2000, 2003 (15.évfolyam) november-december
RICUR, PAUL: Emlékezés, történelem, megbocsátás: Paul Ricoeurrel beszélget Sorin Antohi
lóké sokkal nagyobb, Menocchio molnár esetében és általában a mikrotörténelemben viszont gyenge, bizonytalanságban élő embereket látunk, akik például attól tartanak, hogy az Inkvizíció kezére jutnak. Nem vagyunk azonos mértékben képesek mindenre. Például — és talán ebben a tekintetben egyet kell értenünk többekkel, köztük Hayden White-tal is -, az elbeszélés csodálatos képessége is ilyen... Mert az elbeszélés képessége egyetemes képesség. Mindenki mesél. Mi most ketten megpróbáljuk elbeszélni az általam bejárt utat, és kis elbeszélések segítségével haladunk előre a beszélgetésben. Az elbeszélés képessége szükséges ahhoz, hogy rendelkezzünk a negyedikkel, az elszámoltathatóság képességével. Vagyis azzal, hogy képes vagyok, ahogy angolul mondják, accountable-nek érezni magam. Ehhez képesnek kell lennem „to give an account". S. A.: Azt gondolom, hogy ez segít az esendő embertől a képességekkel rendelkező emberhez vezető hit megértésében. Mert a képességek egyik korlátja az accountability, a felfogás kötelessége, a felelősség egyik konkrét és elvben bekövetkező formája. P. R.: így van. Vagyis az emlékezés feladatáról folyó minden vita azon az előfeltevésen alapul, hogy mindenekelőtt accountable-ek vagyunk, tehát rendelkezünk az elszámoltathatóság képességével. S. A.: Ezek szerint egy vállalt korlátról, más szóval egy pozitív korlátról van szó. P. R.: Nem kell, hogy ez olyan fogalommá váljon, amelyet a többiek arcába vághatunk. Ha -mint Goldhagen - azt mondjuk, hogy minden német önkéntes hóhér volt, a bűnösség tekintetében mindenkit beszámíthatónak tartunk... És ez helytelen, az elszámoltathatóság ugyanis azt jelenti, hogy képesek vagyunk magunk felfogni valamit. Kant erre emlékeztet minket, amikor felidézi a tiszta ész dialektikája egyik legnagyobb ellentmondását a harmadik kozmológiai antinómiában. Mi is egy esemény, amely megtörténik velünk? Ha a kérdést nem a természettudományok módján tesszük fel, nem vizsgálhatjuk a Rechnungsfühigkeittől, a felfogás képességétől függetlenül. Ezért érdekel annyira szemantikai síkon a Rechnung szó, amelynek angol megfelelője az account (magyarra pedig belátásként fordíthatjuk - a ford.), arról van szó tehát, hogy képesek vagyunk saját cselekedeteinkkel számolni... S.A.: ... Elszámolunk magunkkal... P. R.: Igen, ez a legfontosabb képességünk... Az a könyv is, amely annyira megragadott - Hans Jonas könyve Istenről Auschwitz után - mindig az emberi felelősséghez tér vissza. S. A.: Így van. Egyébként úgy tűnik nekem, hogy az esendő embertől a képességekkel rendelkező ember képzetéig vezető út magába foglalja azt a gondolatot, hogy felelősek, accountable-ek vagyunk. Végső esetben az esendő embernek valamiképpen meg lehetett bocsátani, fel lehetett őt menteni... P. R.: Nem kell azért túlozni sem, mivel ez a kis könyv az „esendő emberről" a szándékosról és szándéktalanról (Volontaire et l'involontaire) szóló könyv után jelent meg, amelyben én már nagy teret szenteltem a szándékoknak: beszélek az érzelmek feletti uralkodás lehetőségéről, beidegződéseink kezeléséről, fékentartásáról és a halandóságba való belenyugvásról. Ez a könyv annak az elfogadásával végződik, amit én abszolút szándéktalannak nevezek, ez pedig a tudatalatti, és az, hogy megszületünk... Mivel egész életművemet a kezdetektől fogva, immáron 60 éve, az elejétől a végéig áthatja a halandóság gondolata. Akkor fogadtam el... nem mondom, hogy nagy örömmel, de a könyvemet a végességbe való beleegyezés gondolatával zártam le. Nagyon sokat olvastam Rilkét, és ezzel az idézettel fejeztem be: Hier sein ist herrlich...". És most, öregkoromban, közel a halálhoz, megint ezt mondom: Hier sein ist herrlich... S. A.: Nagyon bátor. Harmincévesen el lehet játszani ilyen gondolatokkal, kilencvenévesen viszont... P. R.: Tudja, különböző életkorokban más-más örömei és bánatai vannak az embernek, és ... hogy is mondjam.... más csapdákba is esik bele. Az öregségnek két csapdája van: a szomorúság és az unalom. A szomorúság? „Bizony kár itt hagyni mindent..., hamarosan csomagolni kell..." Én viszont azt mondom, hogy nem kell átengedni magunkat a szomorúságnak... A szomorúságba való beletörődést az öreg szerzetesek acediának hívták. Lefordíthatatlan szó: valamiféle melankólia, nem Freud melankóliája, talán Düreré áll hozzá a legközelebb, akkor, amikor a Melancolia I-et festette, amelyen egy nőt látunk, lehajtott fejjel, állát az öklére támasztja, és geometriai alakzatokra mered, amelyek már semmit sem jelentenek neki; és a háttérben ott az óralap, amely 2000 O 13