Zalamegye, 1893. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)
1893-07-02 / 27. szám
XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. julius 2.27. szám. in A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadnnk el. Kéziratokat nem küld 1ünk vissza. társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Meghívó. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" Keszthelyen a városház termében f. évi julius hó 9-én reggeli 10 órakor rendes közgyűlést tart, melyre t. tagtárs ur tisztelettel meghivatik. A gyűlés főbb tárgyai: 1. Miniszteri leiratok. 2 Az egyesület által felállítani szándékolt szarvasmarha fajtenyészet tárgyában kiküldött bizottság jelentése. 3. Folyó ügyek és netáni indítványok. Zala-Egerszeg, 1893. junius 28. Háczky Kálmán sk., ügyv. elnök. (Nagyobb gondot a jellem fejlesztésére! Soha sem volt annyi, levegőben járó ember, mint napjainkban. Még a komoly gondolkozásuakat is többé-kevésbbé elámítja a csalta látszat. Az emberi sziv oly könnyű szerrel hajlandó ugyanis megfacsarodni a szerencsétlenség láttára. A legtöbben azonban, akik a sebet gyógyítani akarják, csak behegesztik azokat anélkül, hogy a seb agyát egészen kitisztítanák, aminek legszomorúbb következménye, hogy a sebek csakhamar kiújulnak. Látják az okozatot, az eredményt, azonban nem birják, akarják meglátni az okot és jóakaratú vagy nem tanácsaikban csak a felszínen úszkálnak. Az emberi jóakarat manapság hangoztatja azon könyörületes elvet: mindefelől „Emeljük fel az elesettet! Gondoskodjunk a szerencsétlenekről, akiket magával sodor a kétségbeesés mély örvénye!" Epenséggel nem akarunk ezen valóban humánus cselekedet ellen állást foglalni, azonban nagy problémakép áll előttünk azon kérdés megoldása, váljon magával az elesetteknek felemelésével, a szerencsétlenekről való gondoskodással megszüntetjük-e a bajt, az újabb elesést, a szerencsétlen embereknek szaporodását? Azt hisszük, hogy nem. Sőt egész nyugodt lélekkel merjük kimondani, hogy amíg a társadalom különbséget nem tesz az önhibából és önhibán kívül támadt szerencsétlenség között, vagyis amíg az elesések, a szerencsétlenségek alapokát ki nem fürkészi és ott nem akar gyógyítani, addig minden nemes törekvése csak pillanatnyi, szórványos enyhülést szül, de gyökeres orvoslást nem szerez. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy kit nevezünk „szerencsétlen"-nek? A philanthropia azt is szerencsétlennek nevezi, aki, elkezdve a gyümölcslopáson, végig megy az apa-gyilkosságig a gonosztettek minden fokozatán. Aki eközben megismerkedett a községi fogháztól kezdve Illaváig- minden fokozatával a mai humánus büntetésnek anélkül, hogy a kisebbnagyobb büntetések közül bármelyik csak egyszer is felköltötte volna benne azt a nemesebb érzést, hogy talán jobb is volna, szebb is volna a becsület ösvényére lépni ! Ebből azután önkényt következik, hogy a mai büntetés sem elegendő kép nem torol, sem elegendő kép nem javít. be n Ámde vannak elég nagy számmal az életolyanok is, akik elég vakmerők a bűnt elkövetni, azonban ép oly mértékben gyávák arra, hogy a bűnös cselekményükkel joggal megérdemelt büntetést kiállnák. — Az ilyenek az öngyilkosságban keresnek menedéket. — Az a kis golyó megmenti őket a szégyentől, meg a büntetés elszenvedésétől. — A phylanthropia az ilyenekre is azt mondja: íme a szerencsétlen ! Ki nevezhető szerencsétlennek? Az, aki a szerencsétlenség minden sajtolását érzi. Aki pedig ennek érzésére ép érzékkel bír, az saját maga nem borítja magára a szerencsétlenséget és ha mégis beleesik, kevés tekinti a szerencsétlenséget olyannak, mint amelyből csupán öngyilkossággal lehet kimenekülni Kikből áll az öngyilkosoknak