Uj Élet, 1965 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1965-08-01 / 15. szám
1965. augusztus 1. Múlt számunkban Lévai Jenő kezdtük meg Kecskési— Tollas Tibor háborús múltjának ismertetését. A müncheni ״ Szabad Európa Rádió” munkatársa és a ״ Nemzetőr” nevű nyilas újság főszerkesztő-kiadója, 1944- ben a beregszászi gettó rettegett csendőr-parancsnoka volt. Megkezdtük első cikkünkben a Népbíróság által megállapított gettóbeli tényállás ismertetését. Az ítélet indokolása a gettó lakóinak Auschwitzba irányított bevagonírozásánál történtekről azután többek között ezeket állapítota meg: ״ Kecskési Tibor vádlott által kirendelt és vezetett csendőrök a bevagonirozást a legkegyetlenebb módon foganatosították. Az embereket súlyosan bántalmazták. Így többek között Fried Imréné vallomása szerint nővérét egy csendőr ellökte, a sínekre esett és bordatöréseket szenvedett. Ugyancsak, a bevagonirozás során Simon Béláné arra való hivatkozással, hogy férjének sok és nagy háborús kitüntetése van, mentesítését kérte. Ugyanezen kérelemmel fordult a teljesen vak hadirokkant Heisler trafikos leánya vádlotthoz, azonban mindkettőt goromba szavakkal, összerugdosva őket, visszazavarta a vagonba. Kecskési nem tűrte, hogy az öregek botot vigyenek magukkal. Egy botjára támaszkodó, 85 éves öregasszonynak, i Korach Máménak, kirúgta abotot a kezéből. Ugyanezt tette egy Garai nevű nyugdíjas ’közalkalmazottal is. Az ugyancsak botjára támaszkodó’Hirsch rabbinak kitüntetéseit igazoló iratait Kecskési eltépte, majd utasítására a csendőrök bántalmazták. KleinMártonnéról lehúzták kabátját s amikor igyekezett aztvisszaszerezni, a csendőrökvéresre verték. Mindez a vádtött jelenlétében és szemeléttára történt, de neki mindeh '4 Hiez egy szava sem volt. A tehervagonokat túlzsúfolták. Volt olyan is, ahová százmál több személyt préseltek !.Joe. Amikor ezt egy csendőr is megsokalta és a vádlottnak «jelentette, az cinikusan azzal »válaszolt, hogy ״ eggyel több, vagy kevsebb, az már nem számít”. A deportálandóknak a városban több ismerősük volt, akik megsajnálva őket kenyeret és élelmiszert akartak részükre vinni, ezt azonban a vádlott a legridegebben megakadályozta. Vádlottnak általában félelmetes híre volt, akitől még a helybeli rendőrök is tartottak. Ezért, amidőn ezek valami könnyítést akartak a szerencsétlenek számára nyújtani, azt mindig azzal a figyelmeztetéssel tették: „vigyázni kell, nehogy Kecskési megtudja.” Vádlott tagadásával szemben, — állapítja meg a bíróság ítélete —, különösen dr. Bojár Jenő, dr. Beregi Miklósné, Kalmár Arnoldné, Webermann Márton és Ackermann Edit tanúk a leghatározottabban felismerték a vádlott Kecskési Tiborban azt a csendőrparancsnokot, aki a deportálásoknál a tényállásban leírtak szerint járt el. Vádlott cselekményei — állapította meg a Népbíróság —, kimerítik a törvényben meghatározott testi és lelki kínzás tényálladéki elemeit, s ezért bűnösségét meg kellett állapítani. A bíróság Kecskési Tibort 8 évi fegyházra, mint főbüntetésre, hivatalvesztésre és politikai jogai gyakorlásának 10 évi felfüggesztésére, mint mellékbüntetésre és ugyancsak mellékbüntetésként vagyonelkobzásra ítélte. Az ítélet száma: I. 1668/1948/13. A Népbíróság az ítélet kiszabásánál súlyosbító körülményként mérlegelte, hogy ״ a vádlott minden ok és szükség nélkül cselekedett öntevékenyen embertelenül és tűrte csendőrei brutalitását is.” Súlyosbítónak tekintette azt is, hogy Kecskési „a nőket a vagonok előtt mindenki szeme láttára vetkőztette le meztelenre”. Az ítélet ellen az ügyészség súlyosbításért fellebbezett. Másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa a büntetést 9 évre emelte fel. És 1956-ban... Kohlman—Kecskési Tibor ezután megkezdte büntetésének kitöltését. 