Szórakoztató Zenészek, 1969 (3-4. szám)
1969 / 3. szám
HOZZÁSZÓLÁS NAGYON ŐSZINTÉN AZ ORGONÁKRÓL Fár Sándor szakszerűen és színesen megírt cikksorozatát az elektromos orgonákról nagy érdeklődéssel olvassák mindazok, akik e téren érdekeltek: tulajdonosai, vagy várományosai az orgonának. Az orgona (és itt most nem a kiegészítő hangszerekre, kofferhangszerekre, hanem az álló, saját erősítővel rendelkező „grazi” orgonákra gondolunk) egy vagyonba kerül. Ára, hazai pénzben kifejezve, típusonként változva 50—250 ezer forint között mozog. Bizony, csak kevesen engedhetik meg maguknak megvételüket, s ha igen, ezt egy életre teszik. Sokéves külföldi munkám során a modern orgonaipar valamennyi produktumával megismerkedtem, tanulmányoztam őket, többeket (köztük Hammutidot is) magaménak mondhattam, cseréltem, kerestem a legjobbat. Alapos körültekintés sok bosszúságtól és felesleges pénzkidobástól mentesítheti a vásárlót. Ezért közlöm tapasztalataim. Melyek most a vezető orgonamárkák, a legmodernebb felépítésű hangszerek és mennyibe kerülnek? Hammond ( 1500—5500 dollár), Lowrey (1000—4500), Thomas (1000—6000), Baldwin (2000— 6000), Farfisa (1500—2000) Yahama (800—1700), Eminent 500 (1200—2200), Solina (1200— 1700), Sonett (1100—1500), Wurlitzer (1200—2200). Ezek azok az orgonamárkák, amelyek körültekintő vételnél számításba jöhetnek. Köztudomású, hogy a Leslie rendszer miatt az orgonák külön erősítése igen nehéz. Egyegy járulékos erősítő boxrendszer rendszerint annyiba kerül mint magsa a főhangszer. Melyik orgonát lehet azonban külön erősítés nélkül a legjobban alkalmazni? 1. Thomas (80—150 W), 2. Lowrey, Wurlitzer, Baldwin, Eminent (72—120 W), 3. Lonett, Solina (45—60 W). A Hammondok végteljesítménye feltűnően kicsi, a legtöbb típusé 25—35 W körüli s a nagyon drágáké sem több 50 W- nál. Egy járulékos Hammond Lieslie box további 40 wattal viszont 900 dollárba kerül. Melyek a legmodernebb effekttechnikával készült, legszínesebben orchestráló orgonák? 1. Farfisa 8050, Wurlitzer Goliath, Eminent 500, Thomas Coronitas (ezeknek az ára egyöntetűen 2150 dollár körüli); 2. Hammond T 200, Lowrey Heritage de Lux, Lowrey Berksheare de Lux (ezek közül a Hammond 2200 dollárba kerül, a Lowreyek 2500—3200- ba); 3. Solina, Sonett, Yakama szép és eléggé egysíkú hangképzéssel. Melyik tehát az az orgona, melynél a legkevesebb pénzért a legtöbbet kap a vásárló muzsikus? Feltétlenül a Farfisa 6050 (1500 dollár), Farfisa 8050 (2000 dollár), Wurlitzer (2000 dollár), ezek a hangszerek egyenesen csodálatos ötletgazdagsággal épültek, a szereorendszer olyan sokoldalú alkalmazásával, amely pl. a Hammondnál csak a legdrágább (4—5000 dollár körüli) orgonáknál valósul meg. Még valamit a Hammondról: kétségtelen, hogy a Hammond orgonák több évtizedes népszerűsége az utóbbi években Jimmy Smith művészetén keresztül újabb, soha nem látott keresettségre tettek szert. Vitathatatlan az is, hogy pl. egy 5000 dolláros Hammond H modell az előre programozható változatokkal a hangszerépítés tökélye, melyhez foghatót a többiek nem tudtak alkotni. Ami viszont az egészen drága Hammondokra vonatkozik az nem áll a 2000 dolláros értékűeknél. Ezekben a kategóriákban (tehát a gyakorló muzsikusok részéről anyagilag még éppen hogy elérhető) a Farfira, Wurlitzer, Thomas, Lowrey gyárak watt teljesítményben sokkal nagyobb erejű, orchestrációban pedig sokkal színesebb orgonákat készítenek. A Hammond csak a legutolsó érzékben volt