forgatását Magyarországon, Szlovákiában és nálunk. Idehaza Vajdahunyadon, az Érchegységben, Segesvár és Nagyenyed mellett, valamint Szárhegyen készültek felvételek. Utolsó hazai állomásukon, a Gyilkos-tó mellett kerestük fel Kósa Ferencet, a film rendezőjét. — Miért vállalkoztál arra, hogy éppen Dózsáról készíts filmet? — Két oldalról közelíteném meg a kérdést. Mint embert engem érdekelnek a forradalmak. Nem annyira a történelemben lezajlottak, hanem a szó mai értelmében vett társadalmi cselekvések. Közismert, hogy egy rég lejátszódott történelmi eseményről lehet korszerűen, azaz időszerűen gondolkodni. Föl lehet úgy idézni, hogy az alkotás a mai ember mai gondjaira keressen választ. Ha sikerül megvalósítani a szándékunkat, akkor az ítélet mai film lesz, amely beszél a múlt tanulságairól. Kicsit közelebbről nézve a dolgot elmondhatom, hogy engem régóta foglalkoztatott Dózsa utolsó néhány órája. Jó ideje már annak, amikor először olvastam, hogy ezt az embert beleültették a tüzes trónba és közel három óráig élt még, de egyetlen sóhajtással sem tiltakozott, hanem valamilyen fölfoghatatlan emberi erővel viselte el a kínzást és a halált... Azóta gondolkodom, hogy mi adhat egy embernek ennyi erőt — a film is erre a kérdésre keres választ. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, hogy miről is szól ez a film, akkor mondhatnám: Dózsával együtt keressük azt a valamit, ami több mint élni vagy meghalni. Lehet, hogy ez a valami a másokért élni gondolata lesz. De nem a szó vallásos értelmében, mert Dózsa nem hitt sem az evilági, sem a túlvilági megdicsőülésben, következésképpen a másokért élni gondolatát a leghétköznapibb módon, húsban, vérben, idegekben megvalósulva élte. Látnia kellett: sem ő, sem mások nem élhetnek emberhez méltó életet. Ebben nem nyugodott meg, tenni akart valamit. Biztosan voltak különleges egyéni adottságai is, ezek azonban nem voltak annyira lényegesek. Mi írjuk is a forgatókönyvben, hogy Dózsát bárki összetéveszthette valamelyik katonájával. Számomra ez a film nemcsak rendezői munka, hanem több, mélyebb emberi vállalkozás, amelyből világosan kicsendül a közös sorsú népek összefogásának szükségessége. Ha azt mondjuk, hogy ez a film három ország koprodukciója, akkor én azt elsősorban nem gazdasági társulásnak, hanem három ország művészeinek értékes őszinte, baráti összefogásának tekintem. — Az ítélet tehát internacionalista vállalkozás — mint ahogyan a Dózsa-felkelés is összefogott közös sorsú népeket, románokat, magyarokat, szlovákokat. A film alkotó csoportja is három ország szakembereiből és művészeiből tevődik össze. Ha lennél szíves néhány szót szólni a fontosabb szereplőkről. — Vegyük sorjába. Dózsa: — a Székelyföld adott hazát neki. Ezért már előkészítő útjaim során ellátogattam ide — megismerkedni a székelyekkel. Sokfelé jártam, többek között Dózsa szülőfalujában, Dalnokon is. De kerestem Dózsafejeket a hargitai és a gyimesi fenyvesek között is. Találtam ugyan olyan embereket, amilyen Dózsa lehetett, de ennek a szerepnek az eljátszása nemcsak fizikai hasonlatosságot igényel, hanem rendkívüli erőfeszítést is, bármelyik kiváló színésztől. A próbafelvételek alapján végül is Bessenyei Ferencet választottam, aki nagyszerű színészi képességeivel azonosulni tudott a filmbeli Dózsa személyiségével. Dózsa anyja: — különös gonddal kerestem. Végül nem hivatásos színészre bíztam, hanem egy mezőségi öregasszony, a széki Kis Sára néni játssza, aki életében nem volt moziban sem. Ennél a szerepnél ugyanis a színészi játék kevésbé bonyolult, viszont Sári néniben benne van a gyermekeit féltő-óvó, örök anya. Deák: A keresgéléseim során egy igen tehetséges román színésszel találkoztam, George Motoi-ral, a kolozsvári Nemzeti Színház művészével. Noha nem értjük egymás anyanyelvét, úgy érzem, barátságot kötöttünk. A film egyik legfontosabb szerepét eredményesen oldja meg. Teréz: — az őt alakító színész kiválasztása