Vörös Zászló, 1983. július (35. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-30 / 179. szám

Barangolás belső és külső tájakon Barangolások évadját monda­nék, ha a nyár, nyaralás fogal­mának velejéről kérdeznének. Persze, önkényesen, mert jóma­gam ezt szeretem benne. Nem­csak a szó szerinti kirándulást, utazást érteném alatta, — sza­badságon vagy akár hétvégeken, — hanem ama „belső“ barango­lást is, a helyváltoztatással egy­­időben. Nemcsak az izmok lazí­tását, a test nap­ üldöztetését, ha­nem a szellem aktív pihenteté­sét is. Mindazt, ami lezökkené­­sü­nket mozdítja elő a hétközna­pok szokványos szellemi kerék­vágásából — a szokatlanabb, la­­zító-pihentető szellemi élmények „kirándulóhelyei“ felé. Ami meg­­pezsdíti képzelőerőnket, gazda­gítja érzelmi kultúránkat, élén­kíti szellemi vérkeringésünket. A környezetváltozás már önmagá­ban véve figyelmünk felkorbá­csolását, fogékonyságunk, befo­gadó képességünk fokozását szol­gálja, s ha okosan gazdálkodunk vele, ismereteinket játszva bővít­hetjük, a gyermekekéről már nem is szólva, akiket a szünidőben magunknak kell formálnunk, irányítanunk, a magunk igényei­től eltérő fokozaton. (Ha már év közben ezt sokan teljes mérték­ben a tanárokra hárítják). Az imént „belső“ barangolást mondtam, utazást nyitott szem­mel, — kinek-kinek lehetősége és adottsága szerint —, az élmé­nyek fölkutatását, mondhatni, ki­­tervelését, megszervezését, anél­kül, hogy didaktikus, sablonos ,,betájolás“ volna. Nem olyan fáradságos előre olvasottak alap­ján határozni meg az útvonalat, előzetes tájékozódás szerint ke­resni föl a művelődés „lelőhe­lyeit“, akár történelmi nevezetes­ség, kastély, csatatér, kolostor, stb., akár művészettörténeti ér­ték, néprajzi kuriózum, irodalmi emlék­múzeum látogatása, meg­ismerése vonz. Vagy épp olvas­mányélményeink helyszíneinek alkalmi föltérképezése. Nemcsak önismeretünket, kultúránkhoz va­ló tartozásunkat tudatosítja, il­letve gazdagítja az effajta ba­rangolás, hanem egyéniségünket is kiteljesíti, színesebbé teszi. S mert ma már a természet­tudományos műveltség hiánya is kulturálatlanságnak minősül, a filoszok, nosza, rajta, ismerked­jünk az erdős hegyoldalak bota­nikájával a Delta-vidék állat­világával, kőzetek, lepkék, gom­bák száz és száz fajtájával, ásvá­nyi lelőhelyek, híres gyógyforrá­sok, földrajzi nevezetességek so­kaságával. De nem pusztán a sö­röspalack mellett, a kocsi mögé terített pokrócon lustálkodva, ha­nem, két falatozás között, a látni­valókat is számba véve. Koránt­sem a sznobok hivalkodó él­ményhajszolása jegyében,­­mi sem ellenszenvesebb a tudálékos­ságnál: a „leckét" nem kell a baráti családok előtt felmonda­ni), — hanem ama bizonyos bel­ső igényből, egészséges érdeklő­désből. Utazásról és effajta i­­gényről írni igazán nem újdon­ság — néhai Bethlen Miklós óta megtették sokan mások, — s hogy mégis utalok rá, azért te­szem, mert, tapasztalat szerint, egyre szaporodik a csak vegeta­tív igényekre szorítkozó nyara­lók és kiruccanók száma. A sza­lonnasütés, napozás-fürdőzés, sö­rözés korántsem megvetendő ö­­römein kívül sokan nyárhosszán át „szüneteltetik“ szellemi érdek­lődésük bárminemű foglalkozta­tását, azon a címen, hogy most aztán pihennek. Tartok tőle, hogy