Uj Élet, 1962 (18. évfolyam, 1-24. szám)
1962-09-15 / 18. szám
1962. szeptember 15. ÚJ ÉLET Magyar zsidó munkaszolgálatosok tömegsírja a petralkai katolikus temetőben Írta: Katz Éliás, Szlovákia főrabbija A Bratislava melletti, a Duna másik 0l- falán fekvő Petrzalka—Ligetújfalu határában fekvő katolikus temető egyik elkerített sarka két tömegsírnak ad helyet. Zsidó munkaszolgálatosok egész sora, a magyar zsidóság ifjúságának színe-javához tartozók találtak itt örök nyugalomra. Amikor a német katonai masinéria már minden porcikájában recsegett-ropogott, amikor a Wehrmacht és a halálfejes SS alakulatai a Duna másik oldaláról figyelhették a győztes Szovjet Hadsereg bevonulását Bratislavába, akkor a Petrzalka—Ligetújfalu határában kínlódó, rongyokba burkolt, erejét vesztett maroknyi magyar zsidó munkaszolgálatosok részére elérkezett az utolsó óra. A német fasiszta csapatok Petrzalka kiürítése előtt folytatták azokat a bestiális cselekedeteket, amelyekkel szörnyülködést keltettek szerte az egész világon és amelyek felett egyetlen demokratikusan gondolkodó, szabadságát szerető nép sem térhet napirendre. Az SS alakulatai hűek akartak maradni önmagukhoz és még az utolsó órákban is csak a gyilkolás művészete hajtotta őket, amikor 685 magyar zsidó munkaszolgálatost, a község kiürítése előtt kihajtottak az utcára, ahol azután golyószórókkal ésgépfegyverekkel halomra lőtték őket. A hátború utolsó óráiban lelték halálukat ezek a magyar zsidók, akik szívrepesve várták a felszabadító szovjet csapatokat, azonban azonban a német szoldateszka prédájává lettek. A bratislavai Központi Nemzeti Tanács vezetősége az ideiglenesen eltemetett, tömegsírokba dobált holttestek felett méltó síremléket létesített, amely örök időkön keresztül hirdeti majd a német bestialitás egyik véres megnyilatkozását. A 685 magyar munkaszolgálatost a petrzalkai katolikus temetőben két tömegsírban temették el és ez a két zsidó tömegsír ma egy elkerített részben zsidó szigetet képvisel a katolikus holtak között. A bratislavai Chevra Kadisa vezetősége gondoskodik erről a két zsidó tömegsírról, ahová a hittestvérek minden évben tömegesen látogatnak el, hogy megadják a tiszteletet azoknak, akik hitükért szenvedtek vértanúhalált. 1949-ben a bratislavai Chevra Kadisának sikerült ebből a két tömegsírból 18 esetben kétségtelenül megállapítani a holttestek személyazonosságát és ebből a 18-ból azután négyet hozzátartozói haza is szállítottak Magyarországra. A 18 exhumált zsidó hittestvérünk neve és adatai a következők: 1. VictorWeiss Oszkár, 1899. Budapest, Ráday utca 25. 2. Breier György 1924. Mezőkövesd, lakott Budapest, VII. Munkás u. 13. 3. Einhorn Ábrahám, 1916. Uzhorod lakott Budapest VII. Dob utca 82-1. 4. Mándy István, 1901. Nyírbátor, lakott Budapest, Ezredes u. 14. 5. Nemény Béla, 1899. Kosice, lakott Budapest VII. Erzsébet krt. 18. 6. Keleti Jenő Tibor, 1899. utolsó lakhelye Csepel, Kikötő. 7. Ágai Pál, közelebbi adatok hiányoznak. 8. Fekete Miklós, 1896. Miskolc, lakott Budapest VII. Népszínház utca 47. 9. Major István 1927. Budapest, lakott Rökk Szilárd utca 28. 10. Hecht Lajos, Lakott Újpest Rákóczi út 27. 11. Neufeld Lajos, Budapesten lakott. 12. Weiss Lipót, 1897. Budapest, lakott Budapest VIII. Rákóczi út 23. 13. Fóris Dezső, 1885. Lucenec, lakott Mezőkövesd, Dávid utca 39. 14. Szúnyog Ottó István, 1900. Felsőszeg lakott, Budapest VI. Benczúr utca 2. 15. Jónap Béla, 1902. Tiszalök, lakott Budapest V. Podmaniczky utca 79. 16. Kalmár Pál, 1925. Budapest, lakott Budapest VI. Vörösmarty utca 49. 17. Grausz Jakab, közelebbi adatok hiányoznak. 