A Hét, 1972. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-23 / 25. szám
Május 19. és 25. között Nizzában 25 ország kiadói könyvfesztivált rendeztek. Kiadói szakemberek és írók tanácskoztak, megvitatták a kiadás időszerű kérdéseit, találkozókat rendeztek az olvasókkal. A viták középpontjában, Etiemble és Michael Bútor beszámolói alapján, a zsebkönyv-sorozatok jövője állott, de szó esett a gyermekek és a költészet viszonyáról, a fordítás-irodalomról, Paul Eluard költészetéről is. A kiadás kérdéseiben a néha homlokegyenest ellenkező vélemények akörül ütköztek meg, hogy mennyire jogosítanak fel optimizmusra a könyvgyártás rendkívüli ipari lehetőségei, illetve mennyire veszélyeztetik éppen a kultúra lényegét. Az amerikai Bantam Books — egy évente 80 millió példányt megjelentető kiadó — képviselője szerint a kiadás mai óriási gépezetét anynyira a gyártás, a terjesztés, a reklámozás és a piackutatás követelményei irányítják, hogy működésében az író és az olvasó csaknem „fölösleges kerék“. A fesztivál szervezőinek ötletes kezdeményezésére ezekben a napokban az Air France légitársaság Nizzába érkező utasai között ingyenesen 13 000 zsebkönyvet osztottak szét. A fesztiválon díjakat is osztottak. Az Aranysas-díjat életművéért Per Olof Lundman svéd író kapta, a sajtó nemzetközi díját pedig Jan Gibson fiatal angol irodalomtanár. La represion nacionalista de Granada en 1936 y la muetre de Federico Garcia Lorca című könyvéért, melyben eddig meg nem szólaltatott kortársak vallomásai, valamint a korabeli sajtó adatai alapján vizsgálja Lorca meggyilkolásának körülményeit. A Perspectives polonaises című folyóirat interjút közöl Georges Lisowski íróval, akit Tadeusz Konwicki Felemelkedés című regényének francia fordításáért nemrég a Halperine-Kaminsky díjjal tüntettek ki. Miután beszámol lengyel és francia nyelvű tolmácsolásainak megszületéséről, vall a fordító munkájának szépségeiről és nehézségeiről, Lisowski elmondja, hogy véleménye szerint mivel magyarázható a franciák mérsékelt érdeklődése a külföldi irodalmak iránt, illetve, hogy melyek azok a művek, amelyeknek esélyük van a sikerre. „Mindaddig, amíg azt hirdettük, hogy mi vagyunk „Észak franciái“, nemigen keltettük fel a franciák érdeklődését. Csak akkor vontuk magunkra figyelmüket, amikor igazi arcunkat kezdték megismerni, s ez az arc más volt, mint ahogyan elképzelték. Igaz, hogy mindeddig nem arattunk nagy sikereket Franciaországban. Egyetlen lengyelből fordított könyv sem lett bestseller. Mostanáig csak Gombrowicz, Mrozek és Borowski művei értek meg újrakiadást. Ugyanakkor azonban számottevően megnőtt a kiadók érdeklődése, az irodalmi folyóiratok minden nehézség nélkül közölnek lengyel verset vagy elbeszélést.“ Arra a kérdésre, hogy a lengyel irodalomból mi érdekelheti a francia olvasót, Lisowski így válaszol : „Nem hiszem, hogy XIX. századi klasszikus regényeink esélyesek a sikerre. De sikert jósolnék egy jó kortárs regénynek, amely mindennapi életünkbe ágyazódik, s azt mutatja be, milyen a lengyel ember élete a hetvenes években Az új köntösben jelentkezett Kritika első, februári száma Diófát ültetni címmel közölte Illés Endre nagyszabású, a mai gyar irodalom bemutatását célzó sorozatának tervét. Illés Endre néhány évvel ezelőtt ugyancsak a Kritikában tett közzé egy hasonló címlistát, s az ehhez fűzött megjegyzések, javaslatok értékesítésével terjesztette most elő újabb változatát. Némileg válogatása szempontjaira is utal, amikor kijelenti: „Én magam a magyar irodalom nagy hegyvonulatára gondoltam. Nemcsak a gerincre, az egész vonulatra és a völgyeire is.