Vörös Zászló, 1983. július (35. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
Barangolás belső és külső tájakon Barangolások évadját mondanék, ha a nyár, nyaralás fogalmának velejéről kérdeznének. Persze, önkényesen, mert jómagam ezt szeretem benne. Nemcsak a szó szerinti kirándulást, utazást érteném alatta, — szabadságon vagy akár hétvégeken, — hanem ama „belső“ barangolást is, a helyváltoztatással egyidőben. Nemcsak az izmok lazítását, a test nap üldöztetését, hanem a szellem aktív pihentetését is. Mindazt, ami lezökkenésünket mozdítja elő a hétköznapok szokványos szellemi kerékvágásából — a szokatlanabb, lazító-pihentető szellemi élmények „kirándulóhelyei“ felé. Ami megpezsdíti képzelőerőnket, gazdagítja érzelmi kultúránkat, élénkíti szellemi vérkeringésünket. A környezetváltozás már önmagában véve figyelmünk felkorbácsolását, fogékonyságunk, befogadó képességünk fokozását szolgálja, s ha okosan gazdálkodunk vele, ismereteinket játszva bővíthetjük, a gyermekekéről már nem is szólva, akiket a szünidőben magunknak kell formálnunk, irányítanunk, a magunk igényeitől eltérő fokozaton. (Ha már év közben ezt sokan teljes mértékben a tanárokra hárítják). Az imént „belső“ barangolást mondtam, utazást nyitott szemmel, — kinek-kinek lehetősége és adottsága szerint —, az élmények fölkutatását, mondhatni, kitervelését, megszervezését, anélkül, hogy didaktikus, sablonos ,,betájolás“ volna. Nem olyan fáradságos előre olvasottak alapján határozni meg az útvonalat, előzetes tájékozódás szerint keresni föl a művelődés „lelőhelyeit“, akár történelmi nevezetesség, kastély, csatatér, kolostor, stb., akár művészettörténeti érték, néprajzi kuriózum, irodalmi emlékmúzeum látogatása, megismerése vonz. Vagy épp olvasmányélményeink helyszíneinek alkalmi föltérképezése. Nemcsak önismeretünket, kultúránkhoz való tartozásunkat tudatosítja, illetve gazdagítja az effajta barangolás, hanem egyéniségünket is kiteljesíti, színesebbé teszi. S mert ma már a természettudományos műveltség hiánya is kulturálatlanságnak minősül, a filoszok, nosza, rajta, ismerkedjünk az erdős hegyoldalak botanikájával a Delta-vidék állatvilágával, kőzetek, lepkék, gombák száz és száz fajtájával, ásványi lelőhelyek, híres gyógyforrások, földrajzi nevezetességek sokaságával. De nem pusztán a söröspalack mellett, a kocsi mögé terített pokrócon lustálkodva, hanem, két falatozás között, a látnivalókat is számba véve. Korántsem a sznobok hivalkodó élményhajszolása jegyében,mi sem ellenszenvesebb a tudálékosságnál: a „leckét" nem kell a baráti családok előtt felmondani), — hanem ama bizonyos belső igényből, egészséges érdeklődésből. Utazásról és effajta igényről írni igazán nem újdonság — néhai Bethlen Miklós óta megtették sokan mások, — s hogy mégis utalok rá, azért teszem, mert, tapasztalat szerint, egyre szaporodik a csak vegetatív igényekre szorítkozó nyaralók és kiruccanók száma. A szalonnasütés, napozás-fürdőzés, sörözés korántsem megvetendő örömein kívül sokan nyárhosszán át „szüneteltetik“ szellemi érdeklődésük bárminemű foglalkoztatását, azon a címen, hogy most aztán pihennek. Tartok tőle, hogy jobbára csak szokványos életvitelükre, szakmájukra összpontosítanak évközben is. Mert a kikapcsolódás sosem jelenti az érdeklődés (meg a környezet iránti fogékonyság) teljes megszűnését. Ellenkezőleg! S ha már fölmerült az érdeklődés fogalma, a szembeszökő, hogy főképp húszévesek közt hódít a szenvtelenség fitogtatás számba menő kinyilvánítása. Kacsázó lődörgés az utcán, közönyös tekintet, ernyedt testtartás a volán mellett ülve,lehetőleg megvető pillantás a zebrán közlekedő gyalogosok felé), hányaveti, unott mozdulatok a totális érdektelenség fölényes jelzésére, mint aki már minden testi-lelki élményt a háta mögé hajított. A rosszul értelmezett „sikk“ sivár lelkű követője azonban egyetlen, nagy tűzpróbán bizonnyal nem esett át az emberré válás akaratedző küzdelmén. (Meglehet. (Folytatás a 4. oldalon) J