Zalai Hírlap, 1983. március (39. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-19 / 66. szám

1983. március 19.ZALAI HÍRLAP KÉT HÉTTEL, ezelőtt még éhes szarvascsa­patok trappoltak­ a völgyben. A bikák nagy ré­sze már elhullajtotta az agancsát, s így az egész különítmény meglehetősen uniformizált benyomást keltett. A vadludak azonban erre rá sem rántottak, fegyelmezett kötelékeik egy­hangúan uralták az ólmos eget. Akkor mí­nusz tizenöt fok volt a hőmérséklet, most le­galább tizenöt fokos meleg van. ÉS SZÓL A KAKUKK. Furcsa az ember szubjektív ideje. Az ilyen hőmérsékleti válto­zások után néha úgy tűnik, mintha egy má­sik naprendszer másik bolygóján élne. A ka­kukkszó általában a buja, túlcsorduló tava­szokhoz kapcsolódik, az emlékezetben. Vajon mi az ördögért ihlette meg a madarat ez a ko­ratavasz? Az öregek azt mondják, hogy a ka­kukk az első zöldre szólal meg. De hol van itt zöld? Aha, a bodzán mintha lenne valami. Zsenge is, zöld is, és hajtás is. Hát akkor itt van a kutya eltemetve, ez a semmirekellő bodza robbantotta be az ösztönöket. Persze lehet, hogy később mindketten meg­bánják majd a korát évadnyitót. A premier viszont mégis megrázó erejű, a kritika nem tud szólni a csodálkozásról... A RÉGEBBI TÍPust hegyipincék tömésfa­lába egymással szemben két szellőzőlyukat vágtak eleink. Az állandóan egymásra kacsin­gató nyílások egyszerre több funkciót látnak el. A legfőbb feladat természetesen a levegő­zés biztosítása. A szóban forgó lyukak azon­ban a kulcstartó szerepét is nagyon jól ellát­ják, mert a szőlőbe senki sem viszi fel a sa­ját pincekulcsát. Igazán mulatságos helyzetet teremtene, ha valaki véletlenül belökné a pincébe a saját kulcsát. De erre még nem volt példa. Mint ahogy arra sem, hogy már kivet­te volna alantos célokból. Ennyit az óvatosságról, illetve a hegyi er­kölcsökről. Télen a szellőzőlyukakba semmit sem lehet tenni, mert a lyukak a fagy miatt be vannak tömve. Többnyire rissz-rossz hegyi anoungok szolgálnak tömítésül. Ez az elhasználódott ru­haneműk utóélete. Most szól a kakukk, a déli lyukakból mind kikerültek a tömítések. Ez bi­zony a tavaszba vetett hit első megnyilvánu­lása. A második az lesz, ha majd az északiból is kiveszik a rongyot. De ehhez még senki sem mert hozzányúl­­ni.. . EGYRE KEVESEBB lesz az öreg gyümölcs­fa és egyre tágasabb a rét. Hiába, így megy ez. A szőlőhöz még senki sem nyúl hozzá, de a gyümölcsösökben már megkezdődik a tava­szi mocorgás. A tavasznyitó faírtás rítussá vált az elmúlt években. A kegyetlen téli sze­lek egyszerűen nem vesznek tudomást arról, hogy a völgy gyümölcsfáinak jelentős hánya­da már védett korba ért. Azt se tudják, hogy a törzsek mélyén odvak rejtőznek, az odvak­­ban apró emlősök és madarak bújnak meg, s ez­által csökken a fa állóképessége is. Az íté­letvégrehajtó többnyire a legerősebb széllökés képében kúszik be a völgybe, s ilyenkor — tarol... A maradék feldarabolása az emberek­re vár. De nem szívesen teszik. A rét, a gyü­mölcsös és annak környéke meglehetősen unott terepszakasszá vált az utóbbi években. A fő tevékenységi forma a szőlőtelepítés, pon­tosabban a kordon. Az egykor oly zamatos­nak