A Hét, 1975 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1975-02-28 / 9. szám

Híd a lelkek között Beszélgetés Lakatos Istvánnal, nyolcvanadik születésnapján Ötvenegy esztendős férfi doktorált filozófiából summa cum laude 1946-ban a Bo­lyai Tudományegyetemen. Főszakja az etnográfia volt, mellékszakja művészet- és iroda­lomtörténet. Doktori értekezésének tárgya: a román népdal és irodalma. Erről a kérdés­ről már 1939-ben tanulmányt közölt Budapesten. A doktorandus életkora alig különbö­zött a professzorokétól, akik elé vizsgázni állt. Jancsó Elemérnél tíz évvel idősebb is volt, György Lajosnál csak öt esztendővel fiatalabb. Vizsgáztatta még Gunda Béla és Felvinci Takács Zoltán. Egyetemeinken nem volt ritkaság akkoriban az öregdiák, külön törvény biztosította a kiesett háborús, üldöztetéses esztendők gyors bepótlását. Ennél a jelöltnél azonban nem erről volt szó. Ennek a jelöltnek már volt egy diplomája, mégpedig igen jó szakmája; negyedszázada Kolozsvár útosztályának mérnök-vezetője, aki ceruzájával alaposan beleavatkozott a modern városkép kialakításába. („Minden utcához, járdához van valami közöm.") Miért jelentkezett hát filozófiai doktorátusra? És miért alakított még előbb, jóval előbb modern zeneszerzők , Kolozsváron először játszó vonósnégyest? És miért foglalkozott zenetörténettel, mérnöki pontossággal és filológus szenvedélyes­séggel, már a harmincas évek óta? Ezekről faggatom a nyolcvanesztendős Lakatos Istvánt. Munkájától vonom el, most is naponta két-három órát dolgozik újabb zenetörténeti könyvein. Azután pedig — ahogy mondja — átvedlik „járásbíróvá". Sétál jó másfél órát, és bírja a járást, még a Görög­templom utca meredek kapaszkodóin is. Mi más lenne hát, mint „járásbíró", nevet a hasonlaton. Nem tudna meglenni tréfacsinálás nélkül. A tréfálkozó ember jobb ember, azt vallja. És nem tudna meglenni munka nélkül. Hazajön, elő a rajztáblát, egyik szé­lét a térdére fekteti, másikat az ágyára, így ír harminc esztendeje. Mivelhogy a szobá­jában nem férne el egy testes íróasztal. „Látod, ezért jó, hogy mérnök is vagyok — neveti ki ezt is. — A sors hozzászelidített a rajztáblához." — Minden más kérdés előtt ezt érzem a legérdekesebbnek: hogyan lesz egy ok­leveles mérnökből elismert zenetörténész? — Bizonyára úgy, hogy eleve annak születik. Mióta az eszemet tudom, mindig zenéltem. Talán már Alsóterlencen is, Krassó-Szörény megyében, ahol első gyer­mekéveimet töltöttem. Nyírbátorban, aho­vá a szüleim később elkerültek, bizonyo­san. Iskolába még nem jártam, de már hegedültem. Emlékszem, hogy egyenesen a harmadik elemibe írattak be, írni-olvasni ugyanis a családban tanultam meg. A zene tovább kísért diákéletemben. A ze­nei elmélet alapismereteivel Jacob Mure­­șianu ismertetett meg Balázsfalván, aho­vá 1905-ben gimnáziumba írattak be. Két osztályt végeztem Balázsfalván, aztán át­jöttem a kolozsvári unitárius kollégiumba, s itt érettségiztem 1913-ban. Történelem­ből Kelemen Lajosnál. Jó zenetanárom volt itt is, Sándor János, aki növendékei­vel nem megutáltatta, hanem megked­veltette a zenét, érzékennyé tett a szép­ségei iránt. Érettségi után apám azt kér­dezte, hogy most miként képzelem el a jö­­vőmet? „Megyek a zeneakadémiára" — fe­leltem. Józan apám nagyon meghökkent ezen. „Cigányprímás akarsz lenni?" — kérdezte, s nagy szelíden magyarázni kezdte, hogy előbb szerezzek valami „ko­moly" diplomát, azután kedvemre muzsi­kálhatok. De egyetemistaként is tovább tanultam