keskeny, kavicsos letérő meg egy görlke sarkú, lepattant mázú tábla jelezte, hogy ott, ahol a fiú, a lány s az öregasszony várakozott, autóbusz-megálló van. A fiú sportos ünneplőben a letérő alsó végében állt egyhelyben. Az egyik kezében finom papírba csomagolt szegfűt, a másikban esőernyőt tartott. Elsőnek érkezett, s amíg egyedül volt, a fenyvesekre s a fenyvesek közötti bércekre gondolt. Mert nagyon szerette őket. Annyira rájuk hangolta önmagát, hogy életét csakis kényszeréletnek fogadta volna el a továbbiakban nélkülük. Ha majd háza lehet — óhajtotta sokszor —, akkor az egy faház legyen a rengetegben, kedves, takaros faház, amelyet ő tervezzen, ő é intsen meg csupa gerendából, amelyben kandalló legyen külön az édesanyjának, íróasztal az édesapjának, s amelynek kertje legyen, ahol csikó nyargalásszék a kisöccsének. És munka legyen körülötte a javából, az értelmesebbjéből. Az öregasszony a fiú után érkezett, s a megálló felső végében rostokoló festett lécpadra ült egy utazótáskával. Kedves öregasszony volt. Azok közül való, akik látomásokat képesek maguk elé idézni egykönnyen. Képzelegni tudott időtöltésből is, komolyan is. Hetvenötéves korára aztán mindent „látott“ már, amit látni akart. „Látta“ egyszer azt is hogy sok pénzt nyert a lottón. Azt is „látta“, hogy meghalt, de feltámadott, mert hiszen jobban szerette az életet, mint a halált. Sokszor „látott“ azonban olyant is, amilyent nem akart. No de látnia kellett, és értelmeznie. .. A lány az öregasszony után jött. Sétálgatott. Hol a fiú felé, hol pedig az öregasszony felé tett egy-két lépést a néhai betonjárdán csendesen. Hogy ők hárman hová szerettek volna utazni, azt egyik sem tudhatta a másikról. Csak azt, hogy menni akarnak. Ez látszott, s ez kötötte őket egymáshoz abban a néhány együtt töltött percben. És még valami. Ahogyan a lány le s felsétálgatott, a fiú is, az öregasszony is ráfigyelt. De nem a derékig érő sűrű hajára. Sem a hosszú szíjon lógó, könnyűnek tűnő válltáskájára. De még csak a kissé gyűrött arcára sem, hanem a túlságosan is bő, lila kardigánjára, amelyet akkor kanyarított magára, amikor a megállóba érkezett, s amely nemhogy egy kellemes, meleg, hanem egy sellemetlenül hideg, lehangoló látványt teremtett azonnal. Lehet, hogy vásárolta. De lehet, hogy örökölte a kardigánt a lány. Örökölhette a nagymamájától, az édesanyjától, a nagynénjétől. Vehette az édesapja neki szeretettel. De erőszakoskodhatott is. Mondhatta, hogy ezt veszed fel, kislányom, s punktum! Ki tudja? Megeshet azonban az is, hogy „olyan lány“ ez a lány. Hogy „úgy szerezte“ a kardigánt. Akárhogyan is van viszont nem kellett volna, hogy magára öltse. Nem kellett volna — töprengett a fiú. Ezalatt az öregasszony behunyta a szemét, mint mindig, ha ült valahol és várakozott és valami három lábon álló, apró, lila márványlapokból összerakott lépcsőt „látott“. Annak a lépcsőnek három foka volt, s mindeniken egy-egy lila virágváza tüntetett. Az egyikben lila tulipánok, a másikban lila liliomok voltak. A harmadik, a legalsó váza üres volt. A virágok fölött méhecske döngicsélt. Aztán egyszerre csak rászállt a tulipánokra, s a tulipánok menten széthullottak. Onnan a liliomokra szállt, s a liliomok rögtön széthullottak. Akkor a harmadik váza fölé röppent, de a harmadik, a leglilábbik vázából piros tűz csapott ki, s belekapott a méhecske szárnyába. Akkor azonban mintha már nem is egy méhecske, hanem a lila kardigános, fekete hajú lány vergődött volna ott a tűzben. — Jaj! — hessegette el magától a szörnyű látomást az öregasszony, s mindjárt a lányt kereste ijedten. Az pediglen ott volt, ott sétálgatott most is előtte. „Én megmondom neki, hogy mit láttam. Én megmondom neki, hogy...