jobbára csak szokványos életvitelükre, szakmájukra össz­pontosítanak évközben is. Mert a kikapcsolódás sosem jelenti az érdeklődés (meg a környezet i­­ránti fogékonyság) teljes meg­szűnését. Ellenkezőleg! S ha már fölmerült az érdek­lődés fogalma, a szembeszökő, hogy főképp húszévesek közt hódít a szenvtelenség fitogtatás számba menő kinyilvánítása. Ka­csázó lődörgés az utcán, közö­nyös tekintet, ernyedt testtartás a volán mellett ülve,­­lehetőleg megvető pillantás a zebrán köz­lekedő gyalogosok felé), hánya­veti, unott mozdulatok a totális érdektelenség fölényes jelzésére, mint aki már minden testi-lelki élményt a háta mögé hajított. A rosszul értelmezett „sikk“ sivár lelkű követője azonban egyetlen, nagy tűzpróbán bizonnyal nem esett át­ az emberré válás aka­ratedző küzdelmén. (Meglehet. (Folytatás a 4. oldalon) J k­eskeny, kavicsos letérő meg egy gör­l­­­ke sarkú, lepattant mázú tábla je­lezte, hogy ott, ahol a fiú, a lány s az öregasszony várakozott, autóbusz-megálló van. A fiú sportos ünneplőben a letérő alsó végében állt egyhelyben. Az egyik kezében finom papírba csomagolt szegfűt, a másikban esőernyőt tartott. Elsőnek ér­kezett, s amíg egyedül volt, a fenyvesek­re s a fenyvesek közötti bércekre gondolt. Mert nagyon szerette őket. Annyira rájuk hangolta önmagát, hogy életét csakis kényszeréletnek fogadta volna el a továb­biakban nélkülük. Ha majd háza lehet — óhajtotta sokszor —, akkor az egy faház legyen a rengetegben, kedves, takaros fa­ház, amelyet ő tervezzen, ő é intsen meg csupa gerendából, amelyben kandalló le­gyen külön az édesanyjának, íróasztal az édesapjának, s amelynek kertje legyen, ahol csikó nyargalásszék a kisöccsének. És munka legyen körülötte a javából, az ér­­telmesebbjéből. Az öregasszony a fiú után érkezett, s a megálló felső végében rostokoló festett lécpadra ült egy utazótáskával. Kedves öregasszony volt. Azok közül való, akik látomásokat képesek maguk elé idézni egykönnyen. Képzelegni tudott időtöltés­ből is, komolyan is. Hetvenötéves korára aztán mindent „látott“ már, amit látni akart. „Látta“ egyszer azt is hogy sok pénzt nyert a lottón. Azt is „látta“, hogy meghalt, de feltámadott, mert hiszen job­ban szerette az életet, mint a halált. Sok­szor „látott“ azonban olyant is, amilyent nem akart. No de látnia kellett, és értel­meznie. .. A lány az öregasszony után jött. Sé­tálgatott. Hol a fiú felé, hol pedig az öreg­asszony felé tett egy-két lépést a néhai betonjárdán csendesen. Hogy ők hárman hová szerettek volna utazni, azt egyik sem tudhatta a másik­ról. Csak azt, hogy menni akarnak. Ez látszott, s ez kötötte őket egymáshoz ab­ban a néhány együtt töltött percben. És még valami. Ahogyan a lány le s fel­sétálgatott, a fiú is, az öregasszony is rá­figyelt. De nem a derékig érő sűrű hajára. Sem a hosszú szíjon lógó, könnyűnek tűnő válltáskájára. De még csak a kissé gyű­rött arcára sem, hanem a túlságosan is bő, lila kardigánjára, amelyet akkor ka­nyarított magára, amikor a megállóba ér­kezett, s amely nemhogy egy kellemes, meleg, hanem egy s­ellemetlenül hideg, lehangoló látványt teremtett azonnal. Le­het, hogy vásárolta. De lehet, hogy örö­költe a kardigánt a lány. Örökölhette a nagymamájától, az édesanyjától, a