Zászlónk, 1927. szeptember - 1928. június (26. évfolyam, 1-10. szám)
1927-10-15 / 2. szám
36 ZÁSZLÓNK 1927 október 15. port.: — Hogy mik lehetnek azok a kincsek? — kérdezte pajtásától Amurat koppányi bég nagy vágyakozva. És hol vannak tulajdonképen? Hogyan jutottak oda a magyarok közé? — Magam sem tudom elgondolni, miféle kincsek volnának azok! Pedig a fülemmel hallottam, mikor Alaj bég az utolját járta szegény. — Most aztán azon törhetjük a fejünket, hogy hogyan juthatunk hozzájuk. Mert hiszen a magyarok sajtó, azaz présházában vagynak a Somlyói vár alatt. — Bizony, bég uram, azok pedig igen nagy vigyázással vannak és őrködnek a kincsek felett, mert hisz mégis csak arany és ezüst marháról lesz szó. Mondom, ha a bég nem beszélt félre az utolsó órájában, úgy történt tudniillik,hogy bizonyos okok miatt, melyeknek előadása most nem tartozik hozzánk, egy szép őszi napon, mikor már itt-ott a szüret is elkezdődött, Alaj, koppányi bég kapott egy szép selyem zacskót a császártól. Abban pedig volt egy szép piros-fehér selyemzsinór. Mikor a bég meglátta, rögtön tisztában volt vele, hogy neki az árnyékvilágot hamarosan fel kell cserélnie a próféta paradicsomával, mely az engedelmes szolgáknak megígértetett vala. Ennek okáért nem sokat okoskodott, hanem valamiféle zöld port tett az estéli étkezéskor a sörbetjébe s a nevezetes költözködést csakhamar megkezdte ebből a halandó életből a másikba. Legkedvesebb tisztje, ki aztán a bégségben utódja is lett, Amurat volt ott mellette utolsó perceiben ; ugyanekkor lépett be Dsafer is, aki szintén hallotta, ahogy a haldokló bég kinyögte:— A sajtóházban vagyon . . . igen sok ... a a Somlyó-hegy alatt. Mind neked adom fiam ... Elásva a földben . . . Ezzel aztán szegény bég utolsót sóhajtott s lelke a beretvaéles hídon át, mely e földi életből az örökkévalóba visz, megkezdte vándorlását a tudafa árnyéka felé. Amint meglön végső tisztessége, volt idő arra, hogy elmélkedjék a két jelen volt arról, hogy mi legyen ott elásva. Természetesen, csak kincsek lehettek. De hogy hogyan kerültek oda a kincsek, miféle alkalommal, azt nem tudták megfejteni. Leginkább még Csáfer találta módját, hogy valamiképen megfejtse a titkot. — Öt esztendőkkel ezelőtt egy kis hadakozásban voltunk arrafelé, mikor is valami gyaur főembernek a várát foglaltuk el. Nagyon kemény harc volt, de az emberek állták a küzdelmet, mert az a hír volt elterjedve, hogy a várban rengeteg az arany és ezüst. • Tudvalevő, hogy Alaj bég fukar ember volt s valószínűleg néhány emberével elrejtette a kincset a Somlyói présház földjében. Azt annál könnyebben megtehette, mert az akkori háborúságban a várőrség felvonult a hegyi várba s a ház szabadon állott. Másképen nem tudom megfejteni a dolgot s azt hiszem, úgy is lesz. — Jól sejted! Én magam is azt hiszem, hogy itt kell keresnünk a titok megfejtését. Bezzeg jól esnék most egy kis arany-ezüst marha, mely ha kezeink közé kerülne, megosztoznánk rajta s akkor a budai basa aztán könnyen megszerezhetne nekem valami jó pasalikot. — Úgy van, bég uram! Mivel a kenetlen kerék is csikorog s rosszul megyen, a főbb urak is elvárnak tőlünk egyet-mást. Akkor aztán én meg koppányi bég lehetnék. Hanem most már ki is kell főznünk valamit, hogy ezt a kincset megkerítsük. Gondolkodjunk rajta! Jóféle ruméliai dohányt tömvén a nagyhasú csibukba, gondolataik úgy kergették egymást, mint a levegőben játszadozó füstkarikák. Végre is a bégnek jó gondolata támadt.— Tudod-e, hogy most szüretre készülnek Somlyóban? Nem javallom, hogy erőszakkal rohanjunk reájuk, mert Nagy Kun István uram feles számú legénységgel őrködik s arany helyett vasat kaphatunk, hanem hivassuk meg magunkat a szüretre. Mivel pedig tudomásom szerint több bort, mint mustot isznak a magyar legények, ha elbóbiskolnak a bortól, leásunk az embereinkkel a prés alá. Ha nem sikerül a dolog, lesz még majd más alkalom. ■— Idő hozza az okos tanácsot. Meg lehet próbálni ezt is, ha közbe okosabb tanács nem támad. Ahogyan tehát kifundálták, azon mód írtak igen atyafiságos szavakkal a szomszédba, mondván, hogy mint már annakelőtte is megesett, most is szeretnének jó magyar komáikkal egy kis szüretet tartani. Ha meghívják őket, ők bizony szívesen elmennek, mert a próféta nem tiltja a mustnak ivását, mielőtt még kiforrott volna. Nagy Kun István várkapitány nem volt semmi rossznak elrontója s azért természetesen ráállt a török atyafiakkal való mulatásra. Hasonlóképen barátságos hívogató levelet küldött tehát át Koppányba, hogy csak jöjjenek. Hiszen nem kell mindig vért folyatni, hadd folyjon egyszer köztük a szőlő áldott leve is. Ennek megfelelően nem is kell ám fegyvereket hozni magukkal, hanem elég, ha az a néhány szolgálattévő legénység fegyver nélkül jön. Náluk is csak a kapitány és a hadnagyok viselnek a rend kedvéért egy-egy könnyű kardot. A többiek is inkább a puttonyt, mint a kerekes puskát cipelik a vállukon, mert annak van most alkalmatos használata. Amurat bég nagyon ravasz és gyanakodó ember volt s azt hitte, hogy amilyen természetű őkelme, olyan a másik is. — Dejszen, nagyon ajánlja, hogy az emberek ne 21.álmai2.