Dudek János szerk.: Religio, 1908.
5. szám
74 áldozás, annál inkább nagyobbodik a képesség is a kegyelem bőségesebb elfogadására s annál inkább istenül az ember s lesz hasonlóvá az Istenemberhez, lelki boldogsága pedig a mennyei boldogsághoz. A communio egyútal bizonyos nemű transsubstantiatio is. Az áldozáskor az emberi substantia (állag) bizonyos mértékben istenivé változik, miként szent Pál mondja: élek, de már nem én, hanem Krisztus él én bennem. Ki gondolhatta volna valaha, hogy a véges a végtelennel egyesülhet ! Hisz még a mennyországban is csak az Istenben érvényesülhet a teremtmény, itt pedig az emberben érvényesül az Isten, mintha az ember volna a lényeg, s Ő az eszköz, pedig a lényeges az ember a járulék, s mi egyéb ez, mint az ember lényegének Krisztus lényegébe való lassú átváltozása bizonyos határig, a lélek képessége szerint. A szent áldozás tehát ép oly csoda, mint az incarnatio vagy a transsubstantiatio, így olthatja be s tényleg be is oltja magát az istenség az emberi lélekbe. Mily egyszerű és fönséges mint az incarnatio és transsubstantiatio. Véges emberi ész soha ki nem találhatta volna, amit Isten az incarnatioban, a transsubstantiatióban, a communióban bámulatos egyszerű actusokkal fönségessé tesz angyalok és emberek előtt. Íme a három mysterium : az incarnatio, a transsubtantiatio s a communio találkozása a metaphysica határvonalain. Reviczky Aladár: A párbér jogi természetéhez. (m.) Régi magyar szokás volt a temetések, különféle gyászszertartások alkalmával oblaziókat fölajánlani, amelyeket «mortuariaknak» neveztek. A magyar urak előszeretettel intézkedtek végrendeleteikben a képen, hogy valamelyik szolgájuk bocsájtassék szabadon azzal a kötelezettséggel, hogy az e célból neki átengedett föld jövedelméből elhunyt urának, úrnőjének lelki üdvéért, haláluk évfordulója napján, misét végeztessen a megjelölt egyházban és bizonyos, szintén meghatározott, adományokat ajánljon föl, így tesz pl. 1226-ban Tékes, Dénes mester fia, midőn érezvén közeledni testének feloszlását, Ürög nevű szolgáját «dusnoknak» «torlónak» másképen lélekváltónak rendelte ivadékaival együtt, oly módon, hogy évenkint két szentmisét végeztessen érette a bessenyői egyháznál, mely alkalommal egy juhot, harminc kenyeret, egy ludat, egy tyúkot, két csöbör sört adjon.2 1235-ben a Borsa-nemzetségből való Benedikta özvegyasszony a sír szélén állván, Agna nevű szolgálóleányát az ugrai egyháznak hagyja, hogy ez minden hónapban egy rőt hosszú viaszgyertyát ajánljon föl a Boldogságos Szűz oltárára. Egyik fia pedig torló legyen és nevezett egyháznál minden év szent Mihály napján gyászszertartást végeztessen, a mikor egy kétéves tinót, több kenyeret és öt veder sört tartozzék adni. 1238-ban Farkas, Tótdörögdi Torna fia, Szereda nevű szolgáját az Üdvözítőről nevezett tótdörögdi egyháznak adja, azzal a kötelezettséggel, hogy lelkiüdvéért évenkint gyászszertartást végeztessen és adjon ezen alkalommal hatvan kenyeret, egy egyéves borjút és tíz veder sört. Később az ily torlók kirendelése helyett inkább földbirtokot, vagy pedig készpénzt hagyományoztak őseink az egyházakra, azzal a kikötéssel, hogy érettük, az év bizonyos napjain, szentmiséket végezzenek. Emellett azonban a végrendelkezőnek rendszerint arra is van gondja, hogy temetése alkalmából az oblatiók el ne maradjanak. 1476-ban Csáktornyai Ernust János szlavóniai bán, miután végső intézkedésében, különféle egyházi célokra juttatott vagyonából, meghagyta, hogy holttestének a templomba való átkiséréséhez hívjanak össze minél nagyobb számban egyháziakat és szerzeteseket, akik temetése napján minél több szentmisét mutassanak be lelkéért. Az ilyenkor szokásos oblatio meghatározását a végrendeleti végrehajtókra bizta, azt kötvén ki csupán, hogy ez méltó legyen egy főrangú úrhoz és hogy fekete selyemmel vagy posztóval leborított lovakat is offeráljanak. Elrendelte továbbá, hogy szent Anna oltáránál a káplánok egész éven keresztül énekes misét végezzenek érette, a főoltárnál pedig tartsanak harminc vigiliát. Fiát, a pécsi püspököt, ezenfelül megbízta, hogy a Boldogságos Szűzről címzett budai egyház plébánosának ezúttal tíz hordó bort adjon és máskor is segítse őt borral, hogy azoknak az egyháziaknak, akik szünet nélkül imádkozni fognak érette, legyen mivel fölüdíteniék magukat. Ha pedig maga az elhunyt nem intézkedett volna a temetés alkalmával szokásos oblatiokra vonatkozólag, hozzátartozói, hűséges emberei bizonyára nem mulasztották volna el ezeket a gyászszertartás alatt felajánlani. Sőt a találékony szeretet még arról is tudott gondoskodni, hogy a temetésen megjelenő szegényeknek is lehetővé tétessék ezeknek az oblatioknak a felajánlása. 1530 augusztus 23-án meghalt Lőcsén Schacheni Perner Kristóf, szepesi várkapitány, aki 500 német zsoldos fölött parancsnokoskodott és lelkiismeretes, a hadi, valamint polgári ügyekben egyaránt járatos ember volt. Sperfogel Konrád városi biró, a ki följegyezte Diariumába, hogyan ment végbe temetése, azt is megemlíti, hogy a kapitány nem gondolt beteg 1 Fejér VI. 2. 228. Hazai okmánytár VI. 147. VIII. 63. 2 Regestrum Varadiense. Bpest, 1903. p. 288. U. ott. p. 307. s Fejér IX. 7. 654. 3 Zalavármegye oklevéltára. Bpest, 1886. II. 605. RELIGIO LXVII. évf. 1908.