168óra, 2007. július-szeptember (19. évfolyam, 27-39. szám)
2007-07-12 / 28. szám
dező anyagi haszonszerzés céljából hagyja színpadra cipelni egykori művét, még a nevét is adja hozzá, pedig látnia kell, hogy a hajdani filmből éppen az a kedves, bumfordi humor vész el így, amely legfőbb értéke volt. Meg az, hogy egy zeneszerző előrángat a fiókjából néhány, máshol már bevált dallamot, és valami second hand turmixot csinál belőle, s hogy a szövegíró is a leglaposabb közhelyek felé képes csak elmozdulni. (Bocs, itt lehet, hogy a fordítót szidom.) De nem vagyok igazságos. Előbbi hasonlatomra visszatérve, úgy viselkedem, mint aki a Mekiben bélszínt rendel Kedvessy-módra, aztán csodálkozik, hogy nincs. Hiszen ez nem egy színházi előadás, hanem egy - manapság divatos szóval élve - tartalomszolgáltató kereskedelmi vállalkozás. S mint ilyen, nem érheti gáncs. A produkció a maximális haszon elérését célozza, de ezért nem sajnálja a befektetést sem. Régen láttam ennyire professzionális gyártósort: itt minden a helyén van, a koreográfustól a technikusig mindenki tudja a dolgát, és teszi is kőszáli profiként. Színészek, táncosok, dolgoznak derekasan, inuk szakadtáig. Díszlet első osztályú. Szenzációs az egész. És megtudhatjuk belőle, hogy szívás az egész világ, és szív benne (előbb-utóbb) minden férfi és nő, Jolsvai András kell. Földes nemcsak legendás varázsló volt, aki homlokán viselte ama bizonyos csókot, amelyet Beethoven lehelt Lisztre. Liszt továbbadott Emil Sauernek, ő pedig - miközben mindezt elmesélte - Földesnek. Légtornász is volt, aki bizonytalannak tűnő mozdulatokkal, mintha bármelyik pillanatban leszédülhetett volna a mélybe, kezdett mutatványához, ám mire a közönség föleszmélt, már fölemelkedett a levegőbe, és ott, mindenki fölött olyan kunsztot produkált, mint senki. Mert ő így varázsolt: úgy tett, mintha éppen akkor és ott próbálkozna először a titokfejtéssel, sőt, mintha mindig csak próbálkozna, s közben mindent, minden mozdulatot előre érzett. Sípos Balázs Kék papagáj Volt egy angol sikerszerző a múlt században, bizonyos John B. Priestley. Itthon is többször felújított szalondrámájából tudjuk, hogy még egy hidegvérű angol polgárcsaládban is miféle veszélyes fordulatot, tragédiákat eredményezhet egy zenélődoboznak a felnyitása, amivel együtt a családi szennyes is a felszínre kerül. Hát még mekkora az efféle veszély egy sokgenerációs, frivol francia családban, amelynek az élettere a Kék papagáj nevű kabaréban található, s amelynek főtulajdonosa, a család feje egyszer csak beleöli magát a tengerbe, itt hagy - szó szerint - csapot-papot. A film az örökösök története. Igencsak figyelni kell, ki kicsoda. Lassan áll össze a tabló az ismeretlen szereplőkkel. A folyamatos „hát ez ki?”-t előbb a forgatókönyv kidolgozatlanságának tulajdonítottam, míg aztán rájöttem, az egymást alig ismerő családtagok ugyanilyen báván néznek egymásra: ki is ez? Ki igazodik itt el? Ki kinek a fialánya, anyja, apja, barátja, szeretője? A viszonyok is veszélyesek: tagadások és drámai felismerések állítják szembe az örökösöket. S mindez egy vízi hulla kommentárjaival fűszerezve. Végül is a mérleg: túlbonyolított a bizarr cselekmény, sok a rejtély, még titkos szoba is akad, régi kupleráj, a fotókon a múlt letagadott dívája kopottan. És akkor a díványról még ne is beszéljünk, amelyet amúgy különféle felállásokban és nemi orientációk mentén nyitnek nyikorgásra a szereplők, akik ugyanezt teszik egymás idegeivel is. A biszexuális öreg bohóc, az örökbefogadott, bevándorló afrikai bűvész, a félbevágott és félben hagyott nő, a többszörös feleségek, a nagy illuzionisták egyetlen nagy illúzióromboló örökösödési, kitagadási, énekes-táncos fergetegben esnek egymásnak s másnak. Fantasztikusak a szereplők ebben a különben nem nagyon fantasztikus történetben. Catherine Deneuve, Emmanuelle Béart, Miou-Miou, Claude Brasseur, Gérard Lanvin egymást játssza föl a vászonra Thierry Elisa (nélkülük sokkal nehezebben nézhető) fimjében. Bölcs István Kultúra 37