168óra, 1999. július-december (11. évfolyam, 26-52. szám)
1999-11-18 / 46. szám
RŐL, ETIKÁRÓL Kultúra tos, hogy tíz évvel ezelőtti a felvétel. ■ Vállalhatnák a szakmai testületek a nívó kontrollálását. Nem? - Sem a Színházi Társaságnak, sem a Színész Kamarának nincs erre törvényes jogosítványa. Pedig már rég meg kellett volna alkotni az új etikai kódexet. Néhány ember elhatároz valamit a vezetőségben, és legfeljebb háborognak, ha mások megszegik a javasolt szabályokat. A társaságot gyakran felkérik, mondjon véleményt szakmai kérdésekben. De ha például egy igazgatói pályázat elbírálásakor másként dönt az önkormányzat, mint ahogyan a szakma javasolta, akkor ennek semmiféle következménye nincsen. Holott égető szükség lenne arra, hogy valós hatalmat kapjanak a testületek. Ugyanis a színészi pálya presztízse rohamosan csökken. ■ Akkor miért akarnak egyre többen színésznek állni? - Nyilván elhivatottságot éreznek. - Éppen ez az, amit nem tapasztal a fiatalokban - nyilatkozta többször is. - Amikor a főiskolára jelentkezik valaki - kíváncsi és ambiciózus. Nem könnyű megőriznie művészi érzékenységét. Egyre nehezebb érvényre juttatni a tehetséget. Olyan produkcióban, ahol ügyes a píáros, akkor is sztárrá avathatják a játékost, ha semmi köze a szakmához. Lehet, hogy a másik színész elmélyülten dolgozik, de mert nincs menedzsere - ismeretlen marad. ■ S tanárként felelősséget vállalhat a tanítványáért? - Megváltozott a világ. Már nem tudom eligazítani a fiatalokat, akik tőlem várnának tanácsot. ■ Miért nem? - Elmondhatom neki, hogy a belső gazdagság a legfontosabb, és amik benne történnek, azok az igazi történetek. Erre ő azt válaszolja: nincsen lakása, kezdő színházi fizetéséből még a színészházban sem tud rezsit fizetni, ha viszont elvállal egy mosóporreklámot, fél évre rendezi a számláit. Akkor kinek van igaza? Hiszen minden a pénzről szól. Ha egy magyar színész azt hallja, hogy hasonló kvalitású amerikai kollégája mit engedhet meg magának, akkor úgy érzi, igazságtalanug művészt nem úgy kellene megismerni, hogy kutyaeledelt szór az öleb elé, Mág történik vele. Persze egy művészt nem úgy kellene megismerni, hogy kutyaeledelt szór az öleb elé, és közben mosolyog a nézőre, tegye ő is ezt. Van olyan tanítványom, akinek a neve mellé a tévéújságban nem azt írták, hogy színész, hanem hogy műsorvezető. Szomorú. Nekem nagy szerencsém, hogy kezdetben a kaposvári színház tagja lehettem. ■ Védjegy? - Jogosítvány. Végigkíséri az életemet. Közéjük tartozom, pontosan tudjuk a művészethez való viszonyunkat. ■ S a Katona József Színházban ? - A Katonáról szuperlatívuszokban beszéltek a világban, hogy olyasmit tud, ami ritka. A színészi jelenlétnek, koncentráltságnak, szenvedélynek és szakmai tudásnak olyan egységét képes megmutatni, amely még mindig az elsők közé emeli a társulatot. Amikor ide szerződtem, úgy éreztem, sok mindent másképp kellene csinálni. Ha a társulat valamit ennyire tökéletesen tud, az a tudás idővel elhasználódik és rutinná válik. Kritikus vagyok a színházammal. De csak befelé. ■ Rosszat nem is mondhat? - A mai színházi műhelyekben a nálunk nevelődött művészek dolgoznak, a Katona hagyományait folytatják. Talán ez is oka annak, hogy a színházunk még nem találta meg az igazi hangját. ■ Milyen lenne az? - Ha tudnám, már megcsináltam volna azt az előadást. Kísérletezni kell. Ugyanakkor a közönség inkább a kommersz irányába szorítja a színházakat. Régebben - bármennyire rémes volt a politikai helyzet - egy társulat megengedhette magának, hogy repertoáron tartson olyan darabot is, amelyhez fel kellett nőnie a közönségnek. ■ Vállalja az új magyar drámák bemutatását. Kockáztat? - Politizálnia is kell a színháznak, de nem a napi aktualitások szintjén. A rendszerváltás előtt elég volt, ha az ember elrejtett egy politikai üzenetet a darabban. Az elvitte az előadást. Nem számított, milyen volt szakmailag. Boldogan jöttek: van egy hely, ahol kimondanak valamit. Az efféle politizálást már elutasítják a nézők, mert unják. Komoly, embert formáló történelmet élünk. Azokról a társadalmi kérdésekről kell szólniuk az előadásoknak, amelyekre odafigyelnek az emberek az országban. Ma arra van igény, hogy történeteket meséljünk. ■ A valóság izgalmasabb, mint az a modell, amelyet a színház mutat róla. A pesszimisták szerint kihalófélben a színházi kultúra. Hiszen eltűntek a nagy hősök - nagy történeteikkel együtt. - Majd lesznek apró mesék, kicsi színházakban. A műfaj azért született meg valaha, mert az embereknek igényük volt rá. Ha másért nem, hogy le tudják lőni a bivalyt. Elkezdtek körbeugrálni, és elhitették magukkal, hogy ha átélik közös élményeiket, sikeresebb vadászok lesznek. ■ Máté Gábor 1955-ben született Budapesten. A színifőiskolán 1980- ban végzett, majd a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött. 1987 óta a Katona József Színház tagja. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1993 óta tanít. A Magyar Színházművészeti Szövetség vezetőségébe választották 1994-ben, jelenleg a Színházi Társaság vezetőségi tagja. Jászai Mari-díjas. Főbb szerepei: Hamlet, Claudius, Kikiáltó (Weiss: Marat-Sade), Trofimov (Csehov: Cseresznyéskert). Főbb rendezései: Kulcskeresők (Örkény), Szeget szeggel (Shakespeare), Sárifári hadnagy felszarvazása (Valle-Inclán), Mauzóleum (Parti Nagy Lajos), Müller táncosai (Németh Ákos), Prédales (Garaczi László), 168 óra 31