számító hegyi széna szinte senkinek sem kell. Van, aki egyszerűen felgyújtja. A gyü­mölcs jelentős hányada is ott rothad a még meglevő fák alatt. Ugyan már — mondják az emberek — kinek és minek kell annyi? A meglevő öreg gyümölcsfák azonban válto­zatlan hévvel tovább teremnek mindaddig, amíg ki nem selejtezi őket az északi szél. Mi­vel a pótlásukról nem gondoskodnak, így ta­vaszról tavaszra egyre tágasabb lesz a rét. Lehet, hogy tíz év múlva már csak rét lesz. Rét és kordon... ★ EGYSZER CSAK visszajönnek a férfiak. Azt mondják megette a fene az egészet, fönt a gerincen nem lehet kibírni a szelet, szag­gatja a derekukat, az ujjaik rágemberednek az ollóra. Hiába no, még nem lehet metszeni. Poharazni kezdenek és beszélgetnek. Tavasztól szüretig elég ritkák az ilyen percek, mert min­denki konokul teszi a dolgát. A kommunácidá kapcsolatok az ilyen ritka, meddő órákra kor­látozódnak. Csalóka a napsütés is, be kell gyújtani. A gyújtás közül hirtelen előkerül egy kis dongadarab. Jól kivehető rajt­a beégetett fel­írás: 1 ezer liter, 1885. Egy ezer literes hordó ugye nem kis darab, de semmi sem maradt belőle. Se abroncs, se akona, se nagyobb don­gadarab.Csak ez az egy, ez az évszámos. Sen­ki sem érti, hogy történhetett. Mintha a nagy­betűs enyészet eleve úgy határozott volna, hogy meghagy egy jelet a múltból. Egy ócs­ka szúette, tölgybe égetett üzenetet. Nézik. A fadarabnak természetesen se esz­tétikai, sem pedig muzeális értéke nincs. A határozat mégis úgy szól, hogy nem kell tűzre dobni... Pánczél István Morvay Gyula: Március marasztalása Már vártalak, hogy tisztítjátok kacatját a télnek, zörgető márciusi szelek. Emlékezünk: a gyújtó győzelmek felajzották a kort és sorsokat, elhozva újra frissítő illatokat földünkre, honnan tűnt régi kép és festék, havas táj fölött nyújtózó holló-árnyék. Fényes álmok is megfakulnak egyszer, de gyújtó szók erővel terhesek: márciusi szél újrahozza ezerszer, mert meg is tartott szabadság-ígéretek. Remeg a szív: új tavaszt értem, aztán pázsitos úton aranyeső-felhő száll. Szép szók: a virágok az almafán. Betoppant követek: rátok vártunk ezerkilencszáznyolcvanhárom tavaszán. Marasztallak, március: maradj még nálunk. éppen elég őtőle, akinek úgyis olyan bonyolult és megmagya­­rá­zhatatlan az élete. De most az egyszer nem hagytam magam, kirángattam hites uramat az ágyból, rádo­báltam a kitérdesedett, bordó melegítőjét, vállára fektettem a felcsavart szőnyegeket, ke­zébe nyomtam a porciót és ki­­taszigáttam a lakásból. Aztán néztem az ablakból, cselekszi-e, amivel megbíz­tam? Úgy jó félóra múlva végre feltűnt, támolyogva im­bolygóit a ház előtti porció­hoz és nagy nyögések köze­pette fel­erítette rá az egyik szőnyeget. Csak akkor kezd­tem én is megnyugodva öltöz­ni, amikor hallottam, hogy tompa puffanásokkal püfölni kezd. — Paf ... paf ... pif ... — hallatszott, aztán kicsit csönd, aztán megint közben is, míg a lakótömb közeli üzleteiben mászkáltam, egyre vontatottabban, a teher növekedésének arányában, fél­füllel állandóan ellenőriztem, hogy életem szomorú párja veri-e azokat a szőnyegeket? De akkor már rogyadoztam a sok zöldség, pulyka, liszt