hegedülni, most Koncz János lett a mesterem. A mérnöki diploma ké­sőbb csakugyan függetlenséget biztosí­tott számomra, kedvtelésből zenélhettem, s azt játszhattam, amit szerettem. Még a fronton is muzsikáltam, Traian Grozávescu meg énekelt hozzá. — Az eddigi legnagyobb román teno­rista? — A szomszédos ütegnél szolgált az olasz fronton, mivelhogy bánsági volt ő is. Én az első szigorlat után kerültem ki a frontra. Volt úgy, hogy Grozávescuval egy fedezékben aludtam hosszú ideig. Ő felül az emeletes ágyban, én alul, s ahogy forgolódott, fekhelyéről a széna a nya­kamba hullt. Csak efölött kaptunk össze, másért soha. Egyik ütegtől a másikig lo­vagoltunk, hangversenyeztünk a katonák­nak. A frontkatonák humora elnevezett minket „lovasított tábori muzsikusoknak". — Barátságuk a frontszolgálat után is folytatódott? Milyen emlékeket őriz La­katos István a tragikus sorsú román éne­kesről? — Legszebb emlékeimet idézhetem fel. Találkoztunk Pesten is, Kolozsváron is. Grozavescu a pesti Zeneakadémián ta­nult, Sik József volt a professzora. Én is ott voltam tovább műegyetemi hallgató. Bizonyos vagyok abban, hogy Csutka bár­miben segít rajtam, ha szükségem lett vol­na erre, miként én is mindent megtettem volna érte. Ja igen, Csutkának hívtuk mi, közvetlenebb barátai. Talán azért, mert éneklés közben fel-alá járt az ádámcsut­kája. Kolozsváron nagy sikerrel énekelt. A húszas évek elején a bécsi Operában vál­lalt szerződést. Ma sem tudok megrendü­lés nélkül gondolni tragikus halálára; a felesége hirtelen indulatában, féltékeny­ségből agyonlőtte. — A zenetörténet számon tartja, hogy a két világháború között Kolozsváron La­katos István előbb másodmagával adott hangversenyeket, aztán trióvá bővült az együttes, majd megalakult az a vonósné­gyes, amelynek Lakatos István meg Holló Endre mellett előbb Benedek Ernő és Mes­­titz János, utóbb Schul György és Eichner Andor volt a tagja. A vonósnégyes klasz­­szikus kamarazeneműveken kívül a haj­dani Kolozsváron elsőnek játszott olyan modern zeneszerzőket, mint Debussy, Re­­ger, Ravel, Bartók, Sabin Drágoi, Kodály, Malipiero, Milhaud, Mario Bruschettini, Mario Labroca. Mi jelentettek ezek a hangversenyek az akkori Kolozsvár zenei életében? — Nemcsak a „zeneértők", de a hozzá se konyítók is nemegyszer felháborodtak „merészségünkön". Ennek a városnak ilyen szempontból különös „hagyomá­nyai" is voltak. Ha egy zeneszám vagy valamelyik zeneszerző művészete nem tet­szett vagy nem értették meg, a kottát néha még el is égették. Ruzitska György leír egy ilyen történetet, olvasható az 1973-ban megjelent Kolozsvári magyar mu­zsikusok emlékvilága című Téka-kötet­ben. Wesselényi Farkas báró zenekedvelő házánál szakadt volt két pártra „a zené­lésben részt vevők" szenvedélyes gyüleke­zete. „Az egyik estén a vita oly élessé vált, hogy a nagy zeneterem egyik olda­lán Beethoven C-dúr zongoraszonátáját (op. 53.), és a terem ellenkező oldalán pedig Prinz Louis Otteróját (F-dúrban) nagy ünnepélyességgel elégették a kály­hában. Vacsora után a két párt békítésén fáradoztak, de miután az nem sikerült, az ügy elintézését egy másik összejövetelre halasztották." Ezt írta Ruzitska 1814-ről. Száz évvel később, pontosabban a húszas években elkezdtük próbálni Bartók II. vonósnégye­sét. Hetente kétszer próbáltunk a Pákóczi út 8. szám alatti ház emeletén. A földszin­ten egy táncmester lakott. Tehát — zene­értő. Még a rendőrségen is fel akart jelen­teni, hogy ilyen zene nincs is, csak