hajlandó visszhangosított 8 lábas Stringbasszust és olcsóbb Lesliet az új T 200 modellbe beépíteni. A konkurrencia, ebben a kategóriában már régen túlhaladta. A mozgó 16 lábas pedál használhatatlansága miatt le kellett árazni az egyébként oly kellemes Hammond L 100-as Spinell modelleket. Helyette kihozták a T 100-as és T 200-as modelleket, de a percussion rendszer „Soft" és „long” megoldásait az L 100-ról nem vették át, így ez az orgonatípus a maga 35 wattos erősítőjével ugyancsak torzó maradt. Pagony Lajos 4 4 A népi zenekari hangzásról Gyakran tapasztalhatjuk, hogy a népi zenekarok hangzása nem mindig tömör. Különösen feltűnik ez, ha akusztikailag nem a legszerencsésebb termekben vagy hangszórón (rádión, magnetofonon stb.) hallgatjuk. Mi ennek az oka, s hogyan lehet ezen legkönyebben segíteni? A legkézenfekvőbb felelet: a mai népi zenekarok létszáma erősen leapadt általában öt főre, néha még annál is kevesebbre. Ez a zenekaron kívülálló körülmény. De találunk zenei okokat is, melyet azonban könnyűszerrel megszüntethetünk. A 25—30 év előtti cigányzenekarok általában 10—12 vagy még több tagból állottak. (Boka Károly zenekara a múlt században 24 tagú volt). Az mindenesetre igaz, hogy ilyen nagy létszámú zenekarok tömörebben szóltak, mint a mai „kis együttesek”, de maga a puszta létszám még nem magyaráz meg mindent. Sokkal közelebb jutunk a kérdés lényegéhez, ha nem a létszám oldaláról igyekszünk megközelíteni, hanem azt tesszük vizsgálat tárgyává, milyen belső okok idézték elő a régi zenekarok tömörségét, mi maradt meg ezekből a mai kis együttesek gyakorlatában, mi hiányzik belőle s hogyan lehet a hiányokon segíteni? A tömör zenekari hangzást nem a szélső szólamok, azaz nem a prím-hegedű É-húrján a legmagasabb fekvésben intonált csillogó hangok, de nem is a nagybőgő legmélyebb hangjai biztosítják, hanem a középregiszterben (a „kis é”-től a „kétvonalas é”-ig) terjedő zónában minél zsúfoltabban és minél logikusabban összetömörített hangok, illetve akkordok. Ezeket a tömören felrakott akkordokat a régi cigányzenekarokban három hangszer szólaltatta meg: a két kontrás és a brácsás. De a két kontrás sem azonos módon játszotta fogásait: az úgynevezett „magas” kontra a „d” és „á”, tehát a két középső, a „mély” kontra pedig a „g” és „d”, tehát a két legalsó húron. A kontrások főleg szekszt- és szeptimfogásokat alkalmaztak, míg a kontra-hegedűk alatt futó brácsa-szólam főleg tere-, kvart-, esetleg szekund-fogásokat. Fokozta ezt a telített hangzást, hogy a kontrabrácsa részleg és a prímhegedű szólama közé beékelődött terchegedű, sőt sokszor még az úgynevezett „kvinthegedű” szólama. A középregiszter teljesen ki volt töltve a brácsa és két kontra kettősfogásaival, valamint a terc- és kvinthegedű egy-egy hangon mozgó szólamaival. Tehát öt hangszeren összesen 8 hanggal! Kvinthegedű ma már jóformán sehol sincs (sokszor még a terehegedű is hiányzik). Kontrásokból pedig épp hogy mutatóban maradt még egynéhány. A fekvő akkordok, düvő és esztam szerepköre így kizárólag a brácsásokra hárul. Tehát a vonós akkordok a régi 8 helyett mindössze 2 hangon szólalnak meg! Micsoda elszegényedés! Hogy a kontrások kiveszőlésben vannak annak oka nagyrészt az, hogy a működési engedély megszerzéséhez ma már elengedhetetlen a kottaismeret, bizonyos számú etűd és előadási darab játszása. Ha viszont valaki már ennyire jutott hangszerének technikájában, annak ambícióit nem elégíti ki az örökös