168óra, 1995. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)
1995-01-10 / 1. szám
Várkonyi Tibor: Újévi rózsaszín Dehogyis akarnám megbántani, tiszteletlen szóval illetni a köztársasági elnököt. Hiszen kevés politikus van ebben a hazában, akit nála többre becsülnék. Igaz, emberi szava miatt, a képességéért, hogy minden alkalommal felül tud emelkedni a „ napi kocsmán ”, bölcs filozófiával szemlélni a gyakran kisszerű tülekedést. De éppen ezért ezt a szilveszteri-újévi szózatát elengedtem volna. Nem magukat a köszöntő szavakat, mert az hagyomány a világban, hogy az állam első férfiúja megtiszteli a közembert jókívánságaival, őszintén föltárja előtte, mi jót és mi rosszat várhat. Mindezt tömören, röviden és a politikus alkata szerint a közhelyeket elkerülő közvetlenséggel. Göncz Árpád erre ma Magyarországon a legalkalmasabb, így szoktuk meg 1990 búcsúzása óta. Még olyan kiélezett helyzetekben is, amidőn a csillapító szó csakugyan vigaszt, gyógyírt hozhatott. Hanem az idei újévi beszéd a déja vu érzetét keltette. Azokét az esztendőkét, amikor a színtelen, jellegtelen Losonczi Pál állt a kamerák elé, és a funkcionáriusok által előkészített és megírt szöveget fakó hangon, rossz hangsúlyozással előadta. Félreértés ne essék egyetlen pillanatra sem. Göncz Árpád más alkat, sem megjelenése, sem előadói módja nem ezt sugallta. Súlyos és igaztalan sértés volna ilyennel még gyanúsítani is. Ha mégis megtörtént, bizonyára nem ő a hibás benne. Ellenben az a tanácsadói kör, föltehetően e kormányzathoz közelálló csapat, amelyben - úgy látszik - fölébredtek a régi reflexek. Az a hagyományápolás, amely szerint leltárt kell készíteni, nem mellőzve a hazai és nemzetközi körülményeket, fölsorolni a gazdaságot és a NATO-t, kötelességszerűen Európát, amelybe igyekszünk. Istenem, nehogy bármi is kimaradjon! Hacsak a formával lett volna baj! A tanácsadók nem ügyeltek eléggé a tartalomra sem. Szép, sima propagandabeszéd kerekedett, amelynek a domináló színe az újévi rózsaszín; kétségtelenül sok ugyan a baj, tömérdek a gond, de jogos a reménykedés, mert ez a világ a létező világok legjobbika. Megtudhattuk, hogy dereng a fény az alagút végén, a gazdaság kezd kikecmeregni a mélyből, ha lassan és bizonytalanul is, de növekszik immár a termelés, a mezőgazdaság lábra áll, az állatállomány nem csökken, sőt, gyarapszik Ismét bőgnek a tehénkék az istállókban, éhes borjuk nagyokat döf rajtuk röfögnek a malackák Mondom, mindezért bizonyára igaztalan a köztársasági elnök urat elmarasztalni, annál jogosabb a sugalló kormányzatot korholni. Amit nem magában a beszédben, hanem a hozzá igazított adatokban prezentáltak, átgondolatlan és politikailag kétbalkezes. Mert mit is tükröztek a szavak? Ez a pezsgőmámor nem homályosította el a néző és hallgató tudatát, gondolkodni kezdett. Márcsak azért is, mert megszokta, Göncz Árpád szavai erre sarkallanak. És most töprenghetett azon, ha minden ilyen szép, és minden ilyen jó, akkor ez nem annyira az éppen fél éve hivatalban lévő koalíció érdeme, mint inkább az annyit ostorozott és elmarasztalt elődjéé. Ha ugyanis valóban bekövetkezett az a fordulat, senki sem hiheti komolyan, hogy csak az elmúlt fél esztendő eredménye. Márcsak azért sem, mert a koalíció munkája nem volt olyan feszes és átgondolt. Sokkal több volt benne a rögtönzés és a kapkodás, mintsem a fegyelmezett tervszerűség. Az érdeme kétségtelenül a bonyolult költségvetés elkészítése és sietős elfogadtatása azzal a visszatérő fogadkozással, hogy soha többé ilyen postamunkát. De hogy a gyakorlatban mi lesz belőle, arról még korai töprengeni, majd meglátjuk. Reméljük, minden rendben lesz, miközben nem teljesen megalapozatlanok a kétségek sem. Aztán, ha már az elgondolkodik ezen az éjféli órán, akkor más renegát eszmék is föltolakszanak. Szó se róla, a világ általában, és különösen fejlett, nyugati fele optimista. Az előrejelzések azt mutatják, hogy a hosszú és vigasztalan visszaesés után ismét jön a föllendülés. A termelés, ha szerényen is, mindenütt növekszik, nyomában nagyobb a fogyasztási kedv, végül, ha nem is a teljesen fekete, de a szürke esztendőknek. Azzal a szépséghibával, hogy mérséklődik majd az infláció is, de a munkanélkülieknek nem lesz több reményük az elhelyezkedésre, a társadalom peremére taszítottak továbbra sem bízhatnak a fölkapaszkodásban. És akkor? Valóban olyan felhőtlenül jót ígér, hogy növekszik a magyar termelés is, több áru hagyja el az üzemeket, több gabona és hús a kis- és nagygazdaságokat? Hol lelünk majd könnyen befogadó piacra, miközben a hazai fogyasztás a megélhetési gondok miatt zsugorodik, és a külföld sem kapkod termékeink iránt? Ígéretekben eddig sem volt hiány nyugati jóakarók részéről, de ha a tiltakozó német vagy francia paraszt eltorlaszolja az utakat, az olasz vagy spanyol bortermelő fölháborodik, az Európai Unió is nyomban elveszti a nagyvonalúságát. Tudunk eladni, természetesen, a szüntelenül leértékelt forint mesterségesen lenyomott árfolyamán. De mennyi marad a tárolókban és nem drágább-e a leves, mint a hús? Színigaz, mégha keserűek is a viszonyok, serénykedni, igyekezni kell, a belenyugvás rosszabb a bizakodásnál, de az árnyalt, őszinte helyzetkép tisztább horizontot mutat a rutinból követett kincstári optimizmusnál. Gondtalanabbal és vidámabban örült volna ezen, a szilveszteri éjféli órán a polgár a pezsgős pohárnak, ha tömörebben, szikárabban és főként többszínűen szólnak hozzá.