“ A 160 kötetre tervezett sorozat a középkori irodalommal indulna, és napjaink irodalmának reprezentatív antológiájával, illetve a népköltészetnek szentelt kötetekkel zárulna. Illés Endre szerint a vállalkozás 15-20 év alatt valósulhatna meg. A terv közzétételét természetesen újra vita követte, s a kritika valamennyi újabb számában több vélemény hangzik el. A hozzászólók kivétel nélkül elismerik, hogy a sorozatra szükség van, s inkább csak egy-egy szerző fontossága, az őt megillető hely kapcsán térnek el a vélemények. A folyóirat legfrissebb, júniusi számában folytatódik az eszmecsere, a kritika ugyanakkor 70. születésnapja alkalmából köszönti a terv szerzőjét, a vita elindítóját, Illés Endrét. Egy dán szakember „banán-hatásnak" nevezi a dán könyvpiacon az erotikus irodalom fogyasztásában észlelhető jelenséget. Amikor a háború után az első banánszállítmányok megérkeztek — így hangzik a furcsa megnevezés magyarázata —, az emberek megrohanták az üzleteket, mindenki a banánról beszélt, dalokban zengték el dicséretét. Amikor azután már néhány hónapja rendszeresen kapható volt, az érdeklődés hirtelen megcsappant, s visszafordult a banánt megillető helyre. Nos, szociológiai felmérések kiderítették, hogy az erotikus irodalom iránti érdeklődés ehhez hasonló módon alakult Dániában. 1967 és 1969 között a dán parlament fokozatosan feloldotta a pornográfikus irodalmat sújtó valamennyi tilalmat. Az intézkedések lázba hozták a könyvkiadást, de az üzletemberek számításai hosszú távon nem váltak be. Az 1967- es rekordév után, amikor az öt milliós Dániában csaknem másfél millió pornográfikus könyv kelt el, 1969-ben már 120 000 példányt sem sikerült eladni. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a statisztikák szerint Dániában az elmúlt években csökkent a szexuális bűnözések száma. A HÉT, 1972. JÚNIUS 23. Milliónyi könyv, kiadvány szolgálja napjainkban a szellemi értékek cseréjét. Mégse teszik fölöslegessé tudósok és művészek szervezett vagy spontánul születő találkozásait, s nemcsak azért, mert a gondolat legrövidebb útja két ember között a személyes kapcsolat, de azért sem, mert a sokasodó személyes kapcsolatok népek és országok kölcsönös megismerésének, barátságának az építőkövet. Ez a meggyőződés vezette Paul Engle professzort, az Iowa-City-i egyetem tanárát és feleségét, amikor 1967-ben International Writing Program (Nemzetközi Irodalmi Program) néven megszervezték a világ minden tájáról meghívott fiatal írók találkozóját. Több tehetséges román író szintén így látogatott el Amerikába. Paul Engle a napokban hazánkban járt. A HÉT munkatársának nyilatkozik PAUL ENGLE amerikai professzor — Kérem, ismertesse röviden a Nemzetközi Irodalmi Program megszületését, jellegét. — Talán azzal kezdeném, hogy az iowai egyetem volt az első Amerikában, ahol megpróbálkoztak azzal, hogy a diákok ne csak a különböző művészetek — az irodalom, a zene, a festészet, a szobrászat — elméleti alapjait ismerjék meg, hanem maguk is alkossanak. Sőt, az egyetemi fokozatokat is el lehet nyerni eredeti műalkotásokkal — jómagam például verseskötetemért kaptam meg 1932-ben a Master of Arts címet. Nos, így született meg 1940-ben a kezdeményezés, amelyből létrejött a Program in Creative Writing (Irodalmi Alkotási Program). Ezzel megteremtettük a lehetőséget — egyelőre csak amerikaiak számára —, hogy fiatal tollforgatók gyűljenek