esztamozás vagy düvőzés. Igaza van! Viszont az is igaz, hogy a régi cigányzenekarok „akkord-részlegében” helyet foglaló hangszereknek megvolt a maguk különleges szerepük és feladatuk, ami egy szál brácsával meg nem oldható! (Gondoljunk arra, milyen üres a hangzás, ha pl. egy D-dúr akkord a brácsa „á” és „d” hangjából áll; éppen a tere hiányzik belőle, ami — az alaphang mellett — a legjellegzetesebb hangja az akkordnak!) Sorolhatnánk tovább is, de sokkal célszerűbb, ha arra mutatunk rá, hogyan lehet ennek ellenére mégis tömör hangzás elérni?! Könnyen! A terchegedű áthagyományozott szerepe — örökös tere- vagy szeksz párhuzamaival — ma már úgy sem mondható korszerűnek. Úgy kell kezelni ezt a hangszert, mint a szimfonikus zenekarok „második hegedű” szólamaiban szokásos! Ennyi az egész! A tercek szerepe megnőtt, mert mindig azt kell játszaniok, ami adott esetben a leginkább szükséges a tömör és színes zenekari hangzás létrejöttéhez. Így ez a szólam hol unisonoban halad az első hegedűvel, ami azt jelenti, hogy ugyanabban a hangmagasságban és fekvésben játsza a dallamot, amiben a prímás (ez esetben tehát szólamerősíti) szerepet kap), hol egy oktávval mélyebben játsza a prímás dallamát (nemcsak erősít, de színez is), hol tercekben vagy székletekben kísér, hol teljesen önálló ellenszólamot ad, hol pedig átveszi a kontra szerepét. Ez utóbbi esetben az akkord négyszólamúvá, vagyis tömörebbé válik! Más oldalról a brácsa szerepét is ki lehet bővíteni. „D” és „A” húrján kitűnően helyettesítheti a régi kvinthegedűt. Ehhez persze az szükséges — ami viszonylag kis munkával nem is boszorkányság —, hogy megtanulják a mozgó játékot is (dallamvezetés, futamok stb). Régen — főleg a falusi cigányok — úgy gúnyolták az,olyan brácsásokat, akik nem tudtak „hátul” játszani, az úgynevezett „széles” fogásokkal, hogy „c” húrjuk csak arra való, hogy alá tudják tenni a vonót. Akkoriban ugyanis nem használtak még tokot, a hangszert hónuk alatt vitték, s ilyenkor a vonót a „c” húr alá dugták. Ma viszont az olyan brácsás lesz ritkaság, aki nem tudja használni az „á”-húrt, vagyis, aki az esztamon és düvőn kívül nem tud mást játszani. Van azonban más követelménye is a tömörségnek. Ha az első hegedű (prímás) szólama túl magas, túl messzire került a többitől, nagy űr keletkezik köztük. Ezt az űrt is ki kell tölteni. Erre legalkalmasabb ismét a terchegedű, csakhogy nem tercekben, hanem oktávpárhuzamban. Ezt a szerepet a klarinét is betöltheti. Ugyanez a helyzet lefelé is. Ha a bőgő kerül túl mélyre, elszakad a többitől. Az itt keletkezett űrt a csellóval lehet kitölteni úgy, hogy a cselló is basszust játszik, de egy oktávval magasabban a bőgőnél, esetleg cimbalom is megteheti ezt, sőt esetenként még a klarinét (!) is a legalsó 7—8 hangját! Hasonlóképpen színesebbé lehet tenni a cimbalom szólamát is. Ha váltogatjuk a különböző verőket (puha, kemény és kopasz verő), máris megháromszoroztuk a hangszínt. S ha ehhez még hozzáesszük a régi cigányoknak azt a szokását, hogy nemcsak verővel ütötték a húrokat, hanem pengették is, a gitáréhoz hasonló hangszínnel gazdagíthatjuk a színpalettát. Csak néhány gondolat s megvalósításuk máris biztosítja a tömörebb és színesebb népi zenekari hangzást. Mindezt persze alaposan át kell gondolni, rendezni kell az ötleteket és elgondolásokat, vagyis előre — és papíron — meg kell hangszerelni a darabokat. Pongrácz Zoltán Új színfolt idegenforgalmunkban. A Gyermekélelmezési