2000, 1995 (7.évfolyam) szeptember
Gagyi József: A nemzetség és az idegen
A nemzetség és az idegen GAGYI JÓZSEF I. A ház, melyben szállást kaptam éjszakára, nem lakás, hanem egy, a székelyföldi falvakban még igen ritka egyszobásmanzárdos hétvégi ház. Kovács Dénes egyik tanult, otthonról elszármazott fiúgyermeke építette jó tíz évvel ezelőtt ide, a három másik, szintén felsőbb iskolát végzett fiútestvérével közös kert végébe. Éjjeli három, fél négy lehet. Jeljegyzés a Kovács nemzetség származásáról és néhány adat családunk életéből, kapcsolatban a Kósa nemzetséggel. Összeállította: Kovács András Dénes, 1964. A három kézírásos, nagyméretű, bekötött füzet közül az első kezdődik ezekkel a szavakkal. Egyfektemben olvastam át a három füzetet: 393 oldal, 115 írás kilenc fejezetre felosztva: A mi családunk származása, Emlékek az első világháborúból, Hadifogságban, Vázlatok elődeink életéből, Gyermekkori emlékeimből, M. történetéből, Oroszországi emlékek, Emberek, események, Vegyes. Tegnap este együtt láthattam a Kovács nemzetséget, legidősebbet és legfiatalabbat, a templomban, majd itt a kertben, az esti nagymisén megemlékeztek az apa, Kovács Dénes születésének 101. évfordulójáról is. Múlt évben, a századik évfordulóra nagyobb számban jöttek el: jelen voltak a közeli Székelyudvarhelyen élőkön kívül a Szebenbe, Marosvásárhelyre elszármazottak. Már akkor szó volt róla: legyen ez a nap minden évben a családi találkozó napja. Most, mérlegelve a lehetőségeket, eldöntötték: ezentúl az évforduló hetének vasárnapján lesz itt, ebben a kertben, ebben a házban a tizenkét megszületettből még életben levő kilenc testvérnek, férjeiknek-feleségeiknek, gyermekeiknek, unokáiknak a találkozója. A szervezők pedig legyenek az unokatestvérek, akik meghívják majd az idősebbeket. A kilencedik testvérrel, házigazdámmal mise előtt kisétáltunk a temetőbe. A mezei út két oldalán, két bekerített részen a közelebbi és a távolabbi múlt, a cementkeretbe fogott, márványtáblás sírok emitt; a bádoggal fedett fakeresztes sírok amott. És alig néhány társával ebben a régebbi múltban: egy andezitből faragott sírkő, a Kovács család síremléke; felül: Fiat voluntas tua, majd: Kovács András 1867-1913, felesége Pálfi Mária 1874-1934, Kovács Dénes 1894-1967, felesége Kósa Eszter 1899-1979. Kovács Dénes írja az I. fejezet: A mi családunk származása. Az én életemről című részben: „1911. januárban György Lázár plébános közreműködése folytán bementem a székelyudvarhelyi kő- és agyagipari szakiskolába. A tanfolyam hat hétig tartott. Nappal kőfaragó műhelymunkát végeztünk, este pedig minden nap két óra elméleti oktatást kaptunk. Rajz, számtan, mértan, az üzleti levelezés, ezek voltak a tantárgyak. A tanfolyam ingyenes volt, sőt az élelmezésre 90 koronát adtak, azonkívül amit készítettem a műhelyben, nekem adták. Édesapám nagyon örült a sikernek és elhatároztuk, hogy a gazdaság mellett kőfaragó leszek. Szerszámot vettünk és Kovács Lőrinc bátyámmal megkezdtük a kőhasogatást és azután itthon a kőfaragást. Sírköveket készítettünk, de nem sok idő maradt a gazdálkodás mellett..."; valamint a Feljegyzés a Kovács család származásáról... című bevezető 1., Édesapám részében: „Mikor már nehéz beteg volt, mikor már érezte, hogy árván maradt a családja, akkor azt mondogatta: Fiat voluntas tua (Legyen meg a te akaratod). Ezt a három szót véstem fel sírkövére, ez a három szó van ajakamon is, ha valami csapás ér..." szír száz év, három generáció. Itt a kertben volt a régi ház, amelyben Kovács András élt, Kovács Dénes született. Tegnap délután ketten a testvérek közül hosszan tanakodtak, hol is állt pontosan az a ház száz évvel ezelőtt. Nem tudtak megegyezni. Nekem akkor adták először kezembe a három füzetet: elölről-hátulról nézegettem, forgattam, és megakadt a szemem valahol, a 392. oldal valamelyikének valamelyik során: „...az elbontott öregház helyébe építettem fel a csűrt..." Megborzongtam. Aztán felolvastam ezt az egy sort. A testvérek elhallgattak, majd egyetértően bólogatni kezdtek. „Igen, igen, az előbb is éppen azt emlegettem, hogy egyszer Homoródban azt magyarázta..."; „Hát persze, jól emlékszem, hányszor mesélte, amikor vakáción itthon voltam, hogy..." Nem lepődtek meg azon, amit én véletlennek, akár csodának is tarthattam: a kérdésre éppen a megfelelő pillanatban, éppen a megfelelő személytől mintegy válasz érkezik. Ok, a nemzetség tagjai csak mérlegelnek, latolgatnak, hiszen saját fejüktől honnan is tudhatnak biztosan; és természetes, hogy amit nem tudnak biztosan, azt előbb-utóbb olyan valakitől kérdezzék meg, aki tudja a helyes választ, és hogy a válaszba belenyugodjanak. Az apa földi porait rég eltemették, de mégis jelen van, és feltett kérdéseikre válaszol, és ez a világ legtermészetesebb dolga. Ha nem így lenne, maga a világ válna átláthatatlanná, élhetetlenné. 47 GAGYI JÓZSEF