1956. eseményei szabadítoták ki. Érthető sietséggel azonnal elhagyta az országot, a harcokban egyetlen percig sem vett részt. Ausztriában ennek ellenére ő is azonnal ״ szabadságharcos”nak mondotta magát. Bécsből rövidesen Münchenbe telepedett át, s ekkor már ״ Kecskési-Tollas” néven besodródik a ״ Szabad Európa Rádió”-hoz, majd pedig a meginduló ״ Nemzetőr” laphoz. Ott egyszerre felfedezik, hogy ő ״ költő” is. Valóban egyetlen versét börtöniratai között meg is találták. Akkori vallomása szerint ez része lett volna annak a ״ Kelet felé” című tervezett verskötetének, amelyről 1948- ban ezt mondta: „E verskötetemet, amelyben a mai helyzetet előre láttam, a Horthy-rendszer nem engedte kinyomni”. Bár nem hisszük, hogy a mai ״ Tollas Tibor”, a ״ Nemzetőr” kommunista faló főszerkesztője, örömét fogja lelni benne, ezt az önvallomását kinyomatjuk: Elveszett üzenetek Apám hűvös germán vitéz volt, Anyám meg tüzes hún leány, Nyugattal kevert keleti vérem Kelet-Nyugaton kell majd leélnem, Mert itt szült meg kínnal az anyám. Ha tudta volna, hogy nagyobb a kín Élat a Kárpát hegyei között... Taszít és húz is valami engem, Úgy érzem, hogy hontalan lett lelkem. Innen is, meg onnan te szökött. De ha nyugaton nyugszik a nap, Gyászos nászában haldoklást látok, Új fény kel, új cél, hajnalhasadás. Keletről várom a feltámadást, S nem foghat rajt semmiféle átok. A múlt — hiába mégis földrenyom Vágyaim már rég repültek volna Napkeletre, mint a fellegek, Ha meg nem töri Kárpát havas orma, S fagyottan a földre hullanak, Mint elveszett fehér üzenetek. Münchenben aligha fogják javára írni, hogy a ״ germán— dún származású” Kohlmann- Kecskési-Tollas Tibor nem Hitlertől, hanem K e t e t ről, vagyis a kommunistáktól várta 1944-ben a ״ megváltást”. Egyébként a „Szabad Európa Rádió”-nál Kecskési-Tollas munkatársukat könnyen azonosíthatják Kecskési-Kohlmann Budapesten elítélt háborús bűnös csendőrtiszttel: két kezén megtalálhatják a jellegzetes, páncélököl okozta sérüléseket. S bizonyára nem érdektelen nyugatnémet barátai számára az a kép, amelyet a birtokunkban levő eredeti dokumentumok alapján ״ Tollas”-uknak kaméleonokat is megszégyenítő színváltozásairól festhetünk. 1945. június 18-i ״ Nyilatkozat”-ában a feltett kérdésekre ilyeneket is állított önmagáról. 28. pont: ״ a jugoszláv felszabadító frontot a németek ellen aktívan támogattam." 35. pont: ״ antifasiszta, németellenes röplapokat szerkesztettem.” 36. pont: beszédeket tartottam a németek ellen.” 37. pont: ״ a német brutalitásnak és makacs gőgnek ránk nézve szörnyű következményeit hirdettem.” 42. pont: ״ támadást színlelve szolgálathelyemről önállóan századommal átmentem az oroszokhoz.” Mindezt egy „vitéz germán, hősapa” fia vallja — önmagáról... Hozzátehetjük, hogy a háború után, amikor felvételi kérelmét a nyilasokat, csendőröket és nácikat üldöző új rendőrséghez kérte, pártállásáról ezt a reá igen jellemző bejelentést tette: 1945״-ben a Kisgazdapártba, 1946-ban a Szocialista Pártba és 1947-ben a Kommunista Pártba léptem be.” Vallomása szerint tehát minden évben egy-egy másik pártba ״ lépegetett” be. A vizsgálat