okozta a legkevesebb fejtörést. Amikor Csoóri Sándorral először jöttünk Romániába és találkoztunk Sebők Klárával, akkor már éreztük, hogy ezt a filmbeli székely lányt csak ő játszhatja el. Neki éppen úgy, mint Sári néninek, saját magát kell alakítania. Köszönöm az interjút. SZABÓ ZSOLT Sebők Klára, a film női főszereplője Kólsa Ferenc és George Motoi raunka közben MMaBBmmam A HOGY múlik az idő, egyre gyakrabban jut eszisztbe a Süllag, amelyet nem láttunk. Főleg este, lefedés után. Ilyenkor megizzad fejem alatt a párna. Somomra a Süllag immár a véglegesség, a soha többeé Halandóságom és gyarló oktondiságom jelképe. Nem merek tovább visszaélni az olvasó amúgy is megfogyatkozott türelmével. A Süllag tulajdonképpen mindössze egy csillag. Egy csillag, melyet egyetlenegyszer megláthattam volna, de nem láttam. Most is elszorul a szívem a gondolattól. A Süllag története egyszerű, túlságosan is egyszerű. Jó néhány évvel ezelőtt — a középiskola alsóbb osztályába jártam akkoriban — volt itt egy teljes napfogyatkozás. Azaz hogy csak délebbre, a főváros szélességénél volt teljes. Itt nálunk nem volt egészen az. Dehát ez nem von le semmit a látvány nagyszerűségéből és az esemény fontosságából — vigasztalt a földrajztanár — ez így is életünk nagy élménye lesz, nem minden nemzedéknek adatik meg ilyesmi. Mert a napfogyatkozás korántsem ért bennünket váratlanul. Hat hónappal azelőtt bejelentette a fizikatanár. Újév után a matematikatanár bekarikáztatta velünk a naptárban a jeles napot és feljegyeztette velünk az időpontot is: kezdete: ennyi óra, ennyi perc, ennyi másodperc; maximuma: ennyi óra, ennyi perc, ennyi másodperc, satöbbi. Bár gyanús volt ez a pontosság (volt némi tapasztalatunk, például az iskolai ünnepélyek pontos kezdetét illetően), mindent lelkiismeretesen lejegyeztünk. De azután az újság is írt a napfogyatkozásról: le is volt rajzolva az egész. Aztán plakátok is jelentek meg az iskola folyosóján: nagy szemléltető ábrák, melyeken minden meg volt mutatva, minden meg volt magyarázva. De volt témás osztályfőnöki óra is, amelyre mindenkinek alaposan el kellett készülni a napfogyatkozásból, akkor már legtöbben rettentően untuk életünk eljövendő nagy élményét. A napfogyatkozás elleni zúgolódás akkor kezdődött, amikor egy vasárnap a rádióban elmaradt a meccsközvetítés, de egy kásás hang a napfogyatkozásról és a babonákról beszélt. Azon a történelemórán, melyen a tanár úr valami történelmi napfogyatkozásról magyarázott, amely valami csatával, vagy mivel esett egybe, már senki se figyelt oda. És még azon az órán betelt a keserű pohár: jött a szolgálatos nagydiák a hirdetőkönyvel és felolvasta az igazgató rendeletét, amit vigyázzállásban kellett végighallgatni: délután ötkor a rajzteremben a realisták fizikatanára előadást tart a napfogyatkozásról. A megjelenés szigorúan kötelező. Elszoruló szívvel gondoltunk mindannyian a jégpálya remek jegére és az isteni hóra az ugrósánc mellett. Óra után többen is határozottan kijelentették, hogy humbug az egész, nem is lesz napfogyatkozás. De muszáj volt, tehát mentünk az előadásra. Ott volt az egész iskola, a rajzterem zsúfolásig megtelt a mi osztályunk valahol a hátsó sorokban szorongott. Egyszercsak megjelent a pódiumon a fizika-tanár, akiről rögvest kiderült, hogy hallatlanul mulatságos a kiejtése. Az i hangot valahogyan a torkából ejtette, úgyhogy az inkább ü-nek hangzott: hideg — mondotta szünképelemzés, páros. Azonkívül pedig, a cs helyett következetesen s-t mondott. Ekkor hallottam először Róla. Mármint a csillagról. Véletlenül éppen odafigyeltem, és a napfogyatkozás maximumánál, amikor majdnem éjszakai sötét lesz, pontban ennyi óra, ennyi perc, ennyi másodperckor, közvetlenül az elsötétült napkorong mellett felragyog majd egy rendkívül fényes csillag, egy gyönyörű csillag, mely a nap erős fénye miatt máskor nem látható. Csupán néhány másodpercig tündököl majd az égen, aztán soha többé, a mi életünkben Talán még unokáinknak sem fog felragyogni ez a csillag — mondotta a tanár úr. „Sallag“ — ismételte valaki vihogva a hátam mögött. „Az anyád süllagát!