alatt, amit beleraktam a kosárkám­ba. •— Most gyorsan főznöm kell, ha akarok estére vala­mit — mondtam otthon, és Tibort utasítottam, hogy most már hozza fel a szőnyegeket, és­ szedje kicsit rendbe magát, mert borzasztóan néz ki, any­­nyi tollal a fején. — Ne csodálkozz, szivi! — felelte hetykén és nagyot tán­­torodott — A szőnyegekből valami tyúkpihe szállt. Te tu­dod, honnan került oda? Csak úgy gomolygott körülöttem. A Pistike az első emeletről le is ordibált, hogy esik a hó, de az anyja elrángatta az ablaktól. — Na aztán! — mondtam könnyedén. — Kiszakadt a múltkor valamelyik párnaciha, és még nem értem rá meg­varrni. Ilyesmi a legjobb csa­ládban is előfordul, nem? — Mit tudom én — felelte Tibor kásásán. — Megyek, ho­zom a laposüveg .. . illetve a szőnyegeket. De én akkor már oda sem figyeltem, hanem nekiálltam a főzésnek, mialatt eszembe ju­tott, hogy tulajdonképpen mit is akarok én itten csinálni? Annyira belejöttem a munká­ba, hogy késő délután lett, mire az egészet abbahagytam. Akkorra a konyha már olyan volt, mint a csatatér. Minden tálca és fazék és lábas tele volt valamivel, már magam sem tudtam, mivel, dehát ez abban a pillanatban nem is volt érdekes. Eljött az ideje, hogy megfürödjek és illő öl­tözetbe bújjak, valamint hogy a hajamat is megfésüljem va­lahogy olyan különlegesen, ahogy azt az amerikai filmek­ben láttam. Szóval vacsorafri­zurát kellett csinálnom. Tibor ott horkolt melegítő­jébe:» a rekamién, gondoltam, nem a baj, legalább nem zavar a készülődésben. A frizurámat is gyorsan megcsináltam, azt találtam ki, hogy a változatos­ság kedvéért nem hátra, ha­nem hátulról előre fésülöm. Igazán cuki volt, csak a lá­tási viszonyaim romlottak tőle. Amint így elkészültem, már csengettek is, és jöttek a ven­dégek. Rengeteg ismeretlen személy. Gondolom, a kedves családok voltak, nők és fér­fiak, de akiket nem ismertem, vagy nem ismertem meg a ha­jam miatt. Azt mondtam, hogy minden­ki foglaljon helyet, ha talál, mindjárt hozom az estebédet. És kimentem a konyhába. De láttam, hogy ott már sokan esznek, csak úgy. Evőeszközök mellőzésével nyúlkáltak bele mindenbe és csámcsogtak, meg valaki azt kérdezte, hol a pia? Egy személy nyögött a szo­bában, hát a Tibor volt, mert rajta ültek. Biztosan azt hit­ték, hogy egy újfajta dísz­­pára, ami azért van ott. — Jól vagy, szívem? — kér­deztem, mire valaki sértődöt­ten azt felelte, hogy meg­szokta a késői vacsorát, de hát ennyire__ Aztán már nem nagyon em­lékszem, mert kezembe kap­tam valahonnan egy üveget. Valaki vigasztalt, hogy ne is törődjek semmivel, ezek a há­zigazdák úgyis teljesen hülyék, csak egyek, igyák, ha már itt vagyunk! Így hát ettem puly­kacombot baracklekvárral és kezdett jókedveim lenni. Azt mondtam egy gyertyatartó­nak, köszönöm, kedvesek, hogy eljöttek mindannyian, milyen jó kis buli ez itten! Mindjárt máshogy érzi magát az ember, ha társaságban van. A többire nem emlékszem. Hajnal felé nyitottam ki egy kicsit a szemem, hát olyasmit láttam, hogy Tibor négykézláb mászkál a szőnyegen. Mond­tam is, hogy megfázol szívem ott lent ebben a hajnali órá­ban, de ő csak hülyén vihogott és továbbkúszött