18. Sonnfeld Márk, Budapest VIII. Népszínház utca 47. A petrzalkai—ligetújfalui katolikus temető zsidó részében levő két munkaszolgálatos tömegsír örök intőjel marad, a zsidók embertelen üldöztetéseinek és kegyetlen legyilkolásának, amelynek elkövetői ma bizonyára jól dotált állami állásokban ülnek Nyugat- Németországban és élvezik barbár cselekedeteik „gyümölcsét”, hatalmas patrónusaik, a zsidótörvényeket gyártó Globke és a hozzá hasonló gondolkodású tömeggyilkos tábornokok részéről ?Magyar zsidó munkaszolgálatosok sírja a ligetújfalui katolikus temetőben 3 Günther Feustel: Újév az öreg malomban 1943-ban történt, néhány nappal újév előtt. Dolinadow lengyel falu közelében három gyerek rőzsét gyűjtött az erdős domboldalon, közel az országúthoz. A szél fütyülése elnyomta az erdő zúgását. A gyerekek buzgón dolgoztak. Egyszerre zajt hallottak, és menetelő emberek hosszú sorát pillantották meg az országúton. A gyerekek letekintettek a fák mögül. — Már megint visznek egy transzportot — mondta Jan. Ő volt a három gyerek közül a legidősebb. Helena felrakta a fát a szánkójára, azután leguggolt, és kimeredt szemmel bámulta a hóban menetelő embereket. A sor hirtelen felbomlott. Az emberek messzire elhúzódtak egymástól. De a katonák hamarosan rendet csináltak. Az utolsó sorból azonban egyszerre csak kivált egy gyerek és beugrott egy hótorlasz mögé. Helena és Jan még a lélegzetüket is visszafojtották. — Mi történhetett vele? — súgta riadtan a kis Stefan. — Majd meglátjuk — felelte halkan Jan. Az összegyűjtött rozsét a szánokhoz kötözték, és lassan elindultak az országút felé. — Mi lesz, ha a németek visszajönnek és keresni fogják őt? — kérdezte Helena. Jan vállat vont. A három gyermek szótlanul lépkedett a magas hóban. Arrafelé tartottak, ahol az idegen gyermek eltűnt Stefan hirtelen megtorpant. A hóbucka alatt összegörnyedve ült egy kis fiú. Jan és Helena is odaszaladtak. A kislány lehajolt az idegen fiúhoz, és megkérdezte tőle: — Nem tudsz járni? Beteg vagy? — Nem vagyok beteg, zsidó vagyok! — válaszolt a kisfiú, és félénken nézett a Dolmadow felé vezető országútra. — Itt nem maradhatsz. Megfagysz! — mondta Jan. — Jobb megfagyni, mint a koncentrációs táborba kerülni — suttogta a fiú. Stefan az országutat kémlelte. — Már nem látni őket — mondta. — Gyere, ülj a szánkómra! — Helena levette szánjáról a rozsét, azután meleg kendőjét az idegen fiú vékony kabátjára terítette. — Köszönöm — lehelte a fiú, majd kissé hangosabban azt mondta: — Pavel a nevem! — Visszamegyünk az erdőbe. Tudok ott egy helyet, ahová nem esik be a hó. — Jan már húzta is a szánkóját az erdő felé. A rövid téli nap éppen lehanyatlott, amikor a gyerekek visszatértek Dolmadowba. Helena és Jan megálltak Stefánék háza előtt, és Stefan így szólt: — Megyek majd én is, cak főtt krumplit és kenyeret hozok! Egyre hidegebb lett. A hó csikorgóit lépteik alatt, amikor a falu végén újra összetalálkoztak. Az erdő sűrűjében egy kis fakunyhóban kuporgott Pavel. — Tessék, egyél — Jan egy darab kenyeret nyújtott feléje. Pavel némán evett. — Itt nemi maradhatsz — szólalt meg kis idő múlva Helena. — Szörnyű hideg van! — Magunkkal visszük a faluba — jelentette ki határozott hangon Jan. A kis Stefan aggódva fordult Janhoz: — Mi lesz, ha a németek keresni fogják és megtalálják? — Nem találják meg — mondta Helena erélyesen. — Elvisszük az öreg malomba. Ott senki sem fogja keresni. És így történt, hogy Pavel, a kis zsidó fiú 1943-ban, néhány nappal újév előtt megbújt az öreg, rombadőlt malomban. A két gyerek nagyon vigyázott a nyelvére, mégis Stefan bátyja már a második napon megtudta, hogy egy idegen fiú rejtőzik az öreg malomban. És mire beköszöntött a Szilveszter, Pavel és a ma׳ lom híre elterjedt Dolidanow kunyhóiban a falu gyermekei közt. Minden gyerek tudott a kisfiú szökéséről és arról, hogy a malomban talált menedéket. A dolinadowi házakból Szil- Veszter estéjén árnyékok lopóztak ki, és a havas úton a malom felé osontak. Mind több és több gyerek érkezett kisebb-nagyobb csomagokkal megrakodva. Letették Pavel elé az ajándékaikat: takarókat és párnákat, kenyeret, süt krumplit, szalonnaszeletkéket