168óra, 2016. október-december (28. évfolyam, 40-52. szám)
2016-12-08 / 49. szám
168 óra / 2016. december 8. FOTÓ: FUGA GALÉRIA Így aztán amikor az embernek éppen lenne egy „ahaélménye”, és már mondaná, amikor a sormintás karistolásokat látja, ez bizony a neolitikus keramikában honos terra sigillata ornamentikát idézi. De nini! Hát akkor hogyan került ide a baba néni csókos szája és a dobozfedő rózsacsokra, ezek a virtigli rokokó elemek? Vagy az angyalkák mozgatható keze-lába, a ládikóra szerelt gurigák, a rekeszeket rejtő tokok és a kékfestő anyagokból ismerős pontcsokréták? Ezek egyszerre mutatják a népi és urbánus vásárfiúk tanulságait meg a régi folyamvölgyi kultúrák sírmellékleteinek zavarba ejtő humorát. Bán úgy megtanulta a művészettörténetet, hogy egyetlen tárgyban volt képes az egész tananyagot fölmondani. Mintha csak művelten legyintene: egy kutya — bocsánat — egy cica valamennyi, a kiemelt bánásmódot egyikőjük sem érdemli meg. Ezt a közelmúltbéli jelenséget radikális eklektikának nevezte a szakirodalom. Ez a közelmúltbéli jelenség pedig végtelen optimizmust sugallt. A történelemnek immár vége, le az oktrojált korstílusokkal, le a kívülről diktált csoportformákkal! Éljen az egyéniség mindenekfelett! És ez az, ami nem jött be. Immár a világ ma, a posztmodern után másból sem áll, mint oktrojált csoportformákból. Az elit vezérelte luxusdizájnból és a tömegmédia sugallta cukiságból. Megfizethetetlen áruból odafönt, globalizált bóvliból idelent. A hatalmi gőgtől inspirált történelmi felsőbbrendűség fitogtatásából a gazdagoknál és a hülyék ópiumából, a giccsből a szegényeknél. Minden ember egyenlőnek teremtetett - áll az amerikai Függetlenségi nyilatkozat első sorában -, és Bán keramikus ettől a filozófiai dokumentumtól nem tudott és nem is akart eltekinteni. Bár dolga e világban cicácskák és dobozkák, angyalkák és fütyülök alkotása volt, illetve lett volna, de a dolgok állása a tízes évek elején annyira irritálta, hogy tett ellene. Ex voto címmel sorozatot készített, amelynek minden egyes darabja olyan „mariamnos” baba volt —ámbár belapítva és világos mázzal bevonva, amely alkalmassá vált idézetek hordozására is. Valahogy úgy, ahogy manapság polgárjogi aktivisták képviselik azt tiltakozó felvonulásokon. Jeffersonék pozitív üzenete csak annak fényében értelmezhető, hogy a szöveges bábuk két — tartalmilag ezzel ellentétes — szöveget is hordoztak hasukon-hátukon. Elszórva láthatók is a vitrinekben. Egyiket George Orwell írta az 1984-ben, a másikat Parti Nagy Lajos a Magyar mesékben. Az egyik disztópia volt a javából, és a totalitárius rendszerek technikai fogásairól mondott lényegeset a „new speaktől” a „kontrollált múltig”. A másik az Orbán-rendszer újfeudalizmusát járta körül úgy, hogy a röhögés az arcra fagyjon. (Például: „Magyar zászló, EU-zászló, Sonka, Tojás, Szent Korona, mer azt fevitték a fönnvalók nehezéknek. Vöt egy koronalift, oszt abba. Két riporter vót. Az eggyik térdepelt, a másik dettó.”) Akkora feszültség keletkezett e cserépbábukban forma és tartalom, test és lélek, anyag és eszme között, hogy innen továbblépni szinte lehetetlen volt. A tartalom, a lélek, az eszme gyönyörű volt, erről szólt a Függetlenségi nyilatkozat. A forma, a test, az anyag borzalmas lett, erről szólt Orwell és Parti Nagy. A súrlódási hő elől Vallaurisba, a világ kerámia-fővárosába menekült. Ott leginkább a műteremgarázs kapujában megjelent életet fényképezte, így búcsúzott ettől a hálátlan világtól. Az utolsó képen - a rendező jóvoltából - hátulról látszik egy jól megtermett macska is. H ►»KULTÚRA«459