A Hét, 1978 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1978-05-12 / 19. szám

Péterfi István emlékezete Sikerekben gazdag, megpróbáltatásoktól sem mentes életét sokrétű munkásság töltötte ki. Született Déván (1906. március 8.), ahol édesapja, Péterfi Márton, a ké­sőbbi neves botanikus-mohász, tanító volt. Gyermekkora és egész élete, munkássága Kolozsvárhoz köti. Itt érett­ségizett, itt végezte egyetemi tanulmányait és itt dok­torált (1936) a kolozsvári egyetem biológiakarán, amely­nek közvetlenül ezt követően tanára lett. Ide kötötte az­tán több mint félévszázados munkássága. Első szakdolgozata 1933-ban jelent meg és egyes mik­roelemeknek a fonalas zöldmoszatok növekedésére és fejlődésére gyakorolt hatásával foglalkozott. A Genfben végzett és ott adjunktusként működő Grin­escu profesz­­szor volt a társszerzője. Közösen állapították meg né­hány fontosabb kation és anion élettani hatásának egy­másutániságát, toxicitási sorrendjét. A módszer igényes­sége, a munka pontossága, a finom változások megfi­gyelése és kiértékelése az eredmények jelentőségén túl­menően magasszintű kutatómunkára vallanak. Akko­riban nemzetközi viszonylatban is ritka volt a hasonló dolgozat, itthon pedig egyedi maradt az 1960-as éve­kig. Elméleti és gyakorlati jelentőségét a moszatok nap­jainkban kibontakozó tömegtenyésztése, a haltenyésztés­ben és a szennyvíztisztításban betöltött szerepe dombo­rítja ki. Sok tanulmánya követte ezt az elsőt, mert Péter­fi Istvánnak élete végéig legkedveltebb kutatási terüle­te az algológia volt. Szenvedélyes érdeklődéssel fordult szaktudománya felé. Úttörő munkásságot fejtett ki a moszatok laboratóriu­mi tiszta és intenzív termesztése terén is. Munkatársaival közösen több eredeti laboratóriumi berendezést szerkesz­tett és módszert dolgozott ki. Meghatározták néhány ha­zai moszatfajnak legkedvezőbb és leggazdaságosabb termesztési körülményeit, táplálkozási, szaporodási és növekedési feltételek szerinti változását, fehérjehozamát. A táplálkozási feltételek ismeretében kikísérletezték egyes szennyvizek felhasználhatóságát a moszatok nagy­bani termesztésében. Megállapították, hogy a sörgyári szennyvíz kitűnően helyettesítheti a moszatok tápoldatai­nak legegyetemesebb és leghatásosabb tényezőjét: a ta­lajkivonatot. Nyilvánvalóan kettős előnnyel: a körülmé­nyesen készíthető talajkivonat nélkülözhetősége és a szennyvíz tisztítása vonatkozásában. Szorosan kapcsolódott az algológiához a tényezők kutatásának okozati összefüggése révén a növényélettan — Péterfi István búvárkodásának egy másik területe. A növények egyedfejlődése vonzotta szenvedélyesebben, melyben a döntő és jellemző szakaszok egymásutánisá­gának törvényszerűségeit, az azokat meghatározó ténye­zőket, de leginkább a tényezők okozta belső, biokémiai változásokat kereste. Bár feltételezte, hogy az anyag­­csere-folyamatokat az egyedfejlődésben valamely még ismeretlen szerves anyag irányítja, sohasem hitt egy ki­zárólagos virágzást keltő (florigén) hormon létezésében. Meggyőződéssel hivatkozott Klebs-nek a századfordulón közölt adataira, amelyek szerint a növény szerves vegyü­­leteinek (szénhidrátok, fehérjék) aránya a döntő tényező az egyedfejlődés stádiumainak egymásutániságában. Ebben a vonatkozásban is szembetűnő Péterfi István egyik jellemző vonása: a tények tisztelete, szeretete. Ké­pes volt sok-sok adatot felsorakoztatni egy-egy jelenség vagy folyamat jellemzésére, hogy azok mozaikjából dom­borodjon ki a valóságos bizonyítás. Még kitérőiben is fürkésző természetbúvár maradt Péterfi István. Erdély gyümölcseit közvetlen gyakorlati okokból tanulmányozta (a mezőgazdaságilag elmaradt területek helyi erőforrásainak felkutatása, kiaknázása céljából), később azonban ez is szenvedélyévé vált. Cso­dálatosan szép alma-, körte-, szilva- és diógyűjteményé­­nek természethű, de művészi festményei, meg a szakdol­gozataiban és Románia első homológiájában közölt so­katmondó elnevezések tanúskodnak arról a többletről, amelyet Péterfi István a táj és termékeinek összefüggései kapcsán a népről tudni és közölni akart. A galambokkal, lepkékkel és bélyegekkel való bíbelődése volt a pihené­se. Ezekkel is olyan szenvedéllyel és szinten foglalkozott, hogy a társadalomnak, embertársainak is hasznául szol­gált. A galambokról írott könyve (még ha nem is volt zoológiai szakmunka) igazi nemzetközi sikert aratott. Nem kétséges, hogy a nemrég