és sok-sok játékot. — Itt maradsz a faluban, Pavel. Mindnyájan gondoskodunk rólad! — mondta Helena. És Pavel újra megtanult mosolyogni. • Újév napján bevitték őt a faluba. Jawicek nagymama vállalta, hogy gondot visel rá, mert az ő fia és az unokája elesett a háborúban. Pavel, akinek édesanyját— édesapját elhurcolták a német fasiszták, kapott most új nagymamát, új apákat, anyákat és sok testvért, egy egész falu a hozzátartozója lett. A dolinadowiak sohasem fogják elfelejteni 1943 Szilveszterét. És aki ezt a történetet olvassa, az se felejtse el, hogy mi történt a Dolinadowba vezető országúton 1943- ban újév előtt. (Szirmai Marianne fordítása) --------------------------__________ Tanévnyitó írta: Dr. Zsoldos Jenő, a Zsidó Gimnázium igazgatója A tanévnyitó iskolai ünnepély azt a pillanatot rögzíti, amikor a diákélet a gondtalan tegnapból átfordul a dolgos holnapba, amikor a vakáció élmény nyomai halványulni kezdenek s az ember pszichikuma új benyomások befogadására vált át. A fordulat küszöbén egy percre megállünk, visszatekintünk a nagyszünidőre, hogy a magunk mögött hagyott két hónap eseményei közül kiemeljük azokat a mozzanatokat, melyekből programszerű gondolat©kát vihetünk magunkkal új tanulmányi erőfeszítéseink idejére. E jelenség-tanulság összefüggéseket egy-egy fogalom körül szeretném kibontani. 1. A nyelv nem felépítmény, de visszatükrözi a gazdasági —társadalmi élet áthajtását a régiből az újba, az elhalóból a keletkezőbe. Szókincsünk első nagyarányú gazdagodását a reformkor hozza meg, amikor a haladó figyelem a fejlett ipari országok politikai, gazdasági, társadalmi s művelődési viszonyait közvetlen szemlélet erején akarja felmérni. Ismeretlen életszerkezetek tűnnek fel, távlatot kapnak a hazai elgondolások. Reformkori európaizálódásunk nyomán szellemi látókörünk kitágul: megszaporodnak még előtagú szavaink. Helyesebben: az addig túlnyomórészt kozmogóniai tartalmú összetételek mellé újak kerülnek: filozófiai fogalmakat jelölő, egyetemességre utaló, világpolitikai mozzanatokat sűrítő kifejezések. Ekkor született meg Goethe szóalkotásának magyar visszhangjaként világirodalom szavunk, és bár a világháború szót már a múlt század elején használja nyelvünk, az akkor még közbéke szavunk csak a negyvenes években talált rá világbéke alakjára. S ma a proletarnemzetköziség okán, a dolgozók millióinak a szociális szó eredendő értelme szerint kiteljesedő közelsége jóvoltából világ-előtagú szavainkkal jelöljük az emberiség történetére kiható jelenségek garmadáját. Utolsó találkozásunk óta három megrázó hatású világesemény kapcsolódott szókategóriánkhoz. A világbéke gondolatát a Szovjetunió ültette át termékeny eszmeként Kelet-Nyugat dolgozóinak tudatába, s tette a világpolitika mozgató erejévé. A moszkvai béke-világkongreszszuson embermilliók álltak ki a társadalmi fejlődésnek a mellett a formája mellett, amely a béke és a leszerelés akarásában találja meg jövőépítésének népboldogító tervét, s hárítja el magától az atombombák és a nukleáris háború életet, kultúrát fenyegető politikáját. A világűr ma döntő súllyal játszik bele világtörténelmünk alakulásába. A kettős kozmikus repülés tudományos csodájának Nyikolajev és Popovics végrehajtotta hősi teljesítménye a nemzetközi békemozgalomba torkollik. Hruscsov üzenete közölte a világgal: „Békés célokat szolgált a szovjet űrhajók újabb útja is”. A világifjúság ma még szokatlan főnévi alakulat, de mint az önállósulás felé haladó fogalom tételeink számát szaporítja. A békevédelem jogán szólók a panteonról is. E görög szó eredetileg az olymposi istenek tiszteletére emelt közös templomot jelölte. Majd az emlékcsarnok jelentését vette fel: templomszerű épületben állították fel a haza javára érdemeket szerzett polgárok szobrát, vagy helyezték el urnákba téve hamvaikat. Ma a fogalmat tágabb értelemben használjuk: az