mi ta­láltuk ki az ő háborgatásukra. — Végül is előadták-e Bartók vonós­négyesét? — Természetesen. Volt a Monostori úton egy nevezetes magyar újságíró klub, aho­vá persze nemcsak magyar újságírók jár­tak. Haladó emberek jöttek ott össze. Egyik teremben előadásokat is rendez­tek, szavalókórusok szerepeltek, hangver­senyeket tartottak. Itt mutattuk be a II. vonósnégyest. Itt játszottuk Max Reger vonóstrióját is. Bartókot máshonnan ér­­­kező művészek ugyan már játszották a városban, sőt 1922-ben maga Bartók Béla is fellépett, saját műveit játszotta, de ko­lozsvári együttes akkor muzsikált először Bartókot, a II. vonósnégyest meg éppen­séggel mi szólaltattuk meg először ebben a városban, úgy 1925-ben vagy 1926-ban, már nem emplékszem erre pontosan. — Az időben persze javában folyt a harc akörül, hogy érthető-e vagy érthetetlen Bartók zenéje. A Lakatos-kvartett számára az első pillanattól kétségtelen volt a bar­tóki zene értéke? — Hazudnék, ha ezt mondanám. Ne­künk is meg kellett küzdenünk azért, hogy Bartókot megérthessük, mondani­valóját érzékelhessük. Az utolsó oldalon például a Lentót egy ideig sehogy sem tudtuk érteni. Újra és újra játszottuk, mert csak így hatolhattunk be a bartóki világba. Minden zenei érzés ezzel kezdő­dik: be kell hatolni a művész világába. Megéreztük, mert a zenét az ember in­kább érzi, hogy ezzel a művével Bartók gyászhangulatot akart sugallni. A II. vo­nósnégyes az első világháború idején, a háború végén született, az akkori életér­zést fejezi ki — hangokban. — Pista bácsi a húszas évek elejétől foglalkozott Kodály Zoltán zenéjével is. 1923-ban Kodály zeneszerzői jelentőségé­ről írt a Keleti Újságban. 1933-ban az Er­délyi Szemlében — Sütő-Nagy László fo­lyóiratában különben valamikor verseket és képzőművészeti bírálatokat is publikált — Kodályt a klasszikus magyar zene meg­teremtőjének nevezte. Kiérzik, hogy meg kellett küzdeniük Kodályért, mint minden igazán modern tehetségért a zenében. — A kodályi zene útja csakugyan gö­röngyös volt a koncerttermekben. Meg­ismertetéséért Erdélyben sokat tettek Domokos Pál Péter Csíkszeredai, sep­siszentgyörgyi kórusai. Vagy elfeledkez­­hetünk-e a későbbi időkből Nagy István nevezetes kórusáról, a népdalkultúrát tu­datosító tevékenységéről? Iváni Zoltán 1936-ban már ezt írhatta le az Ellenzék­ben: „...az erdélyi énekkarok jól meg vannak szervezve, jó képességűek, de rossz irányban fejlődnek, ám az ifjúság jó úton halad, és néhány éven belül Kodály és Bartók művei népszerűek lesznek Er­délyben." Két évvel azelőtt a Bánságban volt Ko­­dály-bemutató, amelyet meg szeretnék említeni, már azért is, mert Radu Urlu­­reanu emléke előtt újra tiszteleghetek. A temesvári és aradi hangversenyeken, 1934 januárjában Kodály is megjelent Az elő­adók között szerepelt a temesvári filhar­monikus zenekar, egy helybeli énekkar és Laurisin Miklós pesti tenorista, mint ven­dégszólista. A betanítást és a vezénylést Radu Urlaceanu végezte, ő volt az egész ünnepség spiritus rectora. A közönség ne­vében Kodályt három nyelven köszöntöt­ték, ő pedig válaszában kijelentette, hogy a temesváriak különböző anyanyelvűek, és ez a hangverseny is bizonyítja, a külön­böző ajkú közönség lelki összehangolásá­ban milyen fontos szerepe van a zenének. A műsoron szereplő Psalmus Hungaricus­­nak őszinte sikere volt, a helyi lapok is melegen írtak róla. A hangverseny műso­rán szerepelt Enescu I. rapszódiája, meg egy Glazunov-mű is, a Stenka Razim szim­fonikus