nagy­nénjétől. Vehette az édesapja neki szere­tettel. De erőszakoskodhatott is. Mond­hatta, hogy ezt veszed fel, kislányom, s punktum! Ki tudja? Megeshet azonban az is, hogy „olyan lány“ ez a lány. Hogy „úgy szerezte“ a kardigánt. Akárhogyan is van viszont nem kellett volna, hogy magára öltse. Nem kellett volna — töp­rengett a fiú. Ezalatt az öregasszony behunyta a sze­mét, mint mindig, ha ült valahol és vára­kozott és valami három lábon álló, apró, lila márványlapokból összerakott lépcsőt „látott“. Annak a lépcsőnek három foka volt, s mindeniken egy-egy lila virágváza tüntetett. Az egyikben lila tulipánok, a másikban lila liliomok voltak. A harma­dik, a legalsó váza üres volt. A virágok fölött méhecske döngicsélt. Aztán egyszer­re csak rászállt a tulipánokra, s a tuli­pánok menten széthullottak. Onnan a liliomokra szállt, s a liliomok rögtön szét­hullottak. Akkor a harmadik váza fölé röppent, de a harmadik, a leglilábbik vázából piros tűz csapott ki, s belekapott a méhecske szárnyába. Akkor azonban mintha már nem is egy méhecske, hanem­ a lila kardigános, fekete hajú lány vergő­dött volna ott a tűzben. — Jaj! — hessegette el magától a ször­nyű látomást az öregasszony, s mindjárt a lányt kereste ijedten. Az pediglen ott volt, ott sétálgatott most is előtte. „Én megmondom neki, hogy mit láttam. Én megmondom neki, hogy...“ — állt fel a padról az öregasszony. „Szólok neki“ — döntött a fiú is. „Szó­lok neki, s megmondom, hogy vesse le, s ne hordja azt a kardigánt, mert nem talál rá“. Piros Dacia fékezett a lány előtt. — Jössz-e velünk? — kiáltották a kocsi­ból feléje. — Jövök — ült be a lány. Később az autóbusz is megérkezett. Még később sáncba borult piros Daciát „látott“ az öregasszony. Lila kardigán Réthy István írása ■ KILÁTÓ ■ • Testvérlapunk, a Hargita Nagy Imre festőművész születé­sének 90. évfordulója alkalmá­ból egész oldalas összeállítást közöl, melyben megszólal Sütő András író, Gaál András, Már­ton Árpád, Páll Lajos festőmű­vész. • Zsögödön a Nagy Imre kép­tárban bensőséges hangulatú ün­nepségen bocsátották útjára Nagy Imre Fametszetek c. kötetét (szerkesztők Bucur Nicolae és Kántor József) s egyben emlé­keztek a művész születésének 90. évfordulójára. Az ünnepségen Kásler Magda kolozsvári mű­vésznő Farkas Ödön, Eisekovits Mihály, Enescu és Kodály szer­zeményeiből adott elő. • A nagyváradi Állami Szín­ház magyar tagozata az évad u­­tolsó bemutatóját Im­rédi-Eise­­mann: Fekete Péter c. zenés víg­játékával tartotta. Főszereplők: Mogyorossy István, Kiss-Török Ildikó, F. Márton Erzsébet, Ács Tibor, Laczkó Gusztáv. • Székelykeresztúron az elmúlt napokban avatták az új képtá­rat. Százötven alkotó ajánlott fel képet, szobrot , háromszáz­negyven műtárgy gyűlt össze. Ez a képtár kezdő anyaga. • Képzőművészeti tanulmány­­kötet jelenik meg rövidesen a Kriterion Könyvkiadónál. A szerzők mindenekelőtt a romá­niai magyar képzőművészet kér­déseiről, múltjáról és jelenéről értekeznek benne s áttekintést adnak a művészet egyetemes fej­lődésének számos problémájáról is. • Kolozsvár-Napocán Márton Árpád, Adorjáni Endre és Bakos Erzsébet Csíkszeredai képzőmű­vészek műveiből nyílt kiállítás. Igazság c. testvérlapunk azt írja, hogy „Alighanem az idei év leg­szebb csoportkiállítása a csíkia­ké!