2000, 1994 (6.évfolyam) március
Margócsy István: KONDROTAS/A KÍGYÓ PILLANTÁSA
===== 2000 ====édésekre és félreértésekre vagyunk utalva: ki vagyunk szolgáltatva saját műveltségünknek, műveltségi korlátainknak, azaz műveletlenségünknek. Tudvalévő, persze, hogy minden mű értelmezése, a befogadó oldaláról, üdvös önkényességgel történik, s semmilyen értelmezés nem feleltethető meg, még távolról sem, a szerzői (illetve az eredeti kulturális konvencióban elfogadott) intencióknak, ám ilyen esetben az értelmező önkénye nyilvánvalóan jóval meghaladja az átlagosat, a megszokottat: azt sem tudjuk igazából, milyen kulturális konvenciót alkalmazzunk. Megoldjuk, persze, a problémát, hogy ne oldanánk meg: besoroljuk ezt a regényt is (mint annyi mást) abba a generalizált európai fikcionális sémagyűjteménybe,é amellyel oly szerencsésen élünk nap mint nap kulturális fogyasztásunk során, amelynek segítségével oly pompásan tudjuk kulturális magasrendűségünkkel áltatni magunkat, olvasói lelkiismeretünk mélyén azonban mindvégig ott marad a nagyszabású tétova tanácstalanság. Hiszen ahogy olvassuk a regényt, már a szöveg egyébként magával ragadó áradata is megakad lépten-nyomon: olyan alapvető megértési problémáink kell hogy támadjanak, melyek kikerülhetetlen korlátokat kell hogy jelentsenek a nyelv és az elbeszélés minden szintjén, s melyek természetszerűleg teszik rejtélyessé és távolivá azt a művet is, melyet pedig lehet, hogy szerzője könnyednek és áttetszőnek koncipiál. (Tétova tanácstalanság) Mert hát a kulturális kontextus ismerete nélkül először csupán kérdéseket tehetünk fel:" nagyon sok mindenről, kicsiről, nagyról, egyáltalán nem tudhatjuk, jelentenek-e valamit, nem tudjuk, az adott téren természetes-e a jelenlétük vagy a szerző alkalmazásuk vagy említésük során valamiért eltért a természetestől, azaz az elbeszélés számára közvetlenül adott nyelvi-irodalmi konvenciótól. Hiszen tudjuk, minden irodalmi mű érdekességét az adja meg, hogy e mű épp most adott és alkalmazott gesztusaival hogyan módosítja adott kulturális hagyományában a megszokott, megtanult konvenciókat, hogyan teremt e módosításokkal új jelentéseket. Minden értelmezés e teremtő, jelentő gesztusokat keresi - ha nem tudjuk, hol az eltérés, nem tudjuk azt sem, hol a jelentés. Távoli kultúrák esetében mennyi mindennek nem tudjuk jelentését, mennyi mindennek tulajdonítunk illetéktelen jelentést! Illusztrációként s általánosabb tanulságként legyen elég most csak néhány, különböző területeket érintő kérdés e regény (számomra) rejtve maradt rétegeiből, amelyeknek értő megválaszolására, szélesebb értelmezési tartomány kialakítására talán szükség volna. 1. nyelvileg: vajon miért olyan nagyon furcsa az Anusas név, hogy állandóan megemlítődik? (Magyarra áttéve: vajon olyan-e ez, mintha valakit Arisztidnek, vagy olyan, mintha Csicsának hívnának?)10:11 - vajon Litvániában szokás-e az, hogy az embereket időnként más névvel illetik; s ha igen, akkor jelent-e ez valamit? (pl. Lizanas attól függően, mennyire szükséges, mennyire elengedhetetlen ennek a „kulturális kontextusnak" az ismerete. Kondrotas regénye éppen azért lenyűgöző olvasmány, mert nem kívánja meg tőlünk ennek a kontextusnak az ismeretét, mert amit és ahogy ismernünk kell ebből a kontextusból, az az egyetlen lehetséges módon esztétikailag magában a műben adott, művészi formává lett néprajzi anyagból és kultúrtörténeti adalékokból és személyes vízióvá hozzáférhetetlen helyi-nemzeti mitologémából. SZA 5. „Generalizált európai fikcionális sémagyűjtemény" - tulajdonképpen az Irodalom az, amit Margócsy e rokonszenves elnevezéssel illet. Az Irodalom csakugyan fikciós : a költő nem hazudhat, hiszen mindig hazudik, mert eleve semmit nem