megállapította, hogy minden pártba más néven jelentette be szándékát. Az első két pártból nem lépett ki, amikor a Kommunista Pártba Tollas néven felvételét kérte. Kérése ügyében határozatot nem hozhattak, időközben háborús bűnös gyanúja alatt letartóztatták. A közel két évtizede irattárba helyezett népbírósági akták eltemették a beregszászi gettó csendőrparancsnokának véres és bűnös múltját. Mindenesetre meg tudjuk most már érteni azt aszerénységet, amelyet Münchenben és amerikai, valamint kanadai pénzcsináló propaganda-útjain Kecskési-Tollas tanúsított, amikor múltjáról nem beszélt soha. Nem ő az egyetlen természetesen, akinek bűnös múltjáról elfekvő, vagy elfelejtett dokumentumok hiteles képet adnak, s ennek ellenére mint „tiszta múltú” és gáncsnélküli lovag, szerte a világban ellenünk ágál. Leleplezésük, úgy érezzük, a mi kötelességünk ., S az sem lenne érdektelen megtudni, hogy a ״ brutális és szörnyen gőgös” németek —, ahogy őket Kecskési csendőrtiszt jellemezte —, továbbra is pénzelik-e majd ezt a ״ fizetett ellenség ”-üket? A beregszászi gettó parancsnokából — ״ magyar nemzeti hős” Mám® hívtuk így rrtr, agyerekei. De miért? Mert egyszer, épp a legnagyobb nyomorúságban mama kifakadt: — Nem értem, miért nem lettem én királynő? E kifakadáskor, arra ▼íhágosan emlékszem, gyertyák égtek az asztalon, mert péntek este volt, és arra is emlékszem, hogy azon a péntek estén nem került barhesz a szalvéta alá. Mit mondtam? É épp nagy nyomorúságban voltunk? Ez az ,,épp” bizony akkor már elég régen és elég hosszúra húzódott, hogy most, a visszapillantó tükör mögött erre a pár betűre tömörüljjön, hogy: épp. Hát igen. Én épp öt éves voltam, de már tudtam olvasni, betűket is és szomorúságot is, pláne, ha az egy anya szemében jelenik meg, könnyes-fényes csillogással. Bár arra is emlékszem, hogy ekkor, amikor mama gyertyagyújtás után, meglibbentve fejkendőjét, mint az angyalszárnyat, állán megkötve a bogot, leült mellém — mert én voltam a legkisebb — és azt mondta: nem értem, miért nem lettem én királynő? ... inkább ingerülten és nevetősen csillogott a szeme, mint fájdalmasan. Pedig tudtam én és tudtuk mind gyerekek, akik ott ültünk a külvárosi bérkaszárnya, egyszobás-konyha nélküli-״ lakosztályában”, hogy mama különös kifakadása és a szombati kalács hiánya között vaskapcsos összefüggés van. Hanem aztán ez a bizarr mondat elhangzott máskor is. Többször. És mind sűrűbben. Olyankor is, amikor fölkerült a fehér abroszra a foszlós kalács, sőt a lengyel tojás is, a libahús leves is, no nem azért, mert ״ épp” jól ment már nekünk, hanem mert ״ épp” kifizettek a mamának a mosásműnk®, vagy a főoártélyosok a heti bért. Akik néha hónapokig ott laktak, hitelben. Mama nem volt royalista, mama nem volt illuzionista, mama — és ezt nem most utólag fogalmazom így, akkor, ötévesen is így állapítottam meg róla — egyszerűen mérges volt. De milyen édesen jól állt neki ez a haragos arc, amikor azt mondta, később már erősebb kifejezésekkel és hangsúllyal: — A fene egye meg, hát mért nem lettem én királynő? Miután én közben már nyolc éves lettem és híres író a ház első emeletén, úgy, hogy a Schmeker Rózsi már körbe is járt másféloldalas indiánregényemmel a „srácok között”, egyszer elővettem mamát: — Tessék nekem megmorodani. Miért tetszik, mama kérem, azt mondani, hogy miért nem lett királynő? Mama leült mellém a sámlira. Komoly volt most az arca: — Nézd, édes fiam. Te is