2000, 2007 (19. évfolyam) november
LENGYEL LÁSZLÓ: Az ellenreformáció kora és a reformdiktatúra
Lengyel László Az ellenreformáció kora és a reformdiktatúra ,Jónás partot ért, s lenyelte a halat." Szabó Zoltán: Ezerkilencszázötvenhat „.. .népét inkább maga tizedeli meg, semhogy mások tegyék ezt vele." Konrád György Magyarországon egymást váltják az eretnekség, a reformáció, a modernizáció, és az ellenreformáció, az anti-modernizáció dagályai és apályai. Az 1945-47-es földosztás, forintstabilizáció, önkormányzati átalakítás reform értékű lépések a korábbi állapotokhoz képest. 1953-55-ös Nagy Imre-féle reform, a nehézipari fejlesztés visszafogása, a fogyasztás rehabilitációja, az agrárgazdaság relatív autonómiájának megteremtése, illetve a közgazdasági gondolkodás a tervgazdálkodás átalakításáról, a túlzott központosítás felszámolásáról, mind-mind a megújulási hullám részei. Az 1964-69-es, Nyers Rezső, Fehér Lajos, Fock Jenő, Aczél György és mások nevéhez kötődő 1968-as mechanizmus-reform, a letérés a kötött tervutasítás útjáról az indirekt tervirányításra, a szabályozó- és áralkuk rendszerére, a mezőgazdasági nagyüzemek és háztáji kisgazdaságok szimbiózisára, a „fogyasztói szocializmus" rendszerére, más helyzetbe hozták Magyarországot a szovjet hatalmi övezetben a többiekhez képest. A nyolcvanas éveknek a kisvállalkozások engedélyezésére, a vállalati irányítási rendszer megváltoztatására irányuló reformpróbálkozásai végül a gazdasági rendszerváltásba torkolltak 1987— 1989-ben, a többcsatornás adórendszer, a kétszintű bankrendszer, a társasági törvény és a spontán privatizáció, a liberalizáció közvetlenül megelőzték a politikai rendszerváltást. 1991-92-ben a Kupa- program keretében sor került a mikrogazdasági stabilizációra, a csőd- és felszámolási eljárás, a pénzintézeti és a jegybanki, illetve a számviteli törvényi szabályozás bevezetésével. Majd 1995-97-ben, a Bokros-csomagnak megfelelően megtörtént a makrogazdasági stabilizáció és a nyugdíjrendszer reformjának első lépése. A reformdagályokat ellenreform-apályok, az 1948-53-as, 1956-63-as, 1970-1986-os, 1998-2006-os visszarendeződések követték. A reformok a politikai rendszer demokratizálását, a gazdasági mechanizmus piacosítását, a gazdasági és társadalmi szerkezet modernizálását, a nagyvilághoz közelítését célozták. Az ellenreformok, az ellenreformáció a politikai rendszer tekintélyuralmi megerősítését, az állami kényszer-, és szükségeszközök alkalmazását a gazdaságban, a társadalmi állapotok konzerválását hozták. Az „ellenreformáció" idején többnyire voluntarista gazdaságpolitikák, erőltetett iparosítási, illetve infrastrukturális növekedési és/vagy fogyasztási hullámok következtek, kampányok uralkodtak, amelyek következtében a gazdaság elveszítette egyensúlyát, felborult fizetési mérlege és súlyosan eladósodott. Ezért azután a reformok többnyire kényszerű és népszerűtlen visszafogással jártak. A magyar reformok nem szükségképpen hoztak az országnak magasabb növekedési ütemet, jelentősebb különbségeket a mennyiségi mutatókban, sokkal inkább a növekedés formája és iránya, a minőségi mutatók, az ország élhetősége jelentett különbséget a többi szocialista, illetve kelet-közép-európai országhoz képest. A reformok szabadabb szellemi életet, nagyobb személyes és csoportos autonómiát, a magánvilág jelentősebb függetlenségét, a kis személyes tulajdon, az egyéni jövedelemszerzés és fogyasztás önállóságát eredményezték. A magyar politikai, eszmei tradíciók között a reform és az ellenreform, a reform és a forradalom/ellenforradalom ellentmondásos képet mutat. A magyar emlékezet egyik jól felépített hagyománya a kuruc, a negyvennyolcas, tizennyol- 2000 0* 3