Zalamegye, 1893. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)

1893-07-02 / 27. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. julius 2.­­27. szám. i­n­ A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szer­kesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől foga­dnnk el. Kéziratokat nem kü­­l­d 1ünk vissza. társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala­egerszegi ügyvédi kamara­­ hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Meghívó. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" Keszt­helyen a városház termében f. évi julius hó 9-én reggeli 10 órakor rendes közgyűlést tart, melyre t. tagtárs ur tisztelettel meghivatik. A gyűlés főbb tárgyai: 1. Miniszteri leiratok. 2 Az egyesület által felállítani szándékolt szarvas­marha fajtenyészet tárgyában kiküldött bizott­ság jelentése. 3. Folyó ügyek és netáni indítványok. Zala-Egerszeg, 1893. junius 28. Háczky Kálmán sk., ügyv. elnök. (Nagyobb gondot a jellem fejlesztésére! Soha sem volt annyi, levegőben járó em­ber, mint napjainkban. Még a komoly gondol­kozásuakat is többé-kevésbbé elámítja a csalta látszat. Az emberi sziv oly könnyű szerrel haj­landó ugyanis megfacsarodni a szerencsétlenség láttára. A legtöbben azonban, a­kik a sebet gyógyítani akarják, csak behegesztik azokat anélkül, hogy a seb agyát egészen kitisztítanák, aminek legszomorúbb következménye, hogy a sebek csakhamar kiújulnak. Látják az okozatot, az eredményt, azonban nem birják, akarják meglátni az okot és jóakaratú vagy nem tanácsa­ikban csak a felszínen úszkálnak. Az emberi jóakarat manapság hangoztatja azon könyörületes elvet: mindefelől „Emeljük fel az elesettet! G­ondoskodjunk a szerencsétlenek­ről, akiket magával sodor a kétségbeesés mély örvénye!" Epenséggel nem akarunk ezen való­ban humánus cselekedet ellen állást foglalni, azonban nagy problémakép áll előttünk azon kérdés megoldása, váljon magával az elesettek­nek felemelésével, a szerencsétlenekről való gon­doskodással megszüntetjük-e a bajt, az újabb elesést, a szerencsétlen embereknek szaporodását? Azt hisszük, hogy nem. Sőt egész nyugodt lélekkel merjük kimondani, hogy amíg a társa­dalom különbséget nem tesz az önhibából és önhibán kívül támadt szerencsétlenség között, vagyis amíg az elesések, a szerencsétlenségek alapokát ki nem fürkészi és ott nem akar gyó­gyítani, addig minden nemes törekvése csak pillanatnyi, szórványos enyhülést szül, de gyö­keres orvoslást nem szerez. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy kit nevezünk „szerencsétlen"-nek? A phi­lanthropia azt is szerencsétlennek nevezi, aki, elkezdve a gyümölcslopáson, végig megy az apa-gyilkosságig a gonosztettek minden fokoza­tán. Aki eközben megismerkedett a községi fog­háztól kezdve Illaváig- minden fokozatával a mai humánus büntetésnek anélkül, hogy a kisebb­nagyobb büntetések közül bármelyik csak egy­szer is felköltötte volna benne azt a nemesebb érzést, hogy talán jobb is volna, szebb is volna a becsület ösvényére lépni ! Ebből azután önkényt következik, hogy a mai büntetés sem elegendő kép nem torol, sem elegendő kép nem javít. be n Ámde vannak elég nagy számmal az élet­olyanok is, akik elég vakmerők a bűnt elkövetni, azonban ép oly mértékben gyávák arra, hogy a bűnös cselekményükkel joggal megérdemelt büntetést kiállnák. — Az ilyenek az öngyilkosságban keresnek menedéket. — Az a kis golyó megmenti őket a szégyentől, meg a büntetés elszenvedésétől. — A phylanthropia az ilyenekre is azt mondja: íme a szeren­csétlen ! Ki nevezhető szerencsétlennek? Az, aki a szerencsétlenség minden sajtolását érzi. Aki pedig ennek érzésére ép érzékkel bír, az saját maga nem borítja magára a szerencsétlenséget és ha mégis bele­esik, kevés tekinti a szerencsétlensé­get