emléktáblákkal díszített árkádsorokat vagy fedett előtereket is e fogalom alá soroljuk. Sőt, úgy vélem, az antik görögségtől örökölt gondolattal nincs ellentétben az a véleményem, hogy városaink, falvaink utcatábláit is mint a haladó hagyományok és a népi haza előszolgála- tában vállalt dicső múlt vagy önfeláldozó hősiség nagy neveinek örökítőit a panteon fogalomkörébe vonjuk. Mi is lehetne tehát olcsóbb s könnyebb módja nemzeti emlékezések ébrentartásának, avnt tereinket, s utcáinkat azon nevekkel díszíteni, melyeknek hallására, olvasására magasan dobog fel a kebel, melyek dicső példájuknak követésére, nemes versenyre hívják fel a tisztelő unokát?” Ha iskolaépületünk utcai szomszédságának múltjára tekintünk, szinte megelevenedik előttünk Tóth Lőrinc igazsága. Nem messze tőlünk a mai Gyulai Pál utcát Gyöngytyúk utcának nevezték, a Vörösmarty gimnázium Makarenko utcai épülete egykor a Zerge utcában állott. Ezen a tájékon, itt, a fennállása ötnegyed évszázadját ünneplő Nemzeti Színház mai környékén rétek és mezők terültek el. E beépítetlen városrész emlékét őrzi közelünkben a Kertész utca, a Kisdiófa, Nagydiófa, az Akácfa és Hársfa utca, s háromnegyed évszázaddal ezelőtt az iskolaépületünket határoló Bodzafa utca, amelyet az úgynevezett filantrópiát kitermelő kapitalista szemlélet Rökk Szilárdról nevezte el. Tegyünk vallomást: tartalmatlanná színtelenedtek számunkra a névhordó zománcok. Ma új név díszült iskolánk külső falán: Somogyi Béla nevével gazdagodott az utcatáblák panteonja. E név hallatára felsötétlik előttünk a Horthy-Magyarország kezdeti korszakának minden rémsége, az intézményes antiszemitizmus, az ébredő magyarok garázdálkodása, az ellenforradalom vérengzése, amikor szakálluknál fogva ráncigálták le a villamosról a zsidókat, s szállodák, laktanyák pincéjében tüntették el a haladás híveit. De zsidó gimnáziumunk épületének van belső panteonja is: a Horthy-fasizmus utolsó évtizede kéményfüstbe temette a magyar zsidóságot. Aulánk falain sorjáznak az örök gyászt idéző mártírtáblák, a fasiszta pusztulásba hurcolt rabbiknak, iskolánk gázkamrákban megsemmisült tanárainak s tanítványainak, gyötrelmes munkaszolgálatban hősi halált halt diákjainknak s az ebből a tornateremből utolsó útjukra hajszolt újságíróknak és ügyvédeknek emlékét véste márványlapokra a nem felejt■׳', kegyelet. Ma új tábla kerül a zsidó gimnázium panteonjának egyik oszlopára: a ha- táit hirdető táblák mellé odafüggesztettük az élő valóságról, iskolánk létezéséről és működéséről valló emléksorokat. 1862-ben fogalmazódott meg első ízben egy pesti zsidó gimnázium gondolata, gimnáziumunk tehát az idén ünnepli eszmei fennállásának 100. évfordulóját. Ezt a tényt véstük az emléktáblára, hangsúlyozva azt az iskolatörténeti mozzanatot. 10 éve múl a nyáron, hogy új otthonunkba, rabbiszemináriumunk 81 esztendős épületébe költöztünk. A feliratba foglalt eseménymotívumoknak programmá kell kristályosodniok, s ma élő nemzedéknek, zsidó ifjúságunknak feladata, hogy népi demokráciánk iránti hűséggel és zsidóság-szeretettel vegyen részt a szocializmust építő magyar társadalom alkotó munkájában, hogy soha többé ne jusson lélegzethez a kapitalista világ legelvetemültebb politikai társadalma irányzata, az emberirtó, fajgyűlölő, őrjöngő fasizmus. Kalap, sapka alakítás Divatos dl- és férfi kalapok, sapkák nagy választékban Sapka és Kalap KTSz fiókjaiban Központ: Budapest, VIII. Vas u. 16. Budapesti fiókok: 1. sz. V. Tanács krt. 8. 2. sz. V. Múzeum krt. 15. 3. sz. XXI. Rákóczi Ferenc út 103. 4. sz. XIII. Váci út 6. 5. sz. V. Szt. István krt. 15. 6. sz. VIII. Rákóczi út 71. 7. sz. IV. Árpád út 82. 8. sz. VI. Lenin krt. 89. 9. sz. XIX. Vöröshadsereg útja 107. 10. sz. VIII. József krt. 27. 11. sz. V. Váci u. 6. 13. sz. XXI. Karácsony Sándor u. 21. 14. sz. IV. Bajcsy Zsilinszky út 18. (Újpest) 15. sz. XIII. Pannonia u. 24.