valamerre. Elmélyülten dolgozik. Jóko­ra ketrec tartóit, rácsait tisz­­títja-javítja a hátsó udvar­ban: kedvenc háziállatainak, a nyulaknak készíti elő a helyet. A kertvégi déli domboldalról visszaverődő tavaszi fények meg-megakadnak a tolókocsi krómozott felületén, s a fiú észre sem veszi, hogy meny­nyire felmelegedett a kocsi váza. Talán mert mostanában sokféle gondolat és másféle melegség foglalkoztatja... Ift ! Megfigyeltük, hogy bár­hova ült Kocsis Zoli, mindig játékosan hintázott a lábával. Szegénynek ez lett a veszte azon a tavaly nyárvégi bálon, a csömödéri csárdánál. Be­szélgetés közben a pincelejá­rat másfél méteres mellvéd­­jére leesett, s nem tudott fel­állni ... Még bennünket is bántottak a későbbi pletykák, hogy „részeg volt”, „ittasan és virtustól felmászott nyolc mé­ter magasra és úgy zuhant le”, meg ilyenek. Többen ott áll­tunk mellette, mi tudjuk az igazait... A műtét másnapján, meg később is vagy tízen mentünk be hozzá az eger­­szegi kórházba. Még tréfált is, hogy „kissé megbarkácsolták” a gerinc- és velősérülése miatt. Aztán csendesen hozzátette: „Zűr van Karcsi, nem érzem a lábaimat...” Bek Károly, a pákai KISZ- alapszervezet titkára idézi fel mindezt, akárcsak a budapesti rehabilitációs intézetben tett látogatásaik szívszorító emlé­keit Meg azt is, hogy a szo­rongást, a puszta együttérzést hogyan váltotta fel az eddig soha nem tapasztalt emberségű, mindenben segítőkész cselek­vés az alapszervezet tagjai kö­zött. Hiszen Zoli közéjük tar­tozik, legtöbbjükkel együtt nőtt fel és nyíltságával, Vi­dámságával, aktivitásával is sok barátot szerzett magának Az első dolguk az volt, hogy közös pénzből kifizették az SZTK-ra kapott tolókocsit November 26-án mentő hoz­ta haza a 19 éves Zolit az in­tézetből. Addigra már kész terveik voltak a kiszeseknek: két nap múlva, kezet dermesz­tő hidegben alkalmi munka­­brigád jelent meg a Rákóczi utcai Kocsis­portán. Bek Ká­roly, Dávid József, Devecz Bé­la és mások lámpavilágnál ve­zetékárkot ástak, csövet fek­tettek , bevezették a vizet a lakásba. Leválasztották és für­dőszobává alakították, be­­csempézték a tágas kamra egyik felét,­ úgy építve be mindent, hogy Zolinak bármi könnyen hozzáférhető legyen. Az édesanya, Kocsis Zoltán­ná megtörtén, de még mindig a nem várt segítség feletti meghatottsággal lép ki a konyhából. — Csak annyit tudtam eddig a kiszesekről, amennyit a fiam elárult: gyűléseznek, összejönnek a kultúrban, meg szórakoznak, sportolnak — mondja és könny csillan meg szemében. — Ilyenre sosem gondoltam volna, amit ezek a gyerekek értünk tettek. Az a Karcsi fiú csak annyit mon­dott az ősszel a férjemnek meg nekem, hogy vegyük meg az anyagokat és a kádat, a többit bízzuk rájuk... De nemcsak ezt csinálták. Alig múlik el nap, hogy többen ne­­jönnének Zolihoz társalogni, valamit mindig hoznak. Aztán­­többször betolják a faluba, vi­szik mindenféle összejövetel­re És látom, hogy a fiam már nem szomorú, mint az első he­tekben ...