“... • A kolozsvár-napocai Román Opera és a Szabadegyetem a Ko­lozsvári Esték keretében együt­tes szabadtéri hangversenyt tar­tott. VÖRÖS ZÁSZLÓ — 3. OLD­Alt .Jobb volt az évad, mint az előző.. Beszélgetés ROMEO POJANNAL, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával — — Milyennek találja, igazgató elvtárs, az elmúlt évadot? — Tudja, már szokás, hogy az ember azt mondja: minden évad jobb, mint az előző. De ez e­­gyébként meg is állja a helyét, mert ha nem így volna, az azt jelentené, hogy a mi munkánk nem volt jó. De legjobban a szá­mok igazolják, hogy jobb volt ez az évad, mint a tavalyi: nőtt a közönség száma, nőtt a terem ki­használási mutatója (eljutottunk a hetvennyolc százalékig, ami azt jelenti, hogy vannak még belső lehetőségeink, tovább e­­melni, nyolcvanöt-kilencven szá­zalékig). Jó néhány előadásunk telt házzal ment, így a Lila ákác, a Cifra nyomorúság, a Dupla kanyar, az Egerek és emberek, az utolsó premierünk, az Egye­nes’ adás, vagy a román tagoza­ton a Nu ucidesi caii verzi (ép­pen most telefonáltak a kasszá­tól, hogy sorállás van jegyért az esti előadásra, ami júliusban ki­vételes eset). De térjünk vissza a kérdés­hez: azért is jobb ez az évad, mint a tavalyi, mert sikerült tizenkét premiert elérnünk (a két tagozaton), ami nem azt jelenti, hogy teljes mértékben eleget tettünk kötelezettségeinknek, hi­szen mindkét tagozaton elma­radt egy-egy előadás. Már pró­báljuk mindkét darabot, csak nem sikerült bemutatóra állítani azokat. A magyar tagozaton a Koldusoperáról van szó, amit Kincses Elemér rendez. Eredeti­leg június végén, július elején szerettük volna bemutatni, de meg kellett szaporítanunk a ki­szállásokat és turnékat, hogy pénzügyi tervünket is teljesít­hessük. De gondolom, hogy szep­tember végén a román tagoza­ton, október 14-én a magyaron is meglesz a két elmaradt be­mutató. Jobb volt ez az évad, mint a tavalyi azért is, mert sikerült két olyan előadást megvalósíta­ni, amelyet — a közönségsiker mellett — a kritika is kedve­zően értékelt. Gondolok itt az Egy öngyilkos világára, mely Temesvárról a Nagydíj mellett a legjobb rendezés, a legjobb női alakítás, a legjobb díszlet díját is elhozta, és a Nu ucidesi can­ verzi-re, mely eddig tizen­háromszor ment, zsúfolt ház e­­lőtt. Mindkettőt ősbemutatóként vittük színre. Jobb volt az idei évad azért is, mert valamennyi színpadra állított darabunk nagy közönség­­sikernek örvendett. Ez azt jelen­ti, hogy megvalósítottuk pénz­ügyi tervünket, sőt, túl is telje­sítettük. — Melyik volt a legtöbbet játszott darab? — Mivel nagyon sok bérlete­sünk van, itthon egyformán ját­szottuk a hat bemutatott dara­bot. Hogy melyikkel voltunk több kiszálláson? A Cifra nyo­morúsággal, a Dupla kanyarral és az Egerek és emberekkel. — Apropó bérlet! Különbség van az évad elején a bérletben beígért és a bemutatott darabok között. Miért kellett cserélni? — Nagyon szeretnénk elterve­zett repertoárunkat száz száza­lékban megvalósítani. De ez sohasem sikerül, szubjektív és objektív okok miatt. Objektív: nem kapunk megfelelő rendezőt az illető darabhoz. Szubjektív: hogy eleget tegyünk a rendező, a társulat kívánságának, vagy a Szocialista Művelődési