tudod, hogy ahol én születtem, Erdélyben, ott románok is laktak. Az én nevem Regina, ugye azt tudod? — De milyen szép név az — mondtam én, vagyis a nagy ló. — Hát akkor tudd meg, egy románul Regina, az kiálynőt jelent. — Meg latinul is — mondom én, mert az indián regyem elejét Donászyból, May Károlyból és Jókaiból ״ alkotom” — és valamelyik könyv- ben szerepelt ez a latin szó. — Na látod — szólt mama, és most fanyar, keserűen derűs fény áradt ki a szeméből —, hát ha már Regina vagyok, akkor miért nem lettem királynő? Fölemelte a fejét. Jászait láttam így később a Gertrudisban, Viktóriát a Buckinghamban — filmen — és egy valóságos anyakirálynőt Montecarlóban, amikor már nem volt királynő. E legutóbbi fejtartásában láttam annyi fenséget, magasságot, amikor kivonult a játékteremből, mert a zsetonos nem nyújtott már neki további hitelt. Mama is, a magyarázat után, fenséges volt, gőgös, mérges és mulatságos. Ahogy ült, föltartott fejjel, a trónon, vagyis a sámlin, és ahogyan fölkelt, uszályát, vagyis a barretszoknyát felfogva és koronáját, vagyis a parókáját megigazítva a fején. Ekkor határoztuk el mi gyerekek, hogy mamát ezentúl viccesen anyakirálynőnek fogjuk nevezni. Pedig isten látja lelkemet, nem voltunk legitimisták. Sőt. Mamának is, amikor már sűrűn jelentek meg verseim a lapokban, legalább egyszer hetenként" föl kellett olvasnom, kemény hangsúllyal az „Akasszátok fel a királyokat”. Petőfi versét jogos volt ez az ő külön haragja. A háború, még az első, elvitte a pár kvártélyost is, a mosató ügyfeleket, aztán a vásárlókat a piaci stand körül, elvitte két fiát is__ már nemigen mondta a Regina-teóriát. De azért mi, mégis anyakirálynőnek hívtuk. És aztis elhatároztuk, hogy ha följebb kerülünk az alsó szintről, megvalósítjuk mama áttételes vágyálmát. Mert hiszen abban a türelmetlen, ironikus és ingerülten mulatságos kitörésben mégis csak a nyomorúság fölötti sirám volt, a cselédsoron felnőtt árva gyereké, aki egy gyorstalpaló házasság után fiatalon itt marad a világban özvegyen, sok gyerekkel... dehogy is királynő akart ő lenni, dehogy is a kalácsot, a nagy életet reklamálta... azt a picike nyugalmat, azt a falat boldogságot kérte — nem követelte — az élettől, amit épp annyi nyomorúság után megérdemel a szegény ember, ha nem is királynő a neve, vagyis Regina. Megtörtént a csoda. Az alsó szintről kiálltak a trambulinok, mind a három gyerek — akik megúszták mamával együtt az első háborút — felugrottak. Magasra. Eljött a honalapítás ideje. A Hernád utcai lichthófos szobából — be a város közepébe, egy ötszobás lakásba. Mamának külön lakrész. Nekem külön nagy pénzem volt, Amerikából megjött Belascótól a „Vakablak” előlege is, úgy határoztunk, hogy a mama szobáját — szerényen szeretném kifejezni ׳ magam: a volt nyomorúsága dején elhangzott teóriája alapján rendezzük be. Így is lett. Az Ernst Múzeumban láttam meg valameyik tönkrement kastélyuraság ,aranyveretés” Mária Teréziaágyát. Szecessziós? Hát aztán, s ez kell a Reginának. Egy asztalossal még dobogót is esz- forbájtattunk össze a mama hálószobájába, leterítettük filccel, szőnyeggel, és az ágy fölé baldachin került. Nem folytatom a belső berendezés leírását. Egy kiváló tervező segített, azt mondta, mikor már a képeket is felraktuk... ide most már nem hiányzik más, csak az ősök képe. Elment a tervező — előtte nem mertük volna — feltettük a falra az ősök képét is. Akik ezt a lapot olvassák, azoknak nem