­ ­ Az élelmiszerboltban talál­kozom az egyik kiszista társ­sal, Németh Margittal. — Első gondolatunk az volt, hogy bármelyikünkkel meg­történhetett volna ilyen bal­eset — mondja a fiatal eladó­lány. — Legalább tizenöt ifi nevét sorolhatnám, akik azon­nal azt mondták Zoli hazajöt­tekor, amit tudunk, tegyük meg, hogy az élete ne sokban különbözzön a miénktől. Én gyakran köny­veket viszek neki, a fiúk magnókazet­tákat, a közép­­iskolás Bakos Zsuzsi és a testvére, Éva újságokat. Lát­ta volna, ami­kor Karcsiék behozták a kul­­túrba pinpon­­gozni, meg a csömödéri tsz­­-ben dolgozó Fülöp Tibi fel­húzta szánkó­val a hegyol­dalba ... Bek Karcsi irányí­tásával valósá­gos ügyeletet szerveztünk. Elhozták a fiúk szilveszterez­ni és nem rit­kán a presszó­ba is, de raj­tunk az sem múlott, melyik filmet akarja látni a mozi­ban. A lenti járás legjobbjai kö­zött emlegetik a pákai KISZ- alapszervezetet, titkára, Bek Károly régi kipróbált kíszes. De sem ő, sem más nem ta­pasztalta még, hogy ennyire „együtt legyen”, s ekkora em­­berségről adjon tanúságot ez a többségében tizenévesekből ál­ló kollektíva. Sőt, legutóbbi taggyűlésükön Zolit könyvju­talomban részesítették, mert mindössze félévnyi tevékeny­ségével szerintük végzett any­­nyit, mint jónéhányan egész év alatt. Csak egy valamit hiányol a KISZ-titkár: — Rajtunk kívül egy szerv, vagy szervezet sem nagyon igyekszik az erkölcsi—anyagi támogatással. Még taggyűlé­sen is ritkán látjuk képvise­lőiket. illei Zoli félbehagyja a nyúlket­­rec körüli munkát. Csendes dac és némi bizonytalanság bujkál szavaiban: — Nem tudom, hogy lesz-e még műtétem, ami esetleg ja­víthat a helyzetemen. A pro­fesszor az intézetben azt mondta, ha bármi változást észlelek, vagy gondom van, azonnal értesítsük. De én nem áltatom magam, ezt anyuék is tudják. Az a legnagyobb gon­dom, hogyan tudnék legjob­ban alkalmazkodni a bénult­ságomhoz úgy, hogy az nekem is, másoknak is hasznos le­gyen. — Ugye, a munkára gon­dolsz? — Igen. A lenti tsz-ben vol­tam esztergályos, de a szak­mámban nyilván képtelen le­szek dolgozni. Két munkatár­sam is meglátogatott, de ők ezzel kapcsolatban nem tud­tak mondani semmit. Külön­ben is, még táppénzen vagyok, s talán arra gondolnak, még javulhat az állapotom. Iliiül — Tanácsot, javaslatot adott már valaki? — Az új körzeti orvosunk, dr. Sergye Ferenc. Igen ren­des volt, alig három hete dol­gozik itt, de az elsők között keresett fel engem. Azt mond­ta, próbáljam átképezni ma­gam műszerész, vagy órás szakmára, amivel itthon, hely­ben is dolgozhatnék. Ha így döntenék, azt sem tudnám, kihez fordulhatok, hogyan menne ez hivatalosan, miként jutnék tankönyvhöz, meg mi­lyen a vizsgáztatás módja?... Igaz, a Kárcsiék arra biztat­nak, gyakoroljam be a gép­írást, mert a KISZ-es iratokat elég jól szoktam legépelni... Vagy valami bedolgozó mun­kát is vállalhatnék, csak mondja meg valaki a lehető­ségét. — A tanácstól sem keres­tek meg? — Nem. Viszont a kisze­­sek ... Sok közöttük a jó ba­rátom — de soha nem hit­tem volna, hogy ennyi min­denre képesek. Már szinte családtagnak számítanak, ha jönnek, vagy visznek a falu­ba, programokra. Volt pszi­chológusunk az intézetben, az ő segítségével sem éreztem olyan jól magam, mint amióta újra közöttük vagyok ... Lukács József Mindenki—egyért ! (Kamper László rajza) 9 Vaska István: HÓVIRÁG

Next