ZeneSzó, 2013. (23. évfolyam, 1-10. szám)
2013 / 1. szám
A farkas és a kecskegidák HANGVERSENY A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN A nagy népeknek történelmük van, a kis népeknek pedig féltve őrzött nemzeti kultúrájuk. A kis népeknek ez az összes vagyonuk. Vagyis a mi összes vagyonunk. Jól tudják ezt a mindenkori gyarmatosítók, épp ezért akarják a kis népek nemzeti kultúráját, nemzeti függetlenségük utolsó védőbástyáját is csellel bevenni, aztán lerombolni. Végül - mert hogy nem ásítozhat üresen semmilyen trón - a trónjáról letaszított, tönkretett, elorzott nemzeti kultúra helyébe a kulturális gyarmatosítók jól bevált kotyvalékát, a gyarmati konzumkultúrát lökik oda nekünk: nesztek, ezt faljátok, hörpöljétek. Ám léteznek a konzumkultúra alkalmazásánál is rafináltabb módszerek. Például az, hogy a nemzeti függetlenség kivívásában nélkülözhetetlen, oroszlánrészt vállaló „első élvonalbeli” nemzeti kultúrát azért helyettesítik „másodélvonalbeli”-vel, mert ez utóbbi már nem képes a nemzeti függetlenség kivívására. De ekkor a farkas már végérvényesen bent van a házban. Nyert ügye van. A naiv kis kecskegidák meg - késő bánat ebgondolat - hasztalan nyelhetik szánombánom-könnyeiket, és várhatják saját megérdemelt végüket. Úgy kell nekik, miért voltak oly naivak. Kis nemzet vagyunk, ezért nekünk mindig ott kell bujkálnia a zsigereinkben a félelemnek a farkastól. Nem Tamás bátya gyáva szolgai félelmének okán, hanem a nemzeti függetlenségünkre, dicső történelmi múltunkra és eddigi kulturális értékeinkre joggal büszke kis nemzet előrelátó óvatossága okán. Épp ezért legalább évente egyszer, legalább a magyar kultúra napján üdvös lenne önvizsgálatot tartanunk és feltenni magunknak néhány kérdést. Például: mi, magyarok, farkasok vagyunk-e, vagy kecskegidák? Érdeke-e a gyarmatosítónak, hogy megszüntesse a nemzeti függetlenség kivívására alkalmas „első élvonalbeli” nemzeti kultúrát? Eltűnt-e a nemzeti függetlenség kivívására alkalmas „első élvonalbeli” nemzeti kultúránk, és átadta-e a helyét a „másodélvonalbeli” gyarmati nemzeti kultúrának? Természetes úton ment-e végbe nálunk ez a folyamat, vagy sem? S végül: ha létezik a kulturális gyarmatosítás, mi, magyar értelmiségek - mert ne feledjük, az ének- zenetanárok, a kórustagok, a karvezetők, a népi énekesek, a népzenészek az értelmiség színe-javát adják - mit tehetünk azért, hogy továbbra is megtarthassuk, sőt tovább gazdagíthassuk „első élvonalbeli” nemzeti kultúránkat és annak fénylő koronaékszerét, kóruskultúránkat. Ezek a kérdések villantak fel bennem, miközben hallgattam Mindszenty Zsuzsannának, a KÓTA elnökének okos és gondolatébresztő megnyitó beszédét, amelyet a magyar kultúra napja alkalmából január 20-án a Néprajzi Múzeumban tartott ünnepi hangversenyen mondott. Egyebek közt arról beszélt, hogy „... illendő volna most arról gondolkodni, hogy az évezredes magyar történelem hogyan kapcsolódik össze a magyarság virágzó kultúrájával. Beszélhetnénk arról, hogy első királyaink bölcsessége és kitűnő helyzetfelismerése következtében hogyan alakult ki a Kárpát-medencében a keleti gyökerekből táplálkozó, de mégis a nyugati kultúra felé forduló keresztény állam. Beszélhetnénk a magyar zenekultúra keresztény évszázadairól. Kiváló zenészegyéniségekről, zenetudósainkról, akik oktatásuk révén megismertettek bennünket mindazzal, amire büszkék lehetünk ma is. Beszélhetnénk a magyar irodalom nagyjairól, költőkről, írókról, művészekről, tudósokról, akik reprezentálják a magyar mélykultúrát. Mégis úgy érzem, hogy mindezek mellett a mai létünkön is fontos lenne elgondolkodni. Meg merjük-e kérdezni magunktól a magyar kultúra napján, hogy valóban kulturáltak vagyunk-e. Jelentéktelennek tűnő, majd egyre jelentősebbé váló dolgok jutnak ilyenkor az ember eszébe: rend, tisztaság, anyagi javaink értékes, értelmes felhasználása, a törvények tisztelete, embertársaink iránti tolerancia, tárgyi és szellemi értékeink megőrzése, megbecsülése.” És még az a „jelentéktelennek tűnő, majd egyre jelentékenyebbé váló dolog” jut ilyenkor az ember eszébe - folytattam magamban Mindszenty Zsuzsánna megkezdett gondolatsorát -, hogy farkasok vagyunk-e, vagy bárányok, mi magyarok. Gyarmatosító ordas nagyhatalom, vagy kultúravesztésre kárhoztatott, gyarmatosításra szánt kis kecskegida-ország? Egyáltalán: létezik-e még újgyarmatosítás? Kíváncsiságból fellapoztam a most megjelent h anglomán kecskegidák, figyelem!) Britannica Hungarica lexikont, a gyarmati címszót keresve. Azaz fellapoztam volna, mert ez a címszó egyszerűen nem létezik ebben a lexikonban. A naiv kecskegida ilyenkor azt gondolja, azért nem írnak róla az okos bácsik meg nénik, mert nem is létezik többé gyarmat. Elvégre azt tanultuk a kecskeiskolában, és a kecskesajtó is folyton azt meheti, hogy a Föld nevű csillagközi lokalitáson a múlt század 70-es éveire a nagyhatalmak végleg felszabadították egykori gyarmataikat, s ezzel (az egy falklandi torzsalkodás kivételével) világszerte végleg véget ért a gyarmatosítás, írja szemérmetlenül a lexikon a gyarmatosítás’ címszó alatt. Alleluja! Aztán fellapoztam a (frankofon kecskegidák, figyelem!) Magyar Larousse-t. Ebben ugyan létezik gyarmat’ szócím, de fogalmi meghatározásából hiányzik a kulturális gyarmatosítás, csak gazdasági, politikai, katonai gyarmatosításról ír. Bölcsen elhallgatva, hogy a gazdasági, a politikai, a katonai gyarmatosítás alapja, alfája és ómegája a kulturális gyarmatosítás. Álleluja a köbön! így hát gidatársaim, gidajelöltek! Miután a gyarmati lexikonok cserbenhagytak, ezúton kell petíciót intéznem hozzátok. A farkas nem adja fel ám olyan könnyen. Csak éppen taktikát változtatott. Bekente előbb a két mellső, majd a két hátsó lábát hazug hófehér liszttel, azt dugja minduntalan az orrunk alá bizonyítékul: többé nem kell félnetek tőlem, mert többé nincs gyarmat, nincs gyarmatosítás. Vigyázat, gidapajtások! A krokodil az krokodil, krakagyil kak krakagyil, miként egy ősi szovjet-orosz mondás régebben tartotta. A farkas meg farkas, wolf is wolf, tehet - ZeneSzó 3