168óra, 2003. április-június (15. évfolyam, 14-26. szám)
2003-06-05 / 23. szám
Közeli, rostán, emlékiratot írt. Az egyik kongresszusokra jár ma is, a másik régi, szép kongresszusokra emlékezik. BUJÁK ATTILA harcai nem portrék. Pillanatfelvételek két előtűnő arcról. A Fehér Ház bohémja Van egy új könyvünk: depressziós, komor téli napokra tartogatjuk. Akkor fogunk felolvasgatni belőle. Pályája alkonyán Berecz János is eljutott oda, hogy harag és elfogultság nélkül felrajzolja az ívet, mely a szabolcsi kis falutól, Ibránytól a központi bizottság külügyi titkárságán át, a Népszabadság főszerkesztői székét útba ejtve, a politikai bizottság rendes tagságáig vezet. Ma már nem kelt feltűnést egy ilyen bemutató. Legföljebb az szokatlan, hogy az elegáns belvárosi étteremben mennyien gyülekeznek a színi és művészvilágból, hogy viszontlássák a „Fehér Ház bohémjét”, az „aranyszívű Bereczet”, aki ezt G., a színész mondja, aki a tetthelyen részleteket olvas fel a műből - „sosem volt az a Berecz elvtárs”. Berecz ez jól jött ki a bukásból. („Előttem és mögöttem járt a feleségem, fogta a kezemet.”) Ma finom úr, külsőre senki se különböztethetné meg egy nápolyi telekspekulánstól. Nem is ellenszenves. Nézem, ahogy eltávolítja magát a funkcionárius éntől. Mellette Lakatos et, - szürke zakóban, táskás szemekkel - megmaradt elvtársnak. Berecz ápolt kecskeszakállt növesztett, hátrafésülte haját, kockás zakót öltött. És csodálja magát. Osztályának képviselője ő, aki a néma milliókból választatott ki arra, hogy föntebbi régiókba hatoljon, az élfunkcivilágba, ahonnan nem kis trauma lehetett az alázuhanás az üzleti szférába, de megúszta. És „vállalja”, ahogy a könyv címében állítja. Berecz rendületlenül büszke rá, hogy a kb-, pb-titkárok, tagok, rendes és póttagok kategóriájában íróként nem versenyezhettek vele. Mások is írtak - írja —, de nem voltak publikálásképesek. Kérdezte is mogorván egyszer Kádár (keresztkérdés): „Mondja, maga mikor ír?” Mondom: éjszaka. - Aha. „Szerette az ilyen keresztkérdéseket Kádár János” - magyarázza Berecz. Sok éjszakája rámehetett a volt titkárnak, amíg teleírt 504 oldalt. Olvasószerkesztő nem ártott volna mellé, bármennyire Berecz volt a pb-tagok Petrarcája. „Minden ember adott szociális környezetbe születik” - kezdi az elején. („Csiszolódásom története” — nyitófejezet.) Majd kifejti: „Nem állítom, hogy csak ez határozza meg életútját, mert sorsát befolyásolja iskoláztatása, értelmiérzelmi értékelő képessége, későbbi társadalmi-gazdasági környezete, baráti köre, és még sorolhatnám.” Sorolja is, sajnos. Berecz teoretikus elme, ugyanakkor invenciózus, érzékeny tollú emlékíró. Idézhetünk a Családi hátterem című fejezetből. Nem is családja van, hanem mindjárt háttere. „Mindig tudtam és vallottam, hogy a közéletben szerepet vállaló személy kiegyensúlyozott magatartásának alapvető feltétele a családi állapotának alakulása.” Eddig az elmélet. Majd a líra jön. „Egyszer csak megjelent Madaras József barátom egy gyönyörű nővel, Sáfár Anikó színművésszel, aki a karjában hozta hatéves kislányát... Jóska tapintatosan visszavonult. Mi pedig csak tébláboltunk, mert valami megmozdult bennünk. Ez az érzés aztán egyre terebélyesedett, Anikó szerint nemcsak bennem, hanem az ő szívében is.” Megindító részlet, ahogy a nősülni készülő kb-titkár elébe vág az intrikáknak: „A házasságkötés előtt tájékoztattam a döntésemről munkaadómat, Kádár Jánost. Ez a maga dolga, volt a válasza.” Hát így intézték odafenn. Ilyen emberien. A legnagyobb érdeklődést nyilván a nagyon aprólékos, Tapasztalatok Kádár János közelében című főfejezet alfejezetei fogják kiváltani. Például a Szerény, puritán volt életmódja, A kádári derű vagy a Mik bosszantották Kádárt? című etűdök. Kortörténeti jelentőséggel bír a volt főtitkár legendás kakasmániájának leírása. Legszívesebben csak kakast tartott volna, de hát veti közbe a népies Berecz - „tyúk nélkül nem teljes a baromfiudvar”. Kádár sokat mulatott azon, hogy kertszomszédja (Illyés Gyula) hajnalonta mindig felriadt az erőteljes kukorékolásra. A magas vezető azért kedvelte a kakast, mivel gyermekkorában, a Dohány utca környékén egy madzagra kötött kakas társaságában sétálgatott. Berecz röviden kitér újságírói ars poeticájára is (mert a terület alája tartozott): „megéreztem, felismertem a határtalan felelősséget és annak vállalását is.” Minden jobb főszerkesztő aranykönyvébe kívánkozik a mondat. Berecz képszerkesztőnek, képaláírónak sem utolsó. Feltétlenül együtt kell befogadni azt a fotót, ahol Kádár a zsebórájára pillant. Aláírás: „Kádár János ellenőrzi az időt.” Az időt azonban nemcsak Kádár, Berecz is ellenőrzi. Bár sok mindenre ferdén emlékszik. Baráti hangvételű írószövetségi közgyűlésekre, ahol ő volt a béke követe. Én viszont - ha hozzászólhatok - a kortárs és a távoli szemlélő jogán a csernobili balhéra emlékszem, amikor illett volna szólni, ne adj’ isten, lefújni azt a felvonulást, amelyen pro forma mégiscsak az övéi vonultak át a placcon. Szólni, hogy maradjatok otthon, fiúk. Inkább sakkozzatok. De igazságtalanság lenne mindezt egyedül „a Jánosra” (szintén színész hívja így) rálőcsölni. Végül is ilyen döntések, kussolások sorozatába bukott bele egy rendszer, amelynek geneziséről az Ellenforradalom tollal és fegyverrel szerzője dedikálás előtt megjegyzi a dobogóról: hihetetlenül szűk volt a játéktér. Majd levonja a végső konklúziót: „végén csattant az ostor a két véglet között.” Tanulság aktív politikusoknak: előbbutóbb mindenki megbukik. Nem muszáj feltétlenül könyvet írni. ■ 168 óra 11