2000, 2015 (27. évfolyam) augusztus
Soltész Márton: A "végleges napló" olvasói. Levél Kálmán C. Györgynek
újfent hozzányúlni már nem akadt módja; a kilencvenes évek második felében egyik daganatos megbetegedése a másikat érte - míg végül, ’97 nyarán el nem vitték őt is az áttétek. Most itt van a fondjegyzék, benne a mű - jelzete: Fond 445/270. —, és itt van előttem saját fénymásolatom; lehet tehát töprengeni, mit is kezdjek vele. Érdemes-e foglalkozni a kiadás gondolatával; egyáltalán: érdekelheti-e az olvasókat a szöveg; jelenthet-e a történelmi kor vagy a 70-es, 80-as évek prózapoétikájának kutatása terén bármilyen nóvumot? Aztán hagyom magamat meggyőzni. Rémlik ugyanis, hogy Révész Sándor Aczél-könyvében mintha emlegetné egy-két helyen ezt a szöveget. És valóban: a 21. oldalon rövid utalás, a 61-62. lappáron pedig terjedelmes idézet található a műből. Vajon Révész hogyan akadt rá a szövegre? Személyesen kérte-kapta kölcsön Csalogtól? Vagy az OSZK-ban lévő példányt olvasta a szerző engedélyével? És miért interjúként utalt rá? Nem vette volna észre, hogy ez egy „utókozmetikázott” tünemény? Messzire vezető kérdések. Most, az általam készített végleges naplóban mindenesetre megtalálható a mű - és ha megtalálható, hát meg is találják. Így akadt rá disszertációm függelékében kollégám és barátom, Katona Feri is, aki nyugdíjazásáig a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum (USHMM) levéltárosa volt, s most hazajött, hogyha nem is ott, hiszen egy egészen új világban, s főként nem Komor András életművével, de folytassa filológusi működését, mellyel 1980-ban, kényszerű emigrációjának évében felhagyott. S lám, milyen a sors: mostanában rendezzük sajtó alá Ferivel Nagy Péter irodalomtörténész Levelek Piroskának című emlékiratait is, melynek jegyzetanyagát és utószavát éppen azért írjuk közösen, mert amíg én a hagyatékot ismerem s a kor szak- és regényirodalmának egy részét - tehát a „makroregény” „teljes szövegének” kvázi a felét -, addig Feri (a kor írott és íratlan szakirodalmának másik részén túl) csupán az általam készített „végleges naplóból” tájékozódhat. De miért is mesélem ezt? Hát mert a Nagy-memoárban olvasott kollégám többek között Heltairól is - aki Csolnoky Viktor 1948-as pesti letartóztatásánál asszisztált -, s boldogan kapott az információn, hogy a Csalog-hagyatékban egy mindeddig kiadatlan Heltai-portré lappang. „Hátha a két szöveg a Csolnoky-témában is, meg még ki tudja, hány másik kérdésben ugyancsak izgalmas párbeszédet folytat?!” Nosza elolvasta. Miután pedig a végére ért, elvitte Del Medico Imrének, aki bámulatos memóriájának köszönhetően - az előző rendszer történetének minden apró részletére pontosan emlékszik, noha már 90 éves elmúlt, így mire visszakapom a kéziratot, számos helyen Feri és Imre bácsi bejegyzéseit találom - hol nevek megfejtéseivel, hol kérdésekkel-helyreigazításokkal. „Megvan-e ez vagy az a levél? Mit lehet tudni erről vagy arról?” — szegezik nekem, miközben Zsolt életrajzi adatait firtatják: „lehetett-e az író ekkor és ekkor itt és itt, beszélhetett-e ezzel és ezzel, olvashatta-e ezt és ezt” stb. Hát most mondd meg, kérlek, hogyan felelhetnek másként kérdéseikre, ha nem egy komplex „filológiai regénnyel”? Olyan munkával, mely életrajzot, poétikát, értelmezést és filológiai apparátust egyszerre ad a kezükbe? ^^Jo de elég lesz, nem faggatlak tovább, bár tudom, úgysem jössz zavarba - a mi szakmánk inkább a kérdések, mint a válaszok hivatala. Igazából úgyis csak azt akartam megírni, hogy bizony időbe telik, mire az ember „megtanul” Esterházyt, Mészölyt, Nádast, Temesit, Joyce-t és Szentkuthyt olvasni. No meg hogy a helyzet kísértetiesen hasonló a katalógusokkal. Úgy tűnik, ahhoz, hogy az olvasó ne csak a lineáris lefolyású, cselekmény-gazdag szövegeket tudja élvezni-értékelni, de előzetes ismeretei, élményei, tárgyi és formai tudása révén utalások, félszavak nyomán is képes legyen átélni a kortárs kultúra kétségkívül újszerű katarzisformáit, hasonló gyakorlásra van szüksége, mint a sikeres meditációhoz. Csak épp az előbbi sokkal több időt vesz igénybe. Na látod, ezért gondolom, hogy talán szerencsésebb, ha a tárgyi és a formai tudást a továbbvezérlő kalauzzal együtt, egy kötetben nyújtjuk át a közönségnek. Persze — mondják egyesek — ez a kérdés is legföljebb ideig-óráig lesz már aktuális, hiszen közeleg a nap, mikor az író, az irodalomtörténész és a kézirattáros munkája mind (és kizárólag) egy helyütt, a világhálón lesz jelen. S talán jól is lesz az úgy. Még ha én, személy szerint, nem is örülök majd neki... baráti öleléssel, m. 2000 - 77