2000, 2004 (16. évfolyam) július-augusztus
GRÜLL TIBOR: Tizenkét tétel a Római Birodalomról
Africae-ről és a germaniai-raetiai limesről, a külső hasonlóság alapján könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a Birodalom határvonala pontos és előrelátó stratégiai tervezés alapján jött létre. A látszat azonban megtévesztő. A római császárok gyakran hoztak ad hoc döntéseket, amelyekben ma már nem tudjuk, mekkora szerepet játszott a féltékenység, irigység, személyes ambíció. De hogy játszott, annyi bizonyos. Példának okáért: az sem világos, hogy Britannia meghódítását, amelyről már az első században Sztrabón, a második században pedig Appianosz is kijelentette, hogy gazdaságilag ráfizetéses, miért ambicionálták a császárok. Hacsak nem azért, amit Florus emel ki velük kapcsolatban, mert szép és dicső dolog nagy nevet szerezni a leggazdagabb és leghatalmasabb tartományok meghódításával, még ha ez nem a birodalom hasznára, hanem inkább a hadvezér hírének öregbítésére történik is. A stratégiai tervezést nem mellesleg szólva a pontos és ellenőrzött földrajzi, politikai és gazdasági információk hiánya is lehetetlenné tette. Ismét csak egyetlen példa: Septimius Severus mezopotámiai hadjáratáról jegyzi meg Cassius Dio, hogy a „császár szűkében volt az információknak", holott kétszáz éve már a rómaiak ismerték ezt a vidéket, és száz évvel azelőtt Traianus már ugyanitt hadjáratot is vezetett.91 A 1V mára önálló diszciplínává vált limeskutatás egyik vezető szakembere, John Mann szerint a Római Birodalom határvonalainak elhelyezése majdnem véletlenszerű döntések következménye volt. A „falak" katonai szempontból tökéletesen alkalmatlanok voltak a védekezésre: az Antoninus-fal Britannia provincia és a barbár Skócia határán mellmagasságig ért; az ettől délebbre húzódó Hadrianus-falon mérföldenként kapuk nyíltak a barbaricum felé. Raetiában a terepadottságokat teljességgel figyelmen kívül hagyva 80 kilométeren át nyílegyenesen húzódott a „védvonal", amely több helyütt nem is volt más, mint egy palánkkerítés levert cölöpökből, vagy egy árok és sánc nélküli kőfal. Dacia limese még ennyire sem volt kiépítve: fallal, árokkal vagy sánccal csak a völgyeket zárták el, a hegyek gerincén megelégedtek őrtornyok felállításával. Arábiában mindössze egy út épült a határ mentén (via nova Traiana), a folyópartokon elhelyezett őrtornyok pedig szintén csak a Birodalom - pontosabban az egyes provinciák - adminisztratív határának jelzésére szolgáltak. Ennek az igen költséges, de katonai-stratégiai szempontból értéktelen határvonalnak egyik fontos szerepére világít rá annak az építési feliratnak a szövege, amely Aquincum és Intercisa között számos példányban maradt ránk. Eszerint 183-ban Commodus császár „az egész partot megerősítette tornyokkal és őrhelyekkel azokon a pontokon, amelyek alkalmasak voltak a csempészek (latrunculi) titkos átkeléseire".92 Súlyos tévedés tehát összekeverni a limes vonalát a katonai határövezettel, amely sohasem egyezett meg a történelmi atlaszokban vastag piros vonallal jelzett „birodalmi határral"! A római gazdasági, katonai és politikai befolyás jóval a limesen túl is érvényesült.91 Tiberius Plautius Silvanus Aelianus, aki Nero alatt hosszú évekig töltötte be Moesia helytartójának tisztségét, feliratában hatféle tevékenységi formát említett, amit e határvidéken a császár személyes kiküldöttjeként (legatus Augusti pro praetore) kellett elvégeznie: (1) Moesia provinciába „a Danuvius északi partján élők sokaságából több mint százezer embert hozott át feleségeikkel, gyermekeikkel, fejedelmeikkel és királyaikkal együtt, hogy adót fizessenek"; (2) „a szarmaták egy megmozdulását még kitörése előtt elfojtotta, bár csapatainak nagy részét [Domitius Corbulo] armeniai hadjáratának céljaira átadta"; (3) „addig ismeretlen, vagy a római néppel szemben ellenséges királyokat hozott át a védelme alatt álló [déli] partra, és arra kényszerítette őket, hogy térden állva adják meg a tiszteletet a római hadijelvényeknek"; (4) „a bastarnák és rhoxolánok királyainak visszaküldte a fiait, a dák uralkodónak a testvéreit, akiket [annak idején] foglyul ejtett, vagy az ellenség kezéből ragadott ki, közülük egyesektől túszokat vett, ezáltal megszilárdította a provincia békéjét és kiterjesztette határait (fines protulit)"; (5) „a szkíták királyát is arra kényszerítette, hogy hagyjon fel a Borüszthenészen túli Kherszonnészosz ostromával"; (6) „e provinciából elsőnek tette könnyebbé a római nép gabonaelleátását azzal, hogy nagyobb mennyiségű búzát küldött".94 A felirat egyik nagy tanulsága az, hogy a Duna (a felirat nyelvén szólva: „a védelem alatt álló folyópart") korántsem jelentette a római fennhatóság és katonai tevékenység határát. 2000 89