kilencvenkilenc százaléka ? Pazarlókból, becsületüket könnyelműen eljátszottakból, sikkasztókból, kevéssel megelégedni nem tudókból, tehát jellem nélküli emberekből, vagy nagyon gyönge lelküekből, akik nem birnak küzdeni Közülök a legtöbbnek szép, irigyelt állása volt, amelyet száz és száz nagyon is becsületes ember nem birt elérni. S ők, amig pünkösdi királyságuk tartott, hiúk, kevélyek voltak, az alantabb sorsuakkal erőltetett leereszkedéssel álltak csak szóba ; lenézték azt, aki nem fecsérelt úgy, mint amikop ők pazaroltak. Mindegyiken a szenvedély egy-egy neme uralkodott, amelynek oltárán feláldozták állásukat, becsületüket, családjukat és önmagukat. Sokaktól irigyelt állású egyének vetemednek sikkasztásra és lesznek öngyilkosokká. S kik ezek közül a szerencsétlenek ? Azok a gonoszok-e, akik éveken keresztül mások pénzével fényelegtek, vagy azok, akik nagy önmegtartóztatással és szorgalommal megtakarított vagyonukat általuk elvesztették ? lett Ha ezeknek a pénzelkezelőknek ép érzékük volna a becsületességről, a bekövetkezhető szerencsétlenség sajtolásáról . . . bizonyára nem léptek volna a becstelenség ösvényére. Ők számot vetettek minden eshetőséggel, tehát a fölfedeztetéssel is . . . Számot vetettek az elcsapatással, a börtönnel, az öngyilkossággal is . . . És ha ezeknek számbavétele mellett is megkezdették és folytatták gonoszságukat, felfedeztetésük esetében korántsem érzik magukat olyan szerencsétlennek, mint ami nőnek tekinti őket az a becsületes, aki a kísértés első pillanatában határozottan így utasítja el a kísértő sátánt: Távozz tőlem ! A társadalom ez ideig az ő humanitásából csupán az elesettek felemelésén fáradozik. Am i „Zalamegye" tárcája. A kenyér. (Folyt, és vége.) A munkáskérdés legtöbbször kenyérkérdés, a kenyérkérdés pedig életkérdés: „lenni vagy nem lenni!" Azonban nem mindig a szükség az éhség, hanem sokszor a torkosság, rendetlen megkívánás, munkátlanság vagy telhetetlenség viszik az embert tilalmas vagy ártalmas dolgokra. „Adam, primus homo, damnavit saecula pomo." Der Adam gar possierlich ist, Zumal, wenn er vom Aptel trisst." Ádám és Éva hitvány férges almáért elvesztették a gyönyörűséges paradicsomot. Ézsau egy tál zsizsikes lencséért eladta elsőszülötti jogát; a zsidókat hajdan így dorgálta a próféta: „egy marok árpáért, egy darab lépesmézért elhagytátok a ti Uzatokat, Isteneteket." — Göcsejben, (kivált a legsötétebb „Szegek" ben) a régi olcsó világban egy kemence kenyérért, vagy egy mérő búzáért, a rost emberektől néhány hold földet is lehetett szerezni örök árban. A telhetetlen Mydás király arra kérte az isteneket, hogy a mit érint, minden arannyá változzék ; de midőn az eledelhez nyúlt és az is arannyá lett kezében, akkor belátta oktalanságát és hogy éhen ne vesszen, megesetten könyörgött, hogy az áldatlan adományt vonják vissza az istenek. Ábrahám az angyalokat sült juhhussal, tej, hússal és kenyérrel vendégelte meg. Melchszedek főpap kenyeret és bort áldozott. Régi időktől fogva majdnem minden nemzet meghódolás jeléül kenyeret, sót és tőldet ajánlott föl a hódítónak. Hus előbb volt, mint kenyér. Egy balgatag bölcs azt állítja: „aqua et panis, vita canis." Egy másik is azt mondja, hogy a kenyér: „caninum prandium", vagyis: „eblakoma." — Pedig hát a sör is folyó állapotbani (árpa)kenyér; a pálinka meg megdicsőített (rozs), kenyér; és mégis a ki, (legyen az német, vagy tót), e kettő bármelyikéből egész a sárga földig élvezi magát arra nem azt mondják: „ebre kelt", hanem: „disznó bendőbe ment!" Olaszország egy részében őrlött gesztenyéből készített polentát esznek , és ezek méltán mondják magukról: „kenyerünket a fáról esszük, borunkat a