Mult és Jövő, 1941 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1941-01-01 / 1. szám
hívta és lázas kis kezével arcát simogatva, erőtlenül, alig hallhatóan lihegte: — Anyukám, drágám, bocsáss meg nekem, amiért ilyen nagy fájdalmat okozok neked. Szeretnék melletted maradni, szeretném még egyszer látni az apukámat, de nem lehet, már hívnak az angyalkák. Ne sírj utánam anyukám, lelkem, mert nem fogok tudni pihenni a mennyországban, ígérd meg nekem, Édes. A gyermek pihegő kis galambként vergődik és estére kilehelte lelkét. Nem élte volna túl gyermeke halálát, ha a vágyakozás, hogy férjét viszontlássa, nem tartotta volna benne a lelket. Neki erősnek kell lenni, hogy az apa mellé álljon ebben a nagy kínszenvedésben. Saját magával már alig törődött. Vajjon hogy bírja ki az apa? És vajjon egyáltalán ki lehet azt bírni, hogy szemük fénye, büszkeségük, életük célja, reménységük, mindenük, a porba hullott? Bármennyire is tartotta magát, ágynak esett. Képtelenül ki volt fosztva. Éjjel-nappal kiapadhatatlanul omoltak könnyei. Még nem volt ereje megírni a nagy gyászt, amely a földhöz vágta. Nem tudta, hogy fogjon hozzá, hogyan kezdje. Olyan erőtlen volt, hogy nem tudott a lábára állni, nem tudott dolgozni. S a pénz, amit kettőjük útiköltségére kapott, már elfogyott. Álmában a gyermek többször eljött hozzá hosszú fehér ingecskéjében. Kékes-fehéren csillogó nagy ló volt köztük. Egyik parton a gyászba borult anya állott, másikon a gyermek. — Jöjj hozzám, Csillagom! — ujjongott az anya. — Nem mehetek, Anyukám, köztünk van ez a nagy víz, amely a Te könnyeidből fakadt. Pedig lásd, megkérdtelek, hogy ne sírj, a könnyeid mind rámhullnak, vízben fekszem, nem tudok pihenni. Másnap a rabbinak elmondta álmát, aki kérte, hogy a gyermek érdekében parancsoljon magának. Nem szabad többé sírnia. Ettől fogva valami merev, megkövült kín ömlőtt rajta végig, majd megszakadt a szíve, de nem sírt. A nagy szenvedés fehéren világított sápadt arcán és glóriát vont martíralakja köré. És a gyermek többé nem jött el, megnyugodott. * Rievel Sándor pedig izgatottan várta jövetelüket. Már mindent elkészített fogadásukra. Szépítette, díszítette a barátságos, kedves otthont. A konca vezetőnőjét kérte fel a bútorok ízléses elhelyezésére, öröme telt abban, hogy a hófehér kis ágyat naponként megvesse és úgy várja mindennel készen gyermekét. Közben megsimogatta a rózsaszín selyemtakarót és a kékszallagos vánkosokat. Odaképzelte a szőke fürtös angyalfejet, könny szökött szemébe a vágyakozástól és boldog volt, nagyon boldog. Kedvesei helyett levél érkezett. Az erős, nagy ember meginog és egész hosszában végigvágódik a földön. Pár napig eszméletlenül feküdt. Hiába volt hát minden! Mikor magához tért, megtört öreg ember lett belőle. Alig volt jártányi ereje, de már készülődött haza feleségéhez és halott gyermekéhez. Otthagyta munkáját, a jóbarátokat, a szépen berendezett puhára bélelt fészket, az elárvult rózsaszínű, kékszallagos kis ágyat és jött, jött hazafelé. Idehúzta a rög. Most már senki sem disputálhatja el tőle, hogy idetartozik, semmi sem tépheti el többé a földtől, melyet gyermeke holtteste szentelt meg. * A frissen hantolt, virágokkal borított kicsiny sírra két ember borul. Egy tekintetük egymásra tapad és az el nem sírt, befelé folyó véres könnyektől vörösre dagadt szemmel eszelősen bíztatják egymást: — Csak nem sírni . . . csak nem sírni . . . Majd erőtlen, gyönge kis nyögéssel feltápászkodnak és egymás kezét fogva az esti homályban elindulnak, cél és irány nélkül támolyognak, aztán egészen elnyeli őket a sötétség . . . ANAMN IMNÉ: A BIBLIA ROMÁNCA Egy rabszolga éneke — PATAI JÓZSEFNEK Szép volt az úrnőm s még vallásosabb Állandóan a templomot járta; Látták barátját mindig, hogyha várta, És nesztelen suhant vele tova. A súlyos Igék leírt halmazát Áhítattal, szíve mellett hordta, Hisz oly könnyűek így a könyvbe nyomva! Bátran vihette hát a Méltósága . . . Szerette őket, mert ártatlanok. A Biblia sírjában eltemetve, Csak néha eszméltek fel egy-egy percre. Mikor idézett belőlük a pap. S a templomból, ha úrnőm visszajött, Hímzésen trónolt könyve, mécs felett: A holt báránynak ennél szebb helyet Nem adhatott az egész palotában. De jött valaki, hittel, nagy merészen: A holt Igéket hogy életre hívja.. . Lett is rémület, szörnyülködés, iszony! S ״Máglyát!“ ״A hitvány vakmerő!“ aláírnőm kiáltott először, bizony... Magyarországi maapilok héberül tanulnak (A Keren Hayeszod felvétele) 4