és Neve­lési Tanács javaslatára kicseré­lünk egyes darabokat. Másfelől ott a pénzügyi tervünk is: más darabot iktatunk be, mert remél­jük, hogy az nagyobb közönség­­sikernek örvend. És még vala­mi, ami nagyon fontos: azt a darabot játsszuk, amely jobban megfelel a mi nevelőmunkánk követelményein­ek. Örvendetes, hogy a cserék be­váltak. Bár a kritika szempont­jából nem mindig voltak a leg­jobb előadások, de a bevétel szempontjából jónak és nagyon jónak bizonyultak. — Bár még előttünk a nyári szünet, azért néhány szót talán mondhatunk a következő évad­ról is. — Egy varieté-műsorral kez­dünk szeptemberben (bérleten kívül), amit Kovács Levente ren­dez. Ez egy válogatás az 1920— 30-as évek humorából, dalaiból. Tervezett bérletes bemutatóink: I. L Caragiale: Zűrzavaros éj­szaka, Dumitru Solomon: Két e­­melet között, Titus Popovici: Passacaglia, Méhes György: Egy becsületbeli ügy, Dosztojevszkij: Ördögök, Bródy Sándor: A dada, Tarsánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci. Szeretném még megemlí­teni, hogy a román tagozaton színpadra állítjuk Madách Imre Az ember tragédiáját. Dan Alecsandrescu rendezésében. TOMPA Z. MIHÁLY Gárdonyi Géza — a harcos néptanító Irodalmunkban sok olyan je­lentős írót, költőt, tartunk szá­mon, aki pályája valamely sza­kaszában nevelőként dolgozott. Ilyen volt klasszikus írónk, Gár­donyi Géza is, aki falusi tanító­ként nehéz körülmények között nevelte a nyomorban élő nép gyermekeit, később pedig mint hírlapíró harcolt az oktatásban uralkodó elmaradt állapotok megszüntetéséért. Alig volt tizennyolc éves, amikor elvégezte az egri tanítóképzőt. Mint gyakorló tanító egy dunán­túli faluba került, ahol sorkosz­ton élt, szalmazsákon aludt a tanteremben, köpenyével takaró­zott, mécsessel világított, az ud­varon a kút mellett mosakodott. Sok hányódás után élete egyik fontos állomására, Dabronyba érkezik. Helyzete itt sokat ja­vult. A gyakorlat ráirányította az ifjú tanító figyelmét a taní­tás eszközeinek, módszereinek a megreformálására. Azon töpren­gett, hogyan lehetne az elsőosz­tályosok figyelmét lekötni, a gyermeki képzeletet még jobban megmozgatni, játékos eljárással hogyan lehetne őket a leggyor­sabban az írásra és olvasásra megtanítani. Bírálta az ábécés­könyvet az idő előtt bevetett sza­vak alkalmazásáért, amiket a tanító képtelen az ilyen korú gyermekeknek megmagyarázni. Dabronyban sohasem felejtet­ték el, hogyan segített az éhező sokgyermekes családokon. Tanít­ványai körében jól érezte ma­gát. A gyermekeket úgy szerette, hogy nyaranként kiballagott hoz­zájuk a rétre, a mezőre. Mellőz­te a durva büntetést, tudta, ho­gyan kedveltetheti meg a szo­rongásos gyermekekkel az isko­lát. Ismert minden gyermek­arcot, mindegyiken külön kis vi­lág, a rezdülő lélek tükröződött. Osztályaiból mindig olyan közös­séget formált, amelyben a tehet­ség, a szorgalom, a becsületes­ség adott rangot. Büszkén vall­ja Az én falum című kötetében: „Én a faluban minden szíven és minden lelken uralkodom. Ez nekem öröm. Én gazdag is va­gyok“. Gárdonyi Géza újságíróként folytatta népnevelői munkáját, amit, mint ismeretes, a megalá­zóitok keserűségével szakított meg. 1886-ban Győrben megint GERGELY RÓZA (Folytatás a 4. oldalon)

Next