168óra, 2014. október-december (26. évfolyam, 40-52. szám)
2014-10-09 / 41. szám
36_ NAGYÍTÁS EGYKORVOLT ÉLETÜNK Alig két tucat kép a Cultiris Galéria szűk tetőterében: vázlatnak is csak vázlat egy olyan gazdag életmű esetében, mint a Szalay Zoltáné. A válogatás szubjektív és esetleges, és - nyilván a helyszín miatt - a kultúraközeli portrék dominálnak benne, olyan, mára klasszikussá lett alkotások, mint a Psota-, Latinovits- vagy Örkény-portré. És hiányoznak a politikaközeli művek, pedig a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján sok olyan történelemformáló esemény történt, melyről csak a Szalay gépe tudósított - igaz, azoknak a műveknek (melyekkel itt-ott, más tárlatokon már találkozhattunk idén, a negyedszázados évforduló kapcsán) dokumentumértéke ma már felbecsülhetetlen. De itt - jól láthatóan - inkább a művész mutatkozik meg, nem a tudósító. A portrékban és a zsánerképekben egyaránt. Az első falon három kép a pályakezdés éveiből. A kor divatjának megfelelően afféle kváziriportképek, gondosan megtervezett, beállított és bevilágított alkotások, melyek mégis igyekeznek a spontaneitás látszatát kelteni, egy elcsípett pillanat illúzióját. Válasszunk ki egyet közülük. Ez egy hatvanötös kép, az első vidéki lottóötös boldog nyerteseit ábrázolja. Kevés szomorúságosabb képet láttam életemben. A nyertesek valami rezignált beletörődéssel hagyják magukat a fényképezőgép elé terelni (bizony, ezek olyan idők voltak, amikor még senkinek nem jutott eszébe személyiségi jogokra hivatkozni, amikor az állam nyíltan és atyáskodva sétált be a magánéletünkbe, s amikor a lottónyeremények átvételét még a filmhíradó is közvetítette), a férfi félig lehunyt szemmel tűri a vegzatúrát, a fiú, jól látszik, szégyelli az egész felhajtást, a lakást, a szüleit, csak az asszony arcán látszik valami remény, hogy ettől talán jobb lesz, kicserélik a nagyszekrényt, megjavítják a kerítést, és talán befizetnek egy Wartburgra. És talán még malacra is telik a háztájiba. A fotográfus, akinek nyilván hivatali teendője volt ez, megörökíteni a nyerteseket, ügyesen a kép szélére tolja a családot, és a kompozíció másik pillérévé emeli a hármas osztatú tükröt a komóddal, amely akkoriban minden falusi és külvárosi porta mellőzhetetlen kelléke volt. Tetején a művirág koszorúk (melyek halottak napja táján tettek egy körutat a temetőben, aztán visszavándoroltak a tükörhöz), alul meg a nippek, táncos pár, búsuló juhász, bagoly. A tükör láttatni engedi a tisztaszoba további részeit is, a nagyasztalt virággal és viaszosvászon terítővel, a kétajtós, rozoga szekrényt és a sivár falakat. Milliók éltek így akkoriban. Tisztaszobával, otthonkával, fejkendőben, vasutassapkában. Ha tetszik, ez a kép azt üzeni, mindannyiunkból lehet milliomos. De ha jobban megnézzük Szalay Zoltán gondosan kimunkált alkotását, rájöhetünk, hogy e szomorú kép üzenete egészen más. Arról beszél, hogy ezen a mozdíthatatlan világon még a pénz sem segíthet. Nem tudjuk persze, mi lett a sorsa az örkényi lottónyerteseknek. De azt igen, mi lett a sorsa annak a világnak, amelyben éltek, éltünk. J.A. 168 óra • 2014. október 9.