2000, 1991 (3.évfolyam) november
Lengyel László: Az új Oroszország – magyar szemmel
Az új Oroszország - magyar szemmel LENGYEL LÁSZLÓ A JL JL: új versailles-i béke első kötése megszületett. A negyvenéves béke vesztesei - Szovjet-Oroszország és Szerbia - rákényszerültek arra, hogy területeket adjanak föl a túlélés reményében. A szovjet nagy birodalom és a jugoszláv kis birodalom megdőltek." A béke vesztesei a negyven évvel ezelőtti háborút folytathatják, vagy orosz és szerb birodalmakat építhetnek, s végül belenyugodhatnak egy kis Oroszország, egy kis Szerbia területi és emberveszteségeibe. Ha nem ismernénk a századot, mondhatnánk, hogy vívhatnak igazságos vagy igazságtalan háborút, köthetnek igazságos vagy rabló békét, összeszerelhetnek birodalmat demokratikus módon és kikényszeríthetnek diktatórikusan, visszavonulhatnak a „kisállamiságba" a megértés szabadelvű engedékenységével vagy az odvába beszorított dúvad dühével. A század története azt mutatja: alig-alig van vagy-vagy. A világpolitika és a világgazdaság kényszerei, a társadalmi és gazdasági hagyományok, a belső politikai, vallási erőviszonyok vasmarokkal szorítják a győzteseket és veszteseket egyaránt. Minden egyéb: véletlen és történelmi szerencse. Háború és béke „Az elfogulatlan ember észreveheti, hogy bizonyos szempontból Nyugatig még tart a 19. század. Oroszországban befejeződött, s ha azt mondom, hogy tragédiával fejeződött be, akkor mindenekelőtt az emberáldozatok mennyisége miatt mondom ezt , amelyet a létrejövő társadalmi és kronológiai változások hoztak magukkal. Ebben a tragédiában nem a hős pusztul el-a kórus pusztul el." JOÍZIF BROPÍZKII (198?) A háborúk nem tudnak befejeződni Kelet-Európában. A békékről, legyenek bármilyen hosszúak, utóbb kiderül, hogy csak fegyverszünetek voltak. Megdöbbenéssel szemléljük, hogyan válik a szerb-horvát ellentét csetnik-usztasa, a nyugat-ukrán-orosz bandarista-sztalinista ellentétté. Miként nem ment feledésbe az önálló államiság Litvániában, Lettországban és Észtországban, emlékeznek arra Ukrajnában is. De az orosz és a szerb emlékezet is hosszú. Minket itt csak az érdekel, hogy kié a szovjet Vörös Hadsereg (Jugoszláv Néphadsereg), kiké a belügyi csapatok, a KGB és utódszervei. Mire, milyen célokkal, hogyan lehet őket felhasználni? Az 1991. augusztus végi (államcsíny, (ál)puccs nem a hadsereg és az erőszakszervezetek szétesettségét, hanem parancsra kész fegyelmezettségét bizonyította. Minden addig és úgy tartott, ahogy meg volt szabva, a fegyveres erők egyetlen alakulata sem csapott össze a másikkal, kínosan ügyeltek, hogy ne alkalmazzanak erőszakot a civilekkel szemben. Ez a hadsereg még nagyon is bevethető, s vele szemben nincs komoly fegyveres erő a (tag-) köztársaságokban. A köztársaságok azonnal hozzájárultak, hogy az atomfegyverek ellenőrzése szovjet-orosz legyen, és e fegyvereket az Orosz Föderáció területére vonják vissza. (Mindez nagyon megnyugtató a nagyhatalmaknak és Magyarországnak is, mert nem kell attól tartanunk, hogy az ukrán nemzeti hadsereg atomrakétákkal támadja meg Moszkvát, illetve így védekezik. Viszont Ukrajnának vagy Belorussziának nincs komoly védelme a szovjet-orosz hadsereggel szemben.) A fegyveres erő demonstratív bevetése a tagköztársaságok közötti, azokon belüli viszályokban végül magán az orosz földön nyugodtan elképzelhető. A helyi nemzeti, nemzetiségi konfliktusok teremtik a beavatkozás ürügyeit. Sem túlbecsülni, sem lebecsülni nem érdemes a szovjet hadsereget. Egyes nyugati szakírók a szovjet szuperhatalom katonai erejét és befolyását érthetően magasra becsülték, bizonyítva a szovjet katonai térnyerést a világfegyverkezésben éppúgy, mint a helyi összeütközésekben. E nézetek szerint Gorbacsov és a mögötte álló vezérkar nem hozott igazi katonai áldozatot a „puha" Kelet-Európa feladásával, az ázsiai átcsoportosítással, ellenkezőleg, csak teret adott föl költségmegtakarításért, időnyeréséért. Figyelmeztetően mutatnak rá: az 1918-ban széthullott, demoralizált szovjet-orosz hadsereg három év alatt legyőzte ellenfeleit és offenzívába ment át; az 1939-es, Sztálin által lefejezett, Finnországot megtörni képtelen hadsereg három év múlva megállította a németeket Sztálingrádnál; a Sztálin halála után megzavart, a hruscsovi reformoktól elbizonytalanított hadsereg a hatvanas évek elejétől megalapozta a Szovjetunió szuperhatalmi pozícióját. Hallatlan rugalmasság és életképesség egy merev és befejezett világban. Nem csapda-e a mai látszólagos gyöngeség? (Nem jól szervezett komédia-e, hogy Sevardnadze a katonai diktatúra veszélyére hivatkozik és támogatást kér Gorbacsovnak, aki minden további nélkül felhasználja a hadsereget vagy az őt?) Vigyázat, csapda! Gyengéknek, civileknek álcázzák magukat, valójában erősek, összefonódottak és ők játszanak velünk, nem mi velük. A héják kiindulópontja: a Szovjetunió nemcsak pártállam, hanem katonaállam. Nincs külön párt, pártapparátus, pártfőtitkár, államapparátus és elnök, vezérkar és hadsereg-főparancsnok, mindezek egyetlen hatalmas gépezet részei. A civil élet látszat. A katonaállam valóság. Nem lehet katonai diktatúrát csinálni egy olyan államban, amely maga a katonai diktatúra. Legfeljebb az egyik katonacsászár palotaforradalommal megdönti a másikat. És mivel a társadalom végcélja a katonalét, így természetes a civil élet zavara, sőt hiánya, a katonalét rugalmassága. A hadsereg ereje és jelentősége Az írás eredetileg a Szovjet Füzetek A Szovjetunió vége című 3. számában jelent meg ez év októberében. Lengyel László tanulmányán kívül Csaba László, Krausz Tamás és Szilágyi Ákos írása olvasható a füzetben, amely a Ruszisztikai Intézet címén (1364 Budapest, Pf. 107.) rendelhető meg. 3 LENGYEL LÁSZLÓ