költemény. — Gheorghe Marisescuval közösen, 1957-ben, két nyelven egy könyvecskét je­lentetett meg „Román—magyar zenekap­csolatok a múltban" címmel. Zenetörté­nészként miként ítéli meg e kapcsolatok feltárását: elvégeztünk-e mindent? Milyen tennivalók maradtak? — Mindent?! Nagyon sokat tudunk a román—magyar zenei kapcsolatok törté­netéről, a kölcsönhatásokról, az egymás megismerésére irányuló törekvésekről. Em­lítsem újra Balassi Bálintnak román népi dallamra írt magyar versét? Tinódi Lantos Sebestyén Cronicáját — 1554-ben nyom­tatták Hofgreff György­ kolozsvári műhe­lyében, s ez alkalomból itt metszették fá­ba az első magyar hangjegyeket —, amely krónika két román vonatkozású históriás éneket is magában foglalt? Említsem újra Kájoni János ma is eleven emlékezetét? A kuruc kori közös dalolásokat? Liszt Fe­renc moldvai hangversenyeit, amelyeken — Gheorghe Asachi szavai szerint — „lel­kének lobogó tüze ujjain keresztül hatolt be a szívbe és lelkesítette a néma húrokat, hogy tetszés szerint játszón legmélyebb, legtitkosabb érzelmeinkkel"? Az író és ze­nekritikus Nicolae Filimon megállapítását említsem, hogy a magyar zene magával ragadó temperamentumának forrása a népzene mély és gazdag érzelemvilága? De szóljak inkább én — nyolcvanesz­tendősen is — a feladatokról, ahogyan látom? Ezen a tájon, az erdélyi városok­ban a zenetörténet háromágú, éppen ezért aki a szintézist akarja elkészíteni — szerintem ez lenne az egyik feladat —, annak a román, a magyar, a német zenei hagyományokat és sajátosságokat egy­képpen kell ismernie. Magam is ezt pró­bálgatom, a szintézis lehetőségét. Nézd, én egyik tanítómesteremnek Seprődi Já­nost tartom. Seprődi mindig érzékeny volt a magyar—román kölcsönhatásokra. Be­tegen, halálát érezve azt mondta, hogy ő valamit elkezdett az erdélyi magyar zene­­történetben, de nem sokáig tudja folytat­ni, ez a munka reánk vár, a tanítványaira. — Magyarul az első román zenetörté­netet Pista bácsi írta meg. A zenetörténész személyes élményeire lennék kiváncsi ro­mán zeneművészekről. Említette, hogy Ba­lázsfalván Jacob Muresianu volt a zeneta­nára. Őt egyenesen fel kell már fedeznünk a magunk számára.­­ Alkotásaiban az erdélyi román ze­nészek közül ő közeledett elsőnek a nép­zenéhez. Az ő útját járták aztán Ion Vidu, Gheorghe Dima, Brediceanu és mások. Az 1857 és 1917 között élt Mureșianu zenei tudása és művészete megbecsülésben ré­szesült az erdélyi magyar zenei körökben is. Saját műveiből 1909-ben hangversenyt adott Kolozsváron, s ekkor Farkas Ödön igazgató meghívta tanárnak a zenekonzer­vatóriumba. De Iacob Muregianu úgy érez­te, nagyobb szükség van reá Balázsfal­ván. — Zenei krónikáiból kitűnik, hogy sze­mélyesen ismerte George Enescut . Ritka ember volt, zseni és igazi jel­lemnagyság. 1923-ban hangversenyezett Kolozsváron. A koncert szünetében odajött hozzám az opera titkára, aki ismert, és azt mondta, menjek vele a művészszobába, mert Enescu vár. Megkérdezte a környe­zetétől, hogy vannak-e magyarok a terem­ben, szeretne magyar művészekkel talál­­kozni. Megölelt, mindenről kifaggatott, mit csinálok, hol tanultam, ki volt a ta­nárom. Kiderült, hogy még a vonósnégye­sünkről is tud. Nincs-e bajom a hatósá­gokkal, kérdezte, csak szóljak neki, ha segítségre van szükségem. Románoknak és magyaroknak mindig meg kell érteniük egymást, tette hozzá. " A romániai magyarság zenekultúrája csak az elmúlt harminc esztendőben bon­takozhatott ki igazán, miként Lakatos Ist­ván