felhőből isszuk." De a magyar — mivel nemcsak kenyérrel él az ember — azt kiáltja: „bort ide!" (ha peronosporás és fuxinos is.) Mert: „Mit ér a gond kenyéren és vizen ? Tölts hozzá bort a rideg kupába!" Vörösmarty. Mikor a fris lágy kenyeret megszegjük, eszünkbe jut e, hogy: „kenyérnek legjobb dagasztója az Isten" és ezen kívül még vagy 2 tucat kézműves hozzájárulása is szükséges, a kik az ekét, boronát, malmot, gépet, kemencét stb. készítik? . . . t. i. vas- és kőbányász, hámoros, kovács, lakatos, gépész, mészégető, szénégető, téglavető, kőfaragó, kőműves, favágó,ács, asztalos, bodnár, kádár, timár, bőrkereskedő, szíjgyártó, szita- és rostakötő, takács, arató, cséplő, molnár, pék, stb. és bár a közmondás azt tartja: „nem szokta cigány a szántást" és: „cigánynak nem áll kezére a búzavetés", mégis a kenyérevésnél a cigányra is rászorulunk, mert az vájja a dagasztó tekenőt és faragja a sütőlapátot. Tehát: respekt nekik! — A kenyérnek nincs forgácsa; azért szedjétek össze a morzsákat, a hulladékokat, nehogy elveszelődjenek, — mondá az Üdvözítő, és golyócskákkal ne hajigáljatok ! — „Aki téged kenyérkővel dobál, kenyérrel hajítsd vissza!" Akit azonban az elsűlyedt Pompeji és lerkulánum városok kemencéiben és szobáiban talált (kő) kenyérrel hajigálnánk fejbe , az bizonyára nem ennék több fehércipót! A kis gyermek sárból dagaszt és süt magának kenyeret; apja pedig „madárlátta kenyeret" (Arany J.) hoz neki haza a mezőről a tarisznyában. Mint kis diák többször rákerül a „papiros csuszá" ra, mikor az iskolában marasztják ebédre. Van idő, mikor „kenyéren és vizen" is kell böjtölnie. Később „a kerekes zsemlye nem fér a zsebébe, de a kópéság már benn van az eszébe", utóbb: „a legény csalogató" pogácsát is szivesen elfogyasztja, sőt a „lepényt is megeszi, det a lányt el nem veszi." Kérdezték a gyermeket: „fiam s kitől kéred a mindennapi kenyeret?" „hát édesapámtól, — teleié —• de ha ő nincs itthon, magam is tudok ám a bugyimmal vágni!" tevé hozzá önérzettel. A kis leány pedig azon kérdésre : „miért mondjuk mindennapi kenyerünket és miért nem kérünk egy esztendőre valót?" így felelt: „azért, hogy meg ne penészedjék!" — a leendő jó gazdasszony szólt ki belőle. — A zsidóknak a pusztában csak egy napra való mannát volt szabad szedniük, kivéve pénteket, amikor szombatra is gyűjtöttek. Utóbb a kamaszkodó diákot a városi iskolába készítik: „Tele rakta édesanyám Eleséggel a tarisznyám." Petőfi. És ettől kezdve megy neki sürüen postán, vagy privát alkalommal az elemózsia, a proviant,— az az áldott ízletes ,,hazai", mely kakas tejjel, varjú van sütve; (még pénzbe se kerül), a jó édes anya vajjal némelykor a pénzt is belesüti a kenyérbe, kalácsba, —• az apa tudta nélkül — hogy a lurkónak több költő pénze legyen. (Ha a várnagy és porkoláb nem szemfüles, a raboknak is belerejtenek a rokonok a kenyérbe nemcsak pénzt, hanem vésűt, ráspolyt, stb. effélét.) Petőfinek jó édesanyja aggódott, hogy városról hazajövő fiának nem izlik az otthoni szegényes fekete kenyér, amire a költő így felel: „Bármilyen barna is az a kenyér, itthon sokkal jobb ízű énnekem A fekete, mint máshol a fehér." A hajdan dúsgazdag, de immár kihalt Illésházy család kincstárában drága ékszerek közt ily magyar fölirású krajcáros pohár volt látható: „fekete kenyérszabadság !" Minthogy minden hasonlat sántít, azért nem mindig igaz a közmondás: „fehér ház, fekete kenyér." De „fehér ház, fehér abrosz, fehér kenyér" ez már határozottan a jó háziasszony dicsérete. — Palugyay Imre volt nyitrai püspök mindig zabliszt lángjából sütött kenyérrel élt. Dercés, korpás kenyér a gyomorhurutosoknak való. Mai számunkhoz negyediv melléklet van csatolva.