“ Hirtelen az egész osztály elkezdett izzadni, kivörösödve tartottuk vissza a röhögésünket. Rettentő nehéz volt, hiszen a tanár még vagy hatszor emlegette azután a „sallagot“, és egyikünk, egy átkozott szadista, ilyen tűzcsóvákkal mászkált görcsös röhöghet nékünk puskaporos hordója körül: „sallagok, sallagok, szépen ragyogjatok“, meg: „hét sallagból áll a Göncöl szekere“. Másnap az osztály visszhangzott a sallagtól. Harmadnapra mindenki köteles volt kormozott üveget hozni az iskolába és hivatalosan bejelentették, hogy elmarad a második (matematika), a harmadik (földrajz), valamint a negyedik (latin) óra. Az egész iskola rendben kivonul a temető feletti dombra, megszemlélni a napfogyatkozást. És a sallagot — toldottuk hozzá röhögve. Eljött a derűlátás ideje: három szörnyű órától szabadultunk meg. Hála a sallagnak — mondjuk. Frici, akit már kétszer is kicsaptak, a katedrán hálaadó misét celebrált a Sallag tiszteletére. Élt és uralkodott a röhögés démona. Pontosan a napfogyatkozás kezdetekor az egész iskola kint volt a magaslaton. És valóban: a napfogyatkozás másodpercnyi pontossággal kezdetét vette. Szemlélgettük tehát füstös üvegeinken. Valahogyan azonban az egész nagyon elhúzódott. Lassan fogyott a Nap. „Hát semmi sallag, kérem alázattal?" — adta a felháborodottat valaki. „Csak nyugi, nyugi, könyörgök, jó sallaghoz idő kell!" — vágta rá másvalaki. És így tovább. Egyszercsak egy kis hóbuckán feltűnt a realisták fizikatanárának nyápic alakja. Nyomában a kopasz földrajztanár, fényképezőgépével, melyet időnként izzadó homlokához szorítva, remegő kézzel kattogtatott. Vigyorogva figyeltük a két öreget, a jó mulatság reményében. Az pedig nem váratott magára sokáig. A fizikatanár mindegyre az órájára nézett, aztán egyszercsak mindkét karját felcsapta az égnek, gyér, szürke haja is egyszerre az égnek meredt és az izgalomtól meg a lelkesedéstől elcsukló hangon ordította: „A mákszámom, gyerekek! Sallag látszok, gyerekek! 11* Ma is előttem van a jelenet: üvöltve tört ki a röhögés. A fiúk egymást tépve fetrengtek a havon. Habzó szájjal rugdosták egymást a gyönyörűségtől. Visítva, vijjogva, bőgve tört ki belőlünk a napfogyatkozás többhetes fáradtsága. Semmivel sem törődtünk. Még azzal sem, hogy ebből esetleg botrány lesz. Nem lett botrány. Az izgatott tanárok teljes figyelmét lekötötte a Sallag. Észre sem vették az egész cirkuszt, ők megilletődve, szent révületben nézték az Egyedit, a Soha- Nem-Látottat, az Egyszer az Életben Láthatót, a csodálatosan ragyogó, gyönyörű Sallagot, amelyet mi meg sem pillantottunk. Mert csupán pár másodpercig tartott az az egész. Mire mi a röhögést abbahagytuk, már nem látszott a Sallag. Azután mondta egy barátom, aki — friss szerelmi csalódott lévén— akkor félrehúzódott a vidám osztálytól, hogy ő látta a csodát. Döbbenetes látványnak festette le. Lehet, hogy sokat lódított, de most már mindegy: sohasem fogom, ellenőrizni. Meghalok s bár a sors könyv--'-en nekem ez a látvány, elő volt jegyezve, elblicceltem. Végképp. Sohasem láthatom meg a Sallagot. Akkor hirtelenjében nem éreztem át ezt az egészet. De ma már sejtem, hogy mit jelent: soha az életben. Soha. A csillagászat könyörtelen pontosságával: soha. Mi akkor röhögtünk, mert az öregek izgultak. Röhögtünk, mert ők lelkesedtek, röhögtünk, mert túlontúl ünnepélyesnek és fontosnak tűnt mindez. És mert nem tudtuk, hogy mit jelent: a Sallag megismételhetetlen. Vajon mennyi ismételhetetlen Sallagot szalasztottunk el így életünkben? Egyre gyakrabban gondolok Rá. És az utóbbi időben, amikor látom, hogy az öregek lelkesednek, nemzedékem pedig röhög, riadtan figyelek oda, nehogy megint ott ragyogjon valahol az ismételhetetlen Sallag. Mi ez? Öregszem? É Iselő József Miért nem láttuk a Sallagot? 3