zenetörténészi pályája is. Az új romá­niai magyar zeneművész és zenetörténész nemzedékek megbecsült tanára volt. Hát a volt professzor kiket tart kedves diákjai­nak? — Nekem kétféle hallgatóm volt: aki hallgatott engem, és aki tanult tőlem. De túl a tréfán, mindeniket igen szeretem. Tizenhárom esztendeig tanítottam zenetör­ténetet. Aki ma zenetörténetet művel ma­gyarul Romániában, az mind a tanítvá­nyom volt. Soroljam is őket? Munkámat a főiskolán Benkő András folytatja, igen ki­válóan. Egyike legjobb zenetörténészeink­nek. Aztán ragaszkodom Almási István­hoz, Angi Istvánhoz, Demény Piroskához, Farkas Sándorhoz, Junger Ervinhez, Koz­ma Mátyáshoz, Szabó Csabához. • Szenik Ilonához, Terényi Edéhez, Zoltán Aladár­hoz ..., vigyázz, szedd őket betűrendbe, ha esetleg másként mondtam volna, mert egyik volt tanítványomat sem szeretném megsérteni. — Ha már neveket említett, úgy tudom, hogy a londoni zenei világlexikon számá­ra is hordoz magánál egy névsort. Pista bácsit a nemzetközi zenei élet ismert munkásaként felkérték, hogy írja meg a lexikon címszavait a romániai magyar ze­neszerzőkről és zenetörténészekről. — Most készül a Grove's Dictionary of Music & Musicians hatodik kiadása. Az ötödik kiadás 1954-ben jelent meg, azóta felnőtt egy újabb nemzedék. Több munka­társat kértek fel Romániából, én a magyar nemzetiségű zeneszerzők és zenetörténé­szek, zenei folkloristák adatait gyűjtöm. A lexikon szerkesztősége pontos névsort kül­dött, hogy kik érdeklik őket. Kiválóan tá­jékozottak a romániai zenei életben, s ezen belül a romániai magyar zeneszer­zők, zenetörténészek munkásságáról. De azért egy-két névvel ki kell egészítenem a­­névsorukat. Még reálisabb, méltányosabb, igazságosabb legyen. A zenében is min­dig az igazság volt a mértékem. • BEKE GYÖRGY Zene és szabadvers A Rádió-televízió augusztus 23-i pályá­zatán jutalomban részesült Fátyol Tibor Romulus Vulpescu szövegére írt balettze­néje. A két szerző művét — egyelőre ko­reográfia nélkül — magnós audíció kere­tében mutatták be hétfőn este a fővárosi Petőfi Sándor Művelődési Házban. Az évszakoknak megfelelően négyes tagolású munka a paraszti lét történelmi sorsfordulóiról beszél: az egykori gazda­sági cselédek kizsákmányolásáról, pa­rasztlázadásról, háborúról, felszabadulás­ról, földreformról, a szocialista átalaku­lást biztosító munkás—paraszt szövetség­ről, a párt vezette harcról a jövőért. A cím: Cu soarele în vîrf, ca în baladă — nehezen és csak körülírva fordítható ma­gyarra, tán így: A nap nyomában, akár a mesében. A zenével párhuzamosan, azzal dialogizálva hangzik mindvégig az ének­mondó szövege — nem éneke, hanem szö­vege — szabadversben. De nem pusztán elbeszélés vagy magyarázat ez, hanem ugyanannak az élménynek-mondandónak a kétszólamú — zenei és irodalmi szóla­­mú — kifejezése. A tánc hátteréül kép­zelték a szöveget, a szöveg háttere a ze­ne, a zenéé a természetből vett hangha­tások muzikális feldolgozása. Fátyol Ti­bor a természet hanganyagát alkotólag, harmonikusan és funkcionálisan olvasztja egybe a hangszerek muzsikájával, nem pusztán idéz az auditív valóságból — pa­takot vagy dörgést, harangot, szívdobo­gást —, aminthogy a folklórból sem idéz, hanem szelleméből, a belső indítékaiból, reagálásmódjából ihletődik. Így, a termé­szeti-társadalmi hangzásvilág visszaadá­sával mintha az emberi tudatnak az ele­mi hangélménytől a zenei elvonatkozta­tásig terjedő útját járná újra ebben a muzsikában. BÍRÓ GYÖRGY ZENE:

Next