Vállalat és az IBUSZ széles körű tevékenysége keretében igen magas színvonalú eseménnyel gazdagította a külföldről érkező turisták, hazánkat megismerni szándékozók programját. A hűvösvölgyi Napsugár étteremben zajló esemény felejthetetlen élményt nyújt valamennyi résztvevőnek, mert az ügyes, hozzáértést tanúsító rendezés olyan magas hőfokú nemzetközi kapcsolatot teremt az odaérkező nemzetek fiai között, hogy szinte megható. Mindezt alátámasztja a fiatal művészekből összeállított népi zenekar és tudásukra épített műsor, így kell ezt csinálni! Dicséret illeti érte a rendezőket, és a kiemelkedő teljesítményt nyújtó zenekart, vezetőjét, ifj. Bura Pált és Rigó Sándort, valamint Fehér József szólista cimbalmost, Virág Vera és Puskás Sándor énekeseket, de a táncosokat is. *4 tánc- és dzsessz-zenében használatos akkordok jelölésrendszere Mint előző cikkünkben említettük, a tizenhármas akkordok rendszeréhez még jónéhány megjegyzést kell fűznünk. Láttuk, hogy a tizenhármas akkordok mindegyike a felhangsorból keletkező és azon keresztül a diatonikus hangrendszerbe átvitt négyeshangzatokra (szeptakkordokra) épül. Így a legelsőnek kialakult négyeshangzat a domináns szeptimakkord. A nagy C-re épített négyeshangzat tehát: C—E—G—Bb és színezőhangjai a felhangsorból: D—F —A. A diatonikus hangrendszerből áthozott mixolyd (egyházi) hangsor színezőhangjai pedig: D—F—A. Az eddig felsorolt tizenhármas akkordok mindegyike C alapra került a könnyebb érthetőség és egyöntetűség kedvéért. Mindegyik alapfekvésű, kivéve a szűkített négyeshangzatokra felépítetteket. A felszűkített és szűkített tizenhármasok ugyanis úgy is felfoghatók, mint molt tizenhármasok, melyeknek kvintje szűkített. Helyesebb azonban az a felfogás talán, hogy a két szűkített tizenhármas a domináns 13 megfordítása. Mégpedig úgy, hogy az alapot két oktávval feljebb helyezzük. Pl.: Alaphelyzetű domináns tizenhármas: Ab—C—Eb—Gb—Bb—D—F (akusztikai) · Abl3. Ha az Ab alaphangot két oktávval feljebb helyezzük, akkor a következő tizenhármast nyerjük: C—Eb—Gb—Bb—D—F— Ab. Cml3—5. Itt ellentmondás keletkezik, miután a Cml3-as akkord hangjai: C—Bb—G—Bb—D—F—A a helyes jelzés a következő kellene hogy legyen: Cml3b—5. A gyakorlatban — ritkán ugyan — de mégis az előző jelzés nyert polgárjogot. Tehát: Cml3—5. A Cdim 13 hasonló alapelven épül fel azzal a különbséggel, hogy szeptimje szűkített, összetétele tehát: C—Bb—Gb—Bb—D—F—Ab. A szűkített tizenhármasok alapját képező szeptimek alapnélküli nonakkordoknak foghatók fel, ezért nem teljes értékű domináns funkciót jelentenek, hanem csak „kölcsönvett” másodlagos domináns jellegűek. A tizenhármas akkordok nem fordíthatók meg, csak különböző dallamhangokkal használjuk, mindig alaphelyzetben. Pl.: Nondallammal a következő leütésben: C—Bb—E—F —A—D. Ilyenkor a kvint kimarad, mert a hangzás így szebb. ^ Visszatérve ismét a két szűkített tizenhármasra, természetes, hogy az összhangzatos szűkített tizenhármasok a mixolyd hangsoron történt megfordítás alapján változott nónával fognak rendelkezni. Pl.: C—Bb—Gb—Bb—Db—F—Ab, és C—Bb—Gb— Bbb—Db—F—Ab. Jelzésük: Cml3—5(9b) és C dim 13(9b). Sokkal modernebb és gyakrabban használt akkordok a dzsessz- és tánczenében egyaránt, a Sixte Ajoutéevel kombinált harmóniák. Ezek tökéletesen pótolják a tizenhármas akkordokat. Kertész Kornél Pákondi Rudolf zenészi munkájának 25 éves jubileumát ünnepelték az Észak-Pesti Vendéglátóipari Vállalatnál SZIRAKOZTATÓfcZF.NflSZFK