2000, 2004 (16. évfolyam) április
LENGYEL LÁSZLÓ: A kamaszlány esetlen szépsége: a 2000 tizenöt éves
6 - 2000 tartományává süllyedhetett volna" (miként Németh G. Béla írja Bibóról szóló, A „megátalkodott jóhiszeműség" című példamutató kisesszéjében). Rákóczi felkelése nélkül nincs Pálffy konszolidációja, de Pálffy konszolidációja hozza a gazdasági növekedést, 1867 kiegyezése lehetetlen 1848-49 forradalma nélkül, de e kiegyezés nem a magyar történelem zsákutcája. 1956 forradalma mássá tette Magyarországot, de e másság 1968 reformjával realizálódhatott. 1989 a megszakítottságával és folytonosságával volt jelen a 2000 hasábjain. A szerkesztők politikai véleményt akartak kifejezni szakmai eszközökkel. Közönséghez szerettek volna szólni, demokratát, értő olvasót, civilizált hallgatót, vitázó gondolkodót nevelve. Látták maguk előtt a pécsi egyetemistát, kezében a lappal, amint reformközgazdász-cikket, és a professzort, amint verskritikát olvas. Magyarországot Nyugat és Kelet között képzelték, ahonnan egyszerre kell vigyázó szemeket vetni Párizsra és Moszkvára, Washingtonra és Vilnára. A folyóirat-kislányt kezdetben mindenki babusgatta és szeretgette. 1989-ben új időknek új dalaival lehetett Dévénynél betörni. A 2000 rögtön megtanult három dolgot. Először, hogy neki kell fölvetnie a stratégiailag legfontosabb politikai kérdéseket tizenöt-húsz oldalon, hogy azután innen vegye át a hetilap, a társ HVG, majd a napilapok. Minden írni tudó ember Mészölytől Nádasig, Esterházytól TGM-ig, Szilágyitól Hankissig politikáról írt esszét, publicisztikát. Csak kérni és válogatni kellett. Másodszor, felismerte, hogy 1989 a térség ügye, s hozza-vitte a cseh és a román, az orosz és a litván, a szerb és lengyel írásokat. Szemhatára nemcsak Európa, hanem az oda tartó nemzetek, irodalmak sora is volt. Harmadszor, azt a hitet adta a „nagy nemzedéknek", hogy megtalálta a folyóiratát, az otthonát a Hungária kávéház erkélyén. Nem ismert el a szerkesztőség semmilyen korábbi rangot és dicsőséget - csak a teljesítmény számított. Nem politikai odamondogatást, de nem is sor közötti szabadságharcot támogatott, hanem a helyzetről szóló tudást, szakismeretet, írásképességet, és nem utolsó sorban karaktert. Se lila köd — nádasi felhőkbe burkolva, se szóbeli handa-banda a la TGM, nem hatotta meg a szerkesztőket. A „hatvannyolcas", csak magunktól függünk, senki mástól, egyenrangú, költőfejedelmet, akadémikust, minisztert el nem ismerő, heccelődő és tréfálkozó, közösségi szerkesztés a rendszerváltás hangja volt. Szerettem, hogy 1989 és 1993 között mindenki tudta, mi az a 2000. A jobbak oda is akartak tartozni. Az első válság és választás 1992-93 körül következik be, a rendszerváltás nagy kultúrharca idején. Ekkor a folyóiratoknak éppúgy dönteniük kellett, mint a szerzőknek: frontlapok, pártfolyóiratok, klientúratagok lesznek-e, vagy kívül, netán felül vagy között maradnak a politikai harcoknak. Ha jobboldali szócső vagy, el fognak tartani, ha baloldali, előbb-utóbb kisegítenek, de ha semmilyen oldali, akkor nem sok jóra számíthatsz. Pedig még nem sejtette senki, hogy a Soros Alapítvány ki fog vonulni, s minden attól függ, melyik párt hogyan támogat az állami kuratóriumokon 2. Ad notam lila köd, handabandázás Nem tudom, hogy akkor és ott kit s mi hatott meg: a magam részéről tisztelem-olvasom Nádast s TGM-et, akik olykor meg halnak, olykor nem. Vagyunk még erre így néhányan ebben a szerkesztőségben is CZA MARGINÁLIÁK