olyannak, mint amelyből csupán öngyil­kossággal lehet kimenekülni Kikből áll az ön­gyilkosoknak kilencvenkilenc százaléka ? Pazar­lókból, becsületüket könnyelműen eljátszottak­ból, sikkasztókból, kevéssel megelégedni nem tudókból, tehát jellem nélküli emberekből, vagy nagyon gyönge lelküekből, akik nem birnak küzdeni Közülök a legtöbbnek szép, irigyelt állása volt, amelyet száz és száz nagyon is becsületes ember nem birt elérni. S ők, amig pünkösdi királyságuk tartott, hiúk, kevélyek voltak, az alantabb sorsuakkal erőltetett leereszkedéssel áll­tak csak szóba ; lenézték azt, aki nem fecsérelt úgy, mint amikop ők pazaroltak. Mindegyiken a szenvedély egy-egy neme uralkodott, amelynek oltárán feláldozták állásukat, becsületüket, csa­ládjukat és önmagukat. Sokaktól irigyelt állású egyének vetemed­nek sikkasztásra és lesznek öngyilkosokká. S kik ezek közül a szerencsétlenek ? Azok a gonoszok-e, akik éveken keresztül mások pénzével fényeleg­tek, vagy azok, akik nagy önmegtartóztatással és szorgalommal megtakarított vagyonukat álta­luk elvesztették ? lett Ha ezeknek a pénz­elkezelőknek ép érzékük volna a becsületességről, a bekövetkezhető szerencsétlenség sajtolásáról . . . bizonyára nem léptek volna a becstelenség ösvényére. Ők számot vetettek minden eshetőséggel, tehát a fölfedeztetéssel is . . . Számot vetettek az elcsapatással, a börtönnel, az öngyilkossággal is . . . És ha ezeknek számbavétele mellett is megkezdették és folytatták gonoszságukat, fel­fedeztetésük esetében korántsem érzik magukat olyan szerencsétlennek, mint ami nőnek tekinti őket az a becsületes, aki a kísértés első pilla­natában határozottan így utasítja el a kísértő sátánt: Távozz tőlem ! A társadalom ez ideig az ő humanitásából csupán az elesettek felemelésén fáradozik. Am­ i „Zalamegye" tárcája. A kenyé­r. (Folyt, és vége.) A munkás­kérdés legtöbbször kenyérkérdés, a kenyérkérdés pedig életkérdés: „lenni vagy nem lenni!" Azonban nem mindig a szükség az éhség, hanem sokszor a torkosság, rendetlen megkívánás, munkátlanság vagy telhetetlenség viszik az embert tilalmas vagy ártalmas dolgokra. „Adam, primus homo, damnavit saecula pom­o." Der Adam gar possierlich ist, Zumal, wenn er vom Aptel trisst." Ádám és Éva hitvány férges almáért elvesztették a gyönyörűséges paradicsomot. Ézsau egy tál zsizsikes lencséért eladta elsőszülötti jogát; a zsidókat hajdan így dorgálta a próféta: „egy marok árpáért, egy darab lépesmézért elhagytátok a ti Uzatokat, Isteneteket." — Göcsejben, (kivált a legsötétebb „Szegek" ben) a régi olcsó világban egy kemence kenyérért, vagy egy mérő búzáért, a rost emberektől néhány hold földet is lehetett szerezni örök árban. A telhetetlen Mydás király arra kérte az isteneket, hogy a mit érint, minden aran­nyá változzék ; de midőn az eledelhez nyúlt és az is aran­nyá lett kezében, akkor belátta oktalanságát és hogy éhen n­e vesszen, megesetten könyörgött, hogy az áldatlan adományt vonják vissza az istenek. Ábrahám az angyalokat sült juhhussal, tej, h­ússal és kenyérrel vendégelte meg. Melchszedek főpap kenyeret és bort áldozott. Régi időktől fogva majdnem minden nemzet meghódolás jeléül kenyeret, sót és tőldet ajánlott föl a hódítónak. Hus előbb volt, mint kenyér. Egy balgatag bölcs azt állítja: „aqua et panis, vita canis." Egy másik is azt mondja, hogy a kenyér: „caninum prandium", vagyis: „eblakoma." — Pedig hát a sör is folyó álla­potbani (árpa)­kenyér; a pálinka meg megdicsőített (rozs), kenyér; és mégis a ki, (legyen az német, vagy tót), e kettő bármelyikéből egész a sárga földig élvezi magát arra nem azt mondják: „ebre kelt", hanem: „disznó bendőbe ment!" Olaszország egy részében őrlött gesz­tenyéből készített polentát esznek , és ezek méltán mond­ják magukról: „kenyerünket a fáról esszük, borunkat a felhőből isszuk." De a magyar — mivel nemcsak kenyérrel él az ember — azt kiáltja: „bort ide!" (ha peronosporás és fuxinos is.) Mert: „Mit ér a gond kenyéren és vizen ? Tölts hozzá bort a rideg kupába!" Vörösmarty. Mikor a fris lágy kenyeret megszegjük, eszünkbe jut e, hogy: „kenyérnek legjobb dagasztója az Isten" és ezen kívül még vagy 2 tucat kézműves hozzájárulása is szükséges, a kik az ekét, boronát, malmot, gépet, kemencét stb. készítik? . . . t. i. vas- és kőbányász, hámoros, kovács, lakatos, gépész, mészégető, szénégető, téglavető, kőfaragó, kőműves, favágó,ács, asztalos, bodnár, kádár, tim­ár, bőrkereskedő, szíjgyártó, szita- és rostakötő, takács, arató, cséplő, molnár, pék, stb. és bár a köz­mondás azt tartja: „nem szokta cigány a szántást" és: „cigánynak nem áll kezére a búzavetés", mégis a ke­nyér­evésnél a cigányra is rászorulunk, mert az vájja a dagasztó tekenőt és faragja a sütőlapátot. Tehát: respekt nekik! — A kenyérnek nincs forgácsa; azért­ szedjétek össze a morzsákat, a hulladékokat, nehogy elveszelődjenek, — mondá az Üdvözítő, és golyócskákkal ne hajigáljatok ! — „A­ki téged kenyér­kővel dobál, kenyérrel hajítsd vissza!" A­kit azonban az el­sűlyedt Pompeji és l­erkulánum városok kemencéibe­n és szobáiban talált (kő) kenyérrel hajigálnánk fejbe , az bizonyára nem ennék több fehércipót! A kis gyermek sárból dagaszt és süt magának kenyeret; apja pedig „madárlátta kenyeret" (Arany J.) hoz neki haza a mezőről a tarisznyában. Mint kis diák többször rákerül a „papiros csuszá" ra, mikor az iskolá­ban marasztják ebédre. Van idő, mikor „kenyéren és vizen" is kell böjtölnie.­­ Később „a kerekes zsemlye nem fér a zsebébe, de a kópéság már benn van az eszébe", utóbb: „a legény csalogató" pogácsát is szivesen elfogyasztja, sőt a „lepényt is megeszi, det a lányt el nem veszi." Kérdezték a gyermeket: „fiam s kitől kéred a mindennapi kenyeret?" „hát édes­apámtól, — teleié —• de ha ő nincs itthon, magam is tudok ám a bugyi­mmal vágn­i!" tevé hozzá önérzettel. A kis leány pedig azon kérdésre : „miért mondjuk­­ mindennapi kenyerünket és miért nem kérünk egy esztendőre valót?" így felelt: „azért, hogy meg ne pe­nészedjék!" — a leendő jó gazdasszony szólt ki belőle. — A zsidóknak a pusztában csak egy napra való man­nát volt szabad szedniük, kivéve pénteket, a­mikor szombatra is gyűjtöttek. Utóbb a kamaszkodó diákot a városi iskolába készítik: „Tele rakta édes­anyám Eleséggel a tarisznyám." Petőfi. És ettől kezdve megy neki sürüen postán, vagy privát alkalommal az elemózsia, a proviant,­­— az az áldott ízletes ,,hazai", mely kakas tejjel, varjú van sütve; (még pénzbe se kerül), a jó édes anya vajjal né­melykor a pénzt is belesü­ti a kenyérbe, kalácsba, —• az apa tudta nélkül — hogy a lurkónak több költő pénze legyen. (Ha a várnagy és porkoláb nem szemfüles, a raboknak is belerejtenek a rokonok a kenyérbe nem­csak pénzt, hanem vésűt, ráspolyt, stb. effélét.) Petőfinek jó édes­anyja aggódott, hogy városról hazajövő fiának nem izlik az otthoni szegényes fekete kenyér, a­mire a költő így felel: „Bárm­ilyen barna is az a kenyér, itthon sokkal jobb ízű énnekem A fekete, mint máshol a fehér." A hajdan dúsgazdag, de immár kihalt Illésházy család kincstárában drága ékszerek közt ily magyar fölirású krajcáros pohár volt látható: „fekete kenyér­szabadság !" Minthogy minden hasonlat sántít, azért nem min­dig igaz a közmondás: „fehér ház, fekete kenyér." De „fehér ház, fehér abrosz, fehér kenyér" ez már határo­zottan a jó háziasszony dicsérete. — Palugyay Imre volt nyitrai püspök mindig zabliszt lángjából sütött kenyérrel élt. Dercés, korpás kenyér a gyomorhurutosoknak való. Mai számunkhoz negyed­iv melléklet van csatolva.

Next