össze Iowában. Az évek során tanítványaink közül hírneves írók kerültek ki: Flannery O'Connor (akinek posztumusz elbeszéléskötete az idén elnyerte a tekintélyes National Book Award-díjat), Tennessee Williams, Philip Roth. A tanítás úgy folyt, hogy saját írásainkat elemeztük, de persze segítségül hívtuk a modern próza és költészet nagyjainak műveit is. Joyce, Eliot, Yeats, Proust, Rilke szövegein szemléltettük a nyelv magasfokú művészi használatát. Huszonöt éven át vezettem a programot, amikor 1964-ben felmerült az ötlet, hogy megpróbáljuk kibővíteni, nemzetközivé tenni. A tervet 1967-ben sikerült is megvalósítanunk, létrejött az International Writing Program (Nemzetközi Irodalmi Program), amely huszonöt írónak ad módot, hogy ösztöndíjasként hat hónapot töltsön Iowában. A pénzügyi alapot intézmények és magánszemélyek adományai biztosítják. A jelöltek megválogatásában egyetlen szempontunk a tehetség. Leggyakrabban olyan írók ajánlása alapján döntünk, akiknek a véleményében megbízunk, de a meghívottak maguk is javasolnak honfitársaik közül újabb jelölteket. Ösztöndíjasaink programja meglehetősen szabad, hetente egyszer azonban mindnyájan összeülünk, s ilyenkor valaki előadást tart hazája költészetéről, irodalomról. De jó alkalom ez arra is, hogy a meghívottak megismerkedjenek, megbarátkozzanak egymással; vallom, hogy a szellem világa nem ismer földrajzi, nyelvi korlátokat, századunkban pedig különösen közös nyelvet beszélünk. Nagy sikere volt például Sorescu előadásának, aki általában igen népszerűvé vált. Különben nemsokára megjelenik kétnyelvű verseskötete. Az írók ezenkívül kedvükre utazhatnak az országban, de nemcsak azért, hogy lássák, megismerjék Amerika különböző vidékeit, hanem hogy előadó esteket is tartsanak. — Mi volt az ön számára az év irodalmi eseménye? — Ne feledje, hogy csak az év felénél tartunk. Hadd gondolkozzam kissé. Nos, számomra Eliot költeménye, A puszta ország kéziratának a kiadása volt a legjelentősebb esemény. A költeménynek egy gépelt és egy írott kéziratáról tudtunk, s mindkettőről azt hitték, hogy elveszett. A tavaly azonban megtalálták az írott kéziratot. Mint kiderült, Eliot odaajándékozta egy barátjának, akitől Eliot lánya örökölte, ő pedig eladta a New York-i Public Library-nak. Így kerülhetett sor a kézirat kiadására, de számomra kevésbé fontos a kézirat kalandos útja, mint maga a könyv, amelyben minden változtatás — a törlések, a javítások, egészében kimaradt szakaszok — piros nyomásban olvasható. Rendkívül izgalmas élmény volt nyomon követni egy nagy mű születését, magát az alkotási folyamatot. — Volt-e valami, ami különösképpen felboszszantotta az elmúlt hónapok irodalmi életében? — Természetesen naponta ezer dolog bosszant fel. Leginkább azonban az elmúlt hónapokban azon bosszankodtam — bár úgy is mondhatnám: azt fájlaltam —, hogy az óriási energiával indult beatnik- és hippy-mozgalom, illetve irodalmi vetülete elvesztette erejét, ellaposodott. Márpedig a rossz vers akkor is rossz, ha nagyhangú. Jelenleg általában szélcsend van az amerikai költészetben, némileg ismét az útkeresés korszakát éljük. Érdekesnek tartom viszont, hogy a legfiatalabb költők csendes, visszafogott, mondhatni szégyenlős hangon szólaltak meg. Nemrég jelent meg Quickly Dying Here (Rövid haldoklás) címen egy antológia — tizenkilenc éves költő egyik verscíme került az antológia borítólapjára—, amely mintha a mai világ erőszakosságára való visszahatásáról tanúskodna. Ezek a fiatal költők azt