Mult és Jövő, 1941 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1941-01-01 / 1. szám

hívta és lázas kis kezével arcát simogatva, erőtlenül, alig hallhatóan lihegte: — Anyukám, drágám, bocsáss meg nekem, amiért ilyen nagy fájdalmat okozok neked. Szeretnék melletted ma­­radni, szeretném még egyszer látni az apukámat, de nem lehet, már hívnak az angyalkák. Ne sírj utánam anyukám, lelkem, mert nem fogok tudni pihenni a mennyországban, ígérd meg nekem, Édes. A gyermek pihegő kis galambként vergődik és estére kilehelte lelkét. Nem élte volna túl gyermeke halálát, ha a vágyakozás, hogy férjét viszontlássa, nem tartotta volna benne a lelket. Neki erősnek kell lenni, hogy az apa mellé álljon ebben a nagy kínszenvedésben. Saját magával már alig törődött. Vaj­­jon hogy bírja ki az apa? És vajjon egyáltalán ki lehet azt bírni, hogy szemük fénye, büszkeségük, életük célja, re­­ménységük, mindenük, a porba hullott? Bármennyire is tartotta magát, ágynak esett. Képtelenül ki volt fosztva. Éjjel-nappal kiapadhatatlanul omoltak könnyei. Még nem volt ereje megírni a nagy gyászt, amely a földhöz vágta. Nem tudta, hogy fogjon hozzá, hogyan kezdje. Olyan erőtlen volt, hogy nem tudott a lábára állni, nem tudott dolgozni. S a pénz, amit kettőjük útiköltségére kapott, már elfogyott. Álmában a gyermek többször eljött hozzá hosszú fehér ingecskéjében. Kékes-fehéren csillogó nagy ló volt köztük. Egyik parton a gyászba borult anya állott, másikon a gyermek. —­ Jöjj hozzám, Csillagom! — ujjongott az anya. — Nem mehetek, Anyukám, köztünk van ez a nagy víz, amely a Te könnyeidből fakadt. Pedig lásd, megkérd­telek, hogy ne sírj, a könnyeid mind rámhullnak, vízben fekszem, nem tudok pihenni. Másnap a rabbinak elmondta álmát, aki kérte, hogy a gyermek érdekében parancsoljon magának. Nem szabad többé sírnia. Ettől fogva valami merev, megkövült kín öm­lőtt rajta végig, majd megszakadt a szíve, de nem sírt. A nagy szenvedés fehéren világított sápadt arcán és glóriát vont martíralakja köré. És a gyermek többé nem jött el, megnyugodott. * Rievel Sándor pedig izgatottan várta jövetelüket. Már mindent elkészített fogadásukra. Szépítette, díszítette a ba­­rátságos, kedves otthont. A konca vezetőnőjét kérte fel a bútorok ízléses elhelyezésére, öröme telt abban, hogy a hófehér kis ágyat naponként megvesse és úgy várja min­­dennel készen gyermekét. Közben megsimogatta a rózsa­­szín selyemtakarót és a kékszallagos vánkosokat. Odakép­­zelte a szőke fürtös angyalfejet, könny szökött szemébe a vágyakozástól és boldog volt, nagyon boldog. Kedvesei helyett levél érkezett. Az erős, nagy ember meginog és egész hosszában végigvágódik a földön. Pár napig eszméletlenül feküdt. Hiába volt hát minden! Mikor magához tért, megtört öreg ember lett belőle. Alig volt jár­­tányi ereje, de már készülődött haza feleségéhez és halott gyermekéhez. Otthagyta munkáját, a jóbarátokat, a szépen berendezett puhára bélelt fészket, az elárvult rózsaszínű, kékszallagos kis ágyat és jött, jött hazafelé. Idehúzta a rög. Most már senki sem disputálhatja el tőle, hogy idetartozik, semmi sem tépheti el többé a földtől, melyet gyermeke holtteste szentelt meg. * A frissen hantolt, virágokkal borított kicsiny sírra két ember borul. Egy tekintetük egymásra tapad és az el nem sírt, befelé folyó véres könnyektől vörösre dagadt szemmel eszelősen bíztatják egymást: — Csak nem sírni . . . csak nem sírni . . . Majd erőtlen, gyönge kis nyögéssel feltápászkodnak és egymás kezét fogva az esti homályban elindulnak, cél és irány nélkül támolyognak, aztán egészen elnyeli őket a sö­­tétség . . . AN­AMN­ IMN­É: A BIBLIA ROMÁNCA Egy rabszolga éneke — PATAI JÓZSEFNEK Szép volt az úrnőm s még vallásosabb Állandóan a templomot járta; Látták barát­ját mindig, hogyha várta, És nesztelen suhant vele tova. A súlyos Igék leírt halmazát Áhítattal, szíve mellett hordta, Hisz oly könnyűek így a könyvbe nyomva! Bátran vihette hát a Méltósága . . . Szerette őket, mert ártatlanok. A Biblia sírjában eltemetve, Csak néha eszméltek fel egy-egy percre. Mikor idézett belőlük a pap. S a templomból, ha úrnőm visszajött, Hímzésen trónolt könyve, mécs felett: A holt báránynak ennél szebb helyet Nem adhatott az egész palotában. De jött valaki, hittel, nagy merészen: A holt Igéket hogy életre hívja.. . Lett is rémület, szörnyülködés, iszony! S ״Máglyát!“ ״A hitvány vakmerő!“ alá­írnőm kiáltott először, bizony... Magyarországi maapilok héberül tanulnak (A Keren Hayeszod felvétele) 4

Next