2000, 1995 (7.évfolyam) szeptember
Ewa Domańska: Fehér Tropológia, avagy Hayden White és a történetírás elmélete
2000 den osztálya számára hozzáférhető, de egyes professzorok hajlamosak arra, hogy az ideális angol gentleman férfisoviniszta magatartását utánozzák. Azt hiszem, Rortyban is van egy adag belőle. JEGYZETEK belőlem? Egyetlen konkrét állítást sem kapott tőlem. Csak egy további változatot. Annyit azért le szeretnék szögezni, hogy mindent, amit csinálok, sok történészhez hasonlóan azért teszem, mert a múltban mindig problémát látok.15 Kedves Eva, mondok én magának valamit, csak magunk között. Nem hiszek az interjúkban. Mit szedett most ki ! White hangsúlyozza, hogy a tropológia nem a retorikai alakzatok elmélete, hanem diszkurzuselmélet. Lásd: H. White Figuring the Nature of the Times Deceased: Literary Theory and Historical Writing, in: The Future of Literary Theory, szerk. R. Cohen. New York and London 1989, 41. o. 18. sz. jegyzet. Vö. még: J. Mellard Doing Tropology. Analysis of Narrative Discourse, Urbana and Chicago 1987. 2 Lásd H. White Problem narracji we wspólczesnej teorii historycznej, ford. M. Wiewiórkowska és H. Ogryzko-Wiewiórkowski, in: Metodobgiczne problemy narracji historycznej, szerk. J. Pomorski, Lublin 1990, H. White The Structure of Historical Narrative. „Clio" vol. I, 3, 14. o. A történeti narratíváról H. White elméletében lásd E. Domanska Metafora - Mit -Mimesis. Refleksje wokól koncepcji narracji historycjnej Haydena White-a, „Historyka", 1992. vol. XXII. 3 A teljes interjú a „Storia della Storiografia" című olasz folyóirat Hayden White 65. születésnapja alkalmából megjelenő különszámában olvasható. 4 Az írás a „Times Literary Supplement" 1992. okt. 18-i számában jelent meg. 5 Lásd L. Hutcheon A Poetics of Postmodernism. History, Theory, Fiction, New York and London 1988, valamint ugyanő: The Politics of Postmodernism, New York and London 1989. 6 Hans Kellner: White-ról írott első tanulmányomnak ezt a címet adtam: Hayden White nyelvi humanizmusa. Az ő koncepcióját Vallával, Vicóval, az egész humanista hagyománnyal hoztam összefüggésbe. Ott volt az igazi helye. Bármennyire is elbűvölte Foucault gondolata, White semmiképpen sem vallja magáénak az ember, a szerző vagy az olvasó halálát, nem tartozik a posztmodernizmus világához. Ő egyszerűen nem akar ebben a világban élni. Ezért hoztam kapcsolatba Sartreval, az egzisztencializmussal, és nem utolsósorban a választás problémájával. White hangsúlyozza, hogy semmiképpen sem tartozik a posztstrukturalisták táborába, akik elvitatják az érvek és történelmi tények realitását. Lásd H. Kellner A Bedrock of Order: Hayden Whites Linguistic Humanism, „History and Theory" 1980, vol. XIX, 4. sz. valamint ugyanő: Language and Historical Representation: Getting the Story Crooked, Madison 1989. 7 H. K.: Fölmerül a kérdés: a Metahistory a történeti szöveg irodalmi teóriája-e, ahogy az alcím (The poetics of the XIX century imagination) sugallja, vagy esetleg a történeti szöveg olvasóinak gondolkodási sztereotípiáit megváltoztatni kívánó retorikai beavatkozás a történetírásról szóló vitába. FORDÍTOTTA REIMAN JUDIT 8 H. K.: Egyszer megkérdeztem White-ot, kicsoda ő. „Író vagyok", mondta. Megpróbáltam értelmezni ezt az állítását. Eléggé nemtörődömül hangzott, de azt hiszem, White itt Barthes-ra gondolt. Akkor ugyanis úgy gondolta, hogy Barthes az igazi értelmiségi példakép. Ő volt az első művelődéskritikus. Ez egy másik kifejezés, amelyet White a Tropics of Discourse-ban használt. Ott saját magát is művelődéskritikusnak nevezi. White sokszor emlegette az iróniát és a rugalmasságot, amely azt az írót jellemzi, aki nagy súlyt fektet a tapasztalásként és alkotói folyamatként értelmezett retorikára. 9 Lásd H. White Tropics of Discourse: in Cultural Criticism, Baltimore 1978. 10 H. K.: White érdeklődése az elbeszélés iránt a nyolcvanas években csak játék volt a szavakkal. Ez a kis „zavar" elmélyítette és humanizálta a trópusokat, amelyek az elején igencsak elembertelenedettnek tűntek. White első Foucault-tanulmányaiban Foucault-t tropológusnak próbálta beállítani. Az L. O. Minkkel és P. Ricoeur-rel való találkozás után azonban komolyan kezdett el foglalkozni az elbeszéléssel, ami ahhoz a felfedezéshez vezetett, hogy az emberiség narratív faj. Azt hiszem, White hisz is ebben. 11 H. K.:Mit jelent a passerness fogalma? Vajon Shakespeare, Michelet vagy Tocqueville mind passé? A válasz: igen is, nem is. White azt tanítja, hogy ez egy olyan új kontextus létrehozásáért vállalt bizonyos retorikai felelősség kérdése, amelyikben a fenti egyének nem lennének passé-k. Amelyikben úgy változnának meg, hogy a mi céljainkat, az új befogadókat, új problémákat szolgálják ebben az új kontextusban. 12 Lásd M. Foucault Histoire de la Folie, Paris, 1961. 13 H. K. White gyakran mondogatta: „Ricoeur már passé. Derrida is passé. Foucault is passé. A Metahistory passé, én is passé vagyok". Mindezt azért mondja, hogy kellő teret teremtsen ahhoz, hogy új dolgokat lehessen kimondani, és szabadon lehessen bírálni. 14 Lásd R. Rorty Philosophy and the Mirror of Nature, Oxford 1980. 15 H. K.: White retorikus alkat. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell komolyan vennünk, amit mond. Ő mindig komolyan beszél. De egész idő alatt ügyelnünk kell arra, milyen összefüggésben mondja, amit mond. Amióta ismerem, Whiteot mindig elkápráztatta Barthes eredeti retorikája. De tisztában volt vele, hogy Barthes játékot űz olvasóival. White sem tesz másként. 44 EWA DOMANSKA