“ — állt fel a padról az öregasszony. „Szólok neki“ — döntött a fiú is. „Szólok neki, s megmondom, hogy vesse le, s ne hordja azt a kardigánt, mert nem talál rá“. Piros Dacia fékezett a lány előtt. — Jössz-e velünk? — kiáltották a kocsiból feléje. — Jövök — ült be a lány. Később az autóbusz is megérkezett. Még később sáncba borult piros Daciát „látott“ az öregasszony. Lila kardigán Réthy István írása ■ KILÁTÓ ■ • Testvérlapunk, a Hargita Nagy Imre festőművész születésének 90. évfordulója alkalmából egész oldalas összeállítást közöl, melyben megszólal Sütő András író, Gaál András, Márton Árpád, Páll Lajos festőművész. • Zsögödön a Nagy Imre képtárban bensőséges hangulatú ünnepségen bocsátották útjára Nagy Imre Fametszetek c. kötetét (szerkesztők Bucur Nicolae és Kántor József) s egyben emlékeztek a művész születésének 90. évfordulójára. Az ünnepségen Kásler Magda kolozsvári művésznő Farkas Ödön, Eisekovits Mihály, Enescu és Kodály szerzeményeiből adott elő. • A nagyváradi Állami Színház magyar tagozata az évad utolsó bemutatóját Imrédi-Eisemann: Fekete Péter c. zenés vígjátékával tartotta. Főszereplők: Mogyorossy István, Kiss-Török Ildikó, F. Márton Erzsébet, Ács Tibor, Laczkó Gusztáv. • Székelykeresztúron az elmúlt napokban avatták az új képtárat. Százötven alkotó ajánlott fel képet, szobrot , háromszáznegyven műtárgy gyűlt össze. Ez a képtár kezdő anyaga. • Képzőművészeti tanulmánykötet jelenik meg rövidesen a Kriterion Könyvkiadónál. A szerzők mindenekelőtt a romániai magyar képzőművészet kérdéseiről, múltjáról és jelenéről értekeznek benne s áttekintést adnak a művészet egyetemes fejlődésének számos problémájáról is. • Kolozsvár-Napocán Márton Árpád, Adorjáni Endre és Bakos Erzsébet Csíkszeredai képzőművészek műveiből nyílt kiállítás. Igazság c. testvérlapunk azt írja, hogy „Alighanem az idei év legszebb csoportkiállítása a csíkiaké!“... • A kolozsvár-napocai Román Opera és a Szabadegyetem a Kolozsvári Esték keretében együttes szabadtéri hangversenyt tartott. VÖRÖS ZÁSZLÓ — 3. OLDAlt .Jobb volt az évad, mint az előző.. Beszélgetés ROMEO POJANNAL, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával — — Milyennek találja, igazgató elvtárs, az elmúlt évadot? — Tudja, már szokás, hogy az ember azt mondja: minden évad jobb, mint az előző. De ez egyébként meg is állja a helyét, mert ha nem így volna, az azt jelentené, hogy a mi munkánk nem volt jó. De legjobban a számok igazolják, hogy jobb volt ez az évad, mint a tavalyi: nőtt a közönség száma, nőtt a terem kihasználási mutatója (eljutottunk a hetvennyolc százalékig, ami azt jelenti, hogy vannak még belső lehetőségeink, tovább emelni, nyolcvanöt-kilencven százalékig). Jó néhány előadásunk telt házzal ment, így a Lila ákác, a Cifra nyomorúság, a Dupla kanyar, az Egerek és emberek, az utolsó premierünk, az Egyenes’ adás, vagy a román tagozaton a Nu ucidesi caii verzi (éppen most telefonáltak a kasszától, hogy sorállás van jegyért az esti előadásra, ami júliusban kivételes eset). De térjünk vissza a kérdéshez: azért is jobb ez az évad, mint a tavalyi, mert sikerült tizenkét premiert elérnünk (a két tagozaton), ami nem azt jelenti, hogy teljes mértékben eleget tettünk kötelezettségeinknek, hiszen mindkét tagozaton elmaradt egy-egy előadás. Már próbáljuk mindkét darabot, csak nem sikerült bemutatóra állítani azokat. A magyar tagozaton a Koldusoperáról van szó, amit Kincses Elemér rendez. Eredetileg június végén, július elején szerettük volna bemutatni, de meg kellett szaporítanunk a kiszállásokat és turnékat, hogy pénzügyi tervünket is teljesíthessük. De gondolom, hogy szeptember végén a román tagozaton, október 14-én a magyaron is meglesz a két elmaradt bemutató. Jobb volt ez az évad, mint a tavalyi azért is, mert sikerült két olyan előadást megvalósítani, amelyet — a közönségsiker mellett — a kritika is kedvezően értékelt. Gondolok itt az Egy öngyilkos világára, mely Temesvárról a Nagydíj mellett a legjobb rendezés, a legjobb női alakítás, a legjobb díszlet díját is elhozta, és a Nu ucidesi can verzi-re, mely eddig tizenháromszor ment, zsúfolt ház előtt. Mindkettőt ősbemutatóként vittük színre. Jobb volt az idei évad azért is, mert valamennyi színpadra állított darabunk