írom le az „udavari” ősök képeit. Gondolom, nekik nem is kell. Mellé tettük az apám Járcell-tábláját. De körülbelül ebben a stílusban rendeztük be az ebédlőt is. És aztán ... Aztán az egyik színháztól kölcsönkaptam három apródjelmezt. És jött az első péntek este. Mama a ״ lakosztályában” lündolt Legidősebb bátyám, Józsi, bement mamához az apród jelmezben, megállt a háta mögött és botjával hármat koppantott. Mi, Lajos bátyámmal, ugyancsak apród-jelmezben, ott álltunk a feltárt ajtószárnyak mellett. Első apród hangosan elkiáltotta magát: — Regina ... vagyis királynő... a vacsora tálalva van ... És mama, az anyakirálynő most sírt. Nem sokáig. Alig pár esztendő, és már s zokognia kellett. A tréfa komolyra fordult, összeomlott ez a király-ság is. De az elhulló királyságok, bedőlt trónok nyomán fölemelkedett a világ, magasabbra, mint a legmagasabb földi trón. És a tiszta kék ég feszített ballachint mama ágya, nyugalma is megbékélt szíve fölé. És könnyei, ha gyászban két elvesztett fiáért, ha örömben a harmadik és a pusztulás után megmaradt fiáért, jobban csillogtak, mint a volt anyakirálynő ágyának rézveretei. Borai Etemére Anyakirálynő AJELET A MAGYAR IZRAELITÁK ORSZÁGOS KÉPVISELETÉNEK ELNÖKSÉGE megídvja az Országos Képviselet tagjait az augusztus 29-én, vasárnap délelőtt ,16 órakor a Magyar Zsidóság Házában (Budapest, Vl.síp utca 12.) tartandó TELJES ÜLÉSÉRE ReapSbend,T. Ima. Elnöki beszámoló. 3. Zárszámadás. 4. Költségvetés. 5. Szűrővizsgáló Bizottság választása. 6. Esetleges indítványok. 7. Záróima. Budapest, 1965. július havában. SOS ENDRE s» &. ein« Ót Két könyv sorsa tam a nagy írónak. Művei csodálatáról néhány mondatot — meghatottan és elfogadva a megtiszteltetéstől, hogy személyesen beszélhetek vele — el is dadogtam és megkértem, dedikálja a Varázshegyet. Az ő rendkívül megtisztelően dedikált könye volt könyvtáram egyik legdrágább kincse. A másik: G. B. Shaw darabjának egyik főszerepét játszottam, az előadásról készült fényképeket elküldtem Shawnak, és megkértem hogy a mellékelt színdarabot küldje vissza dedikálva. És G. B. Shaw, aki soha, senkinek nem adott autogramot, aki géppel írta alá mindig a nevét — igen szívélyesen teljesítette kérésémet. 1944. október 23-án minden zsidó nőnek munkatáborba kellett vonulnia. Félelmetes képet nyújtottak a pesti utcák, amelyeken véget nem érő sorokban vánszorogtak a sárgacsillagos, szomorú nők, a halálos bizonytalanságba, vagy a biztos halálba. Közöttük voltam én is. Mielőtt bevonultam, ládákba raktam könyveimet — de kettőt: a két „kincset” nem volt szívem az elhagyott lakásban hagyni, magammal vittem. Az úton megállított egy nyilas, elvette a hátizsákomat. Én megpróbáltam kérni, könyörögni, hogy a két könyvet adja visza. Mert vitatkozni próbáltam vele, zsebkésével levágta a hajfonatomat és továbbállt. A háború után visszatértem lakásomba, a ládákba rakott könyvek megmaradtak, csak azok maradtak meg az üres lakásban. De a „kettő”-t a legféltettebb két könyvet, mint annyi más kedveset az életemből, elvitte a fasizmus. Simon Zsuzsa 1936-ban Thomas Mann a Belvárosi Színházban tartott előadást Freudró. Akkor Bárdos Artúr volt a Belvárosi Színház igazgatója. Bár akkor igen fiatal színésznő voltam a színháznál, Bárdos mégis engem választott ki Thomas Mann fogadására mert tudta, milyen őszinte rajongója vol Női ruhák, Kabátok, Kosztümök méret után rendelésre SIKK Különleges Női szabók , Belváros minden pontj 3