Zenevilág, 1901. január-június (1. évfolyam, 9-21. szám)
1901-01-01 / 9. szám
1901 Nem akarunk többet felsorolni, mint csak egyet, de ez képezi azután az idei játékrend legfájóbb pontját, s ez a víg operának szinte teljes hiánya. Ha végignézünk az eddig lezajlott 70 operai estén, összesen hetet találunk, melyeken víg operának nevezhető művek szinte kerültek. Azonban ez se mind igazi víg opera. Például ide soroltuk a Nürnbergi mesterdalnokokat, amely azonban oly nehéz, nagy kaliberű, hogy számos látogató nem vígan, hanem letörve távozik utána az operából; az i Észak csillaga is csak állítólag víg, így hát igazi játékopera nem marad csak 2, mondd kettő és pedig: Mari és Jó éjt Pantalon úr. A többi 63 estére pedig a legmerészebb fantáziával sem lehetne ráfogni, hogy »víg« volt. Változatosságra pedig okvetlen szükség van. A publikum joggal megkövetelheti a víg operákat, hiszen oly örökké szép művek szerepelnek köztük, mint A fekete dominó, A sevillai borbély, Figaró lakodalma, A windsori víg nők, Mignon, Az eladott menyasszony, Villars dragonyosai, hogy csak azokat említsük, melyek a lefolyt évek alatt többé-kevésbbé állandóan szerepeltek a műsoron. Az említett operák továbbá részben olyanok, hogy Bianchi asszonynak éppen most folyó vendégjátéka szinte provokálná műsorra vételüket s ennek daczára nyomuk sincsen. Hát még ha visszagondolunk a felújításoknak azon szinte hihetetlenül nagy számára, melyet az igazgatóság éppen a vígopera terén oly bőkezűen ígért hírhedt komünikéjében. No de régi dolog, hogy ígérni könnyű és hogy a papiros igen türelmes jószág. De még föltéve, hogy az ígéretek csak részben is be fognak teljesülni, lehet-e annál nagyobb tervszerűtlenséget még csak képzelni is, mint azon eljárását az operai vezetőségnek, hogy három hónapon át csupa tragikus tárgyú operát adat elő ! ? Talán majd legközelebb három hónapon át vígoperákban lesz alkalmunk duskálkodni ? A fentiekből világos, hogy ezt nem óhajtjuk, de hogy őszinték legyünk, nem is hiszszük. Meg fogunk elégedni, ha színre kerülnek azok, amelyekre fentebb hívtuk fel az illetékes tényezők figyelmét és ezeken felül még egy-kettő az ígért felfrissítések közül. Azt is sejtjük, hogy miért ápolja az igazgatóság oly előszeretettel az operairodalomnak éppen csak a tragikus ágát. Azért, mert jobban »fizet« és nagyon tetszetős színben látszik feltüntetni az igazgatóság érdemeit az elért és még elérendő bevételi többlet. Ezen érdemét készséggel elismerjük mi is, bár azt hiszszük, hogy azért, mert esetleg keveseb-bet jövedelmez a víg műfaj, még nem jogos a közönséget ennek élvezetéből teljesen kizárni, annyival is kevésbbé, mert van egy jelentékeny része, mely a színházban a szomorúságot nem szereti. Sohasem róttuk fel annyira az anyagi deficitet a színháznak, mint amennyire felróttuk és fel fogjuk róni a jövőben is, valahányszor arra alkalmunk lesz, a művészetit. Oly színháznál, amely oly tetemes szubvenciót húz, mint a mi operánk, amelynek legfőbb, de mondhatjuk egyetlen feladata kulturális, az előbbi körülménynek az utóbbival szemben igen alárendelt szerepet kell játszania, mert azt senki sem várta, de nem is várhatta az operától, hogy jövedelmi forrás legyen, bár biztosak vagyunk benne, hogy ha a jobban jövedelmező darabok csak annyiszor fognak színre kerülni, ahányszor a műsor helyes beosztása mellett színre kerülhetnek, akkor se lesz az anyagi hiány oly nagy, hogy szemet szúrjon azoknak, akik az Operától e téren is többet követelnek, mint amennyi jogos. Az Opera eddigi története bő igazolást nyújt arra, hogy rendszerint a művészeti eredmény növekedésével lépést szokott tartani a deficit is , éppen azért a magunk részéről ismételten és nem eléggé nyomatékosan tudjuk hangsúlyozni, milyen káros és helytelen dolog a deficitet az intézetnek szemére hányni*), minthogy éppen az annak elkerülésére irányuló törekvés látszik eredményezni a játékrendnek ama helytelen alakulását, melyre az eddigiekben rámutattunk. De még azt se lehet kifogásul felhozni, hogy az intézetnek nem állna rendelkezésére a vígopera kultiválására kellő személyzet. Hiszen éppen e szezon elején szerződtettek többek közt három új tenort, kik közül kettőt, Dérit és Gábort a vezetőség idáig alig foglalkoztatott, pedig éppen nekik kellene a vig repertoárba vágó szerepeket kiosztani már csak azért is, hogy ezen aránylag könynyebb szerepekben megizmosodva, esetleg nagyobb művészi feladatokra vállalkozhatnának. Albertinek szintén bizonyára van vig repertoárja, de úgy látszik, hogy ez a művész, tekintettel rövid lejáratú szerződésére, nem tartja érdemesnek azokat magyarul megtanulni, ami ismét az igazgatóság erélyének hiányára vet érdekes világot. A női ensemble viszont éppen most oly mértékben és oly jól van betöltve, hogy e részben igazán nincs nehézség akárminő opera előadatásával szemben. * És tehát milyen káros és helytelen dolog : drágán fizetett intendánst tartani, akinek t. i. az opera művészi oldalára befolyni semmi jogosultsága nem lévén, létjoga sincs. A szerk. ZENEVILÁG 81