nagy közönségsikernek örvendett. Ez azt jelenti, hogy megvalósítottuk pénzügyi tervünket, sőt, túl is teljesítettük. — Melyik volt a legtöbbet játszott darab? — Mivel nagyon sok bérletesünk van, itthon egyformán játszottuk a hat bemutatott darabot. Hogy melyikkel voltunk több kiszálláson? A Cifra nyomorúsággal, a Dupla kanyarral és az Egerek és emberekkel. — Apropó bérlet! Különbség van az évad elején a bérletben beígért és a bemutatott darabok között. Miért kellett cserélni? — Nagyon szeretnénk eltervezett repertoárunkat száz százalékban megvalósítani. De ez sohasem sikerül, szubjektív és objektív okok miatt. Objektív: nem kapunk megfelelő rendezőt az illető darabhoz. Szubjektív: hogy eleget tegyünk a rendező, a társulat kívánságának, vagy a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács javaslatára kicserélünk egyes darabokat. Másfelől ott a pénzügyi tervünk is: más darabot iktatunk be, mert reméljük, hogy az nagyobb közönségsikernek örvend. És még valami, ami nagyon fontos: azt a darabot játsszuk, amely jobban megfelel a mi nevelőmunkánk követelményeinek. Örvendetes, hogy a cserék beváltak. Bár a kritika szempontjából nem mindig voltak a legjobb előadások, de a bevétel szempontjából jónak és nagyon jónak bizonyultak. — Bár még előttünk a nyári szünet, azért néhány szót talán mondhatunk a következő évadról is. — Egy varieté-műsorral kezdünk szeptemberben (bérleten kívül), amit Kovács Levente rendez. Ez egy válogatás az 1920— 30-as évek humorából, dalaiból. Tervezett bérletes bemutatóink: I. L Caragiale: Zűrzavaros éjszaka, Dumitru Solomon: Két emelet között, Titus Popovici: Passacaglia, Méhes György: Egy becsületbeli ügy, Dosztojevszkij: Ördögök, Bródy Sándor: A dada, Tarsánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci. Szeretném még megemlíteni, hogy a román tagozaton színpadra állítjuk Madách Imre Az ember tragédiáját. Dan Alecsandrescu rendezésében. TOMPA Z. MIHÁLY Gárdonyi Géza — a harcos néptanító Irodalmunkban sok olyan jelentős írót, költőt, tartunk számon, aki pályája valamely szakaszában nevelőként dolgozott. Ilyen volt klasszikus írónk, Gárdonyi Géza is, aki falusi tanítóként nehéz körülmények között nevelte a nyomorban élő nép gyermekeit, később pedig mint hírlapíró harcolt az oktatásban uralkodó elmaradt állapotok megszüntetéséért. Alig volt tizennyolc éves, amikor elvégezte az egri tanítóképzőt. Mint gyakorló tanító egy dunántúli faluba került, ahol sorkoszton élt, szalmazsákon aludt a tanteremben, köpenyével takarózott, mécsessel világított, az udvaron a kút mellett mosakodott. Sok hányódás után élete egyik fontos állomására, Dabronyba érkezik. Helyzete itt sokat javult. A gyakorlat ráirányította az ifjú tanító figyelmét a tanítás eszközeinek, módszereinek a megreformálására. Azon töprengett, hogyan lehetne az elsőosztályosok figyelmét lekötni, a gyermeki képzeletet még jobban megmozgatni, játékos eljárással hogyan lehetne őket a leggyorsabban az írásra és olvasásra megtanítani. Bírálta az ábécéskönyvet az idő előtt bevetett szavak alkalmazásáért, amiket a tanító képtelen az ilyen korú gyermekeknek megmagyarázni. Dabronyban sohasem felejtették el, hogyan segített az éhező sokgyermekes családokon. Tanítványai körében jól érezte magát. A gyermekeket úgy szerette, hogy nyaranként kiballagott hozzájuk a rétre, a mezőre. Mellőzte a durva büntetést, tudta, hogyan kedveltetheti meg a szorongásos gyermekekkel az iskolát. Ismert minden gyermekarcot, mindegyiken külön kis világ, a rezdülő lélek tükröződött. Osztályaiból mindig olyan közösséget formált, amelyben a tehetség, a szorgalom, a becsületesség adott rangot. Büszkén vallja Az én falum című kötetében: „Én a faluban minden szíven és minden lelken uralkodom. Ez nekem öröm. Én gazdag is vagyok“. Gárdonyi Géza újságíróként folytatta népnevelői munkáját, amit, mint ismeretes, a megalázóitok keserűségével szakított meg. 1886-ban Győrben megint GERGELY RÓZA (Folytatás a 4. oldalon)