vallják, hogy az orkán tombolását lehetetlen visszaadni, ezért inkább a szellőt éneklik meg, az apró dolgokról szólnak. Jellemző, s talán jelentős fordulat ez. HORVÁTH ANDOR : EZT OLVASTAM írja SZÁSZ JÁNOS A KIRAKATBAN, a lapok első oldalán, a könyvkiadók reklámcéduláin és katalógusaiban nagy s ravaszul vágott fényképek kíséretében a svájci órával vetélkedően közismert a két svájci író, Dürrenmatt és Max Frisch. Művük önmagában is szavatolna a szerzőkért, de a piac törvényei kegyetlenek, aki ott bármilyen áruval — legyen bár fájdalmas éneke — pénzt óhajt keresni, az nem mondhat le a lehetőleg minél hangosabb hírverésről. A furcsa az, hogy e zenebona mögött, csöndes mellékutcákban jelentős szerzők írják a magukét, noha kevesen ismerik és olvassák őket. Egyelőre, gondolom, mert a halhatatlanságot még nem lehet reklámhadjárattal biztosítani, ilyenformán tehát mindenki azonos lehetőségekkel kel versenyre boldog utódaink kegyeit megnyerendő. Még előlegként a halhatatlanságból, már most míg él a költő, ki svájci — hogy van-e egyáltalán svájci költő ? — és Bázelben él, tiszta lelkiismerettel ideírom a nevét : Cristoph Geiser. 1949-ben született, 1967-ben letartóztatták, mert nem volt hajlandó katonai szolgálatot teljesíteni, 1970 őszén helyezték ismét szabadlábra. Verseskönyvének címe: Mitteilung an Mitgefangene (Beszámoló a börtöntársaknak). EFFÉLE VERSEK találhatók benne : „Stockholmban van egy tér / a téren fából ácsolt kis emelvény / ahol bárki beszélhet / akinek mondandója van / aki ott beszél / annak jól kell beszélnie / érthetően / és röviden / ha esik / csak a legjobb / beszélhet“ (A legjobb) És itt van egy másik : „néztem a térképet / helyet kerestem / ahol vasárnap / nincsenek emberek / az erdőkben és folyóparton / ott voltak az emberek / akik olyan helyet kerestek / ahol nincsenek emberek / az erdőkben és a folyóparton / köszönés nélkül / haladtak el egymás mellett / a sovány ösvényen / a folyó mentén / mely kiöntött / elborították a hullámok / az utat / viszszafordultam / még mielőtt / járhatatlan lesz minden visszaút“. Íme egy lírai följegyzés börtönnaplójából : „a falra rá van vésve / minden elmúlik / csak az életfogytiglan / nem múlhat el / ártatlanul / bűnös mondja / az ügyész / a törvény nevében". A következő talán a legjobb: „a foglyok / a kis cellában / a kicsi ablakkal / fenn a magasban / napfény híján / irigylik társaikat / akiket nagy ablakú, nagy és napfényes cellákba / zártak.“ (Különbség) Civilebb hangú szisszeneteiből : „a bőrönd vár / a kabát is a fogason / a menetrendet betéve tudom / az én hazámban / rend van“ (Csend és rend). Végül még egy fájdalmas hangú, iróniákon túli vers : „atlantis is elsüllyedt / a fuldoklók kiáltásai / elnémultak / / a tizedik esztendőben / elesett írója és romjaira / leszállt a por / / a husziták vére / megalvadt / a kövek között is az örmény hegyekben / egyedül kószál / a szél / / auschwitz meszesgödrei fölött / zöldell a fa / a mekong partjai között / dagad az ár" (atlantis is). EGY KICSIT BRECHT-izó ez a költészet, de a modern német líra úgy bújik ki Brecht sorai közül, mint a múlt századi orosz próza Gogol köpenye alól. A hangra azonban érdemes fölfigyelni. Ilyen egy mai svájci fiatalember érzékenysége, egy emberé, aki nem „pénzt csinál“, nem ment el menedzsernek, nem él kábítószerekkel, hanem aki abban a hiszemben él, hogy ha néhány sort írt egy papírra, attól megváltozik a világ. Ritka szerzet, némileg kiveszőfélben. Érdemes hát odafigyelni. IRODALOM