állít. Régóta így van ez. Nesztórt alighanem az ujjából szopta Homérosz. „Szánkon tarka hazugság", mondják a Múzsák Hésziodosznál. Homérosz és Hésziodosz előtt, azt hiszem, nem létezett olyan szövegfajta, amely a kitaláláson alapult volna, azt hiszem, az Irodalom nem természettől való, hanem az Irodalmat magát is úgy kellett kitalálni. Ez a nem mágikus, nem vallási, nem jogi, nem gazdasági, hanem öncélú, fikciós szövegfaja nem mindig és nem mindenhol létezett, hanem csakugyan Európából terjedt szét, csakugyan „generalizált európai" dolog. S mivel Kondrotas műve hangsúlyozottan fikciós (nem úgy mint sok mai non-fiction), Kondrotas művét olvasván a 2800 éves európai irodalmi hagyomány kellős közepén találjuk magunkat, otthon vagyunk. Margócsy mintha lebecsülné e hagyomány erejét. Hív. Bocsánat, de Margócsy nem becsüli le a hagyományt, hanem az általánosításokkal mindig megelégedő, a „sémagyűjteményen" túllépni sosem akaró, kényelemszerető kultúrfölényeskedést nézi le. BA 7. Nem akarok dicsekedni, de szép számmal támadnak nekem ilyen „alapvető megértési problémáim" a francia, orosz, sőt magyar regényekkel kapcsolatban is. Ez valahogy hozzátartozik az irodalomhoz, hogy kisebb-nagyobb részben mindig olyasmiről regél, amiről még csak nem is hallottunk. Sok ismeretünket magából az Irodalomból szereztük: Tolsztoj nyomán ezrek, tízezrek azt hiszik, hogy a borogyinói csatát Napóleon elvesztette. (A történettudós esete persze más. De vajon neki a rendelkezésére állnak-e önmagukban vett, még értelmezetlen tények, vagy ő is csak értelmezett tényekkel, megformált szövegekkel találkozik-e, kérdezné Collingwood vagy Hayden White...) Hl 8. Margócsy fejtegetése mélyenszántó. A vele szemben felhozott érvek - LL, SZÁ, de még Hl is - számomra csupán azt bizonyítják, hogy a hatvanas-hetvenes évek „strukturalista áfiuma" milyen hatékony volt: az „önmagáért helytálló, az önmagából magyarázandó mű" felületes dogmája még a legjobb koponyákba is befészkelte magát. A befogadás Margócsy által emlegetett nehézségeit még valamivel megtoldanám: az egyszerű olvasó a kis irodalmakra már csak e kis irodalmak népszerűsítői, fordítói miatt is teljes joggal gyanakszik. A kis irodalmak közvetítőjére kétféle veszély leselkedik. Az egyik az, hogy az idegen kultúra mértékrendszerébe ragad, annak egész hivatalosságával együtt; nem válogat, hanem pusztán átvesz, s hajlamos megsértődni, ha az itthoni olvasó félrelöki azt, ami „kint" remekműnek számít. A másik veszély: ha a közvetítő kisajátítja, kizárólag a saját, rendszerint kis kaliberén engedi át azt az irodalmat, amelynek már a nyelvét is sokszor csak azért tanulta meg, hogy egyeduralkodó lehessen a terepen, hogy - maga gyengécske műkedvelő lévén - egy idegen kultúra hátán kapaszkodhasson fel az irodalomba. Épp a közép- és kelet-európai terepről sorolhatnám hosszan azokat az írókat, műveket, sőt egész irodalmakat, melyeket évtizedekre „tönkrefordítottak", mert hát mikor adjuk ki újra... Sorolhatnám, ha lenne hozzá bátorságom, de nincs, mert e kulturträgerek bírálata szentségtörés, hisz ők küldetést teljesítenek. BE 9. De már hogyne ismernék a „kulturális kontextust"? A „generalizált európai fikcionális sémagyűjtemény„-t, az Irodalmat! Ez a kontextus, az irodalmi hagyomány, a megszokás mégiscsak eligazít, nem? És hát legföljebb tévedünk. Nincs kockázat, mert az író ugyebár nem állít. És ki dönti el, hogy tévedtünk-e! Hi 10. Honnan tudom, hogy ugyan nem egészen Csicsa, de semmiképpen nem Arisztid? Hl 11. Egy ízléstelen, bizonyosan jogosulatlan gondolattársítás: az -as nyilván valami indoeurópai hímnemű végződés, vö. lat. -us, gör. -os, anus-as; az anus pedig, hogy latinul mit jelent, azt nem is tudom. Hl 58 MARGÓCSY ISTVÁN