megjelent lengyel fordí­tásnak nagyon örvendett Nevelői munkájához való ragaszkodását annak meg­becsülését és igényességét mi sem bizonyítja jobban, mint az évek során írott egyetemi tankönyvei, ő írta or­szágunkban a legelső (1933) növényélettant, amelyet még sorban hat követett. Különösen jelentős 1954-ben megjelent összefoglaló könyve, amely az akkori időkben rendkívüli eseménynek számított: több biológus tanár­nemzedék szakmai képzését tette lehetővé. Több mint harminc nemzedék szakmai képzéséhez nemcsak az írott könyvekkel és világos, jól dokumentált előadásokkal já­rult hozzá, hanem a doktorjelöltek vezetésével is. Témái­kat kijelölni, nyomon követni, igényesen irányítani és se­gíteni őket nemcsak oktatói kötelesség, hanem társadal­mi feladat is volt. Szakvéleményezései értekezésszámba mennek. Péterfi István számadásához hozzátartozik rendkívül sokrétű közéleti, társadalmi tevékenysége is. Társadalmi megbecsülésnek tekintette a közéleti megbízatást és lel­kiismeretesen, a követelményeknek megfelelően helytállt a magas tisztségekben. Tanúskodni tudnak erről a széki, a búzai, a szépkenyerűszentmártoni földművesek, akik nagy nemzetgyűlési mandátummal ruházták fel, akikhez szívesen és sokszor eljárt, és akik maguk is gyakran ke­resték fel ügyes-bajos dolgaikkal az egyetem tanszékén is. És tanúskodik a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Taná­csa élén, illetve az Államtanács alelnökeként kifejtett tevékenysége. Tudósként, oktatóként, közéleti férfiúként példás tisztességgel szolgálta a nemzetiség, az egész ország, a szocializmus ügyét. NAGY TÓTH FERENC Mi a kreativitás? (Folytatás az 1. oldalról) ként tekinti­, mi az érték fogalmának a fontosságát hangsúlyozzuk a meghatá­rozásban. A hasznosság kritériuma, a­­melyet — közismerten — a pragmati­kus filozófia alkalmaz, könnyen vezet a szubjektivizmus, az önkényesség ke­lepcéjébe. Az antiértékek is lehetnek egyesek számára hasznosak, pontosab­ban: használnak is, rendszerint, meg­határozott társadalmi erőknek. Egy al­kotás értéke a társadalom számára ob­jektív, nem csupán szubjektív kritériu­mok alá rendelt; az autentikus érték nem csupán az elszigetelt egyén, hanem legalábbis a társadalom jelentékeny része, a haladó társadalmi erők számá­ra nyilvánul meg ilyenként. 4. A kreativitás az alkotás által tel­jesedik ki, tárgyiasul és kerül be egy társadalmi körforgásba. Az alkotásnak, ahhoz, hogy értékként ismerjék el, közölhetőnek kell lennie és minden e­­setben közölni is kell azt. Az autenti­kus érték elvben mindig közölhető és felfogható, és azt a társadalom, illetve legalábbis a társadalom meghatározott része elsajátíthatja. Minden üzenet, mutat rá A. Moles, a tökéletes újszerű­ség és a tökéletes banalitás végletei között helyezkedik el; a tökéletes ere­detiség teljességgel érthetetlen, míg a tökéletes banalitás teljesen érthető, de teljesen redundáns. Valójában a töké­letes eredetiség az értékalkotás terüle­tén puszta fikció; a tökéletes banalitás, amellyel nemegyszer találkozunk, szin­tén kívül marad az értékalkotás szfé­ráján. A kreatív eredetiség nem teljes, tökéletes eredetiség, nem csupán disz­kontinuitásként, hanem a létező érté­kek folytatásaként is megnyilvánul, az előzőleg alkotott és a társadalom által felhalmozott értékekből indul ki és azokra támaszkodik. Az autentikus al­kotás elvben érthető és asszimilálható, ám nem közvetlenül és teljesen, nem erőfeszítés nélkül; az autentikus újítás társadalmi elismerése és asszimilációja sohasem egyszerű, ellentmondásmentes folyamat és általában nem az egész társadalom egyszerre valósítja meg. És viszont: csupán az értéktelen, a semmi újat sem hozó produkció ért­hető, fogadható el teljesen közvetlenül, mindenki által; az ilyen produkció megértése nem kíván, de nem is érde­mel semmiféle erőfeszítést. Van tehát az alkotásnak és az alapjául szolgáló kreativitásnak egy elkerülhetetlen ne­hézsége, dilemmája; társadalmi elisme­résük minden esetben problematikus. Értékelésük kompetenciát igényel, az új értéket felbecsülő kompetencia pe­dig sohasem lehet teljes. Ezért egyet­len alkotó sem lehet előre biztos alko­tásának sikerében, társadalmi elisme­résében, autentikus értékében. Az alko­tásnak vannak elkerülhetetlen kocká­zatai és nehézségei; az autentikus krea­tivitáshoz hozzátartozik, hogy vállalja ezeket és a leküzdésükre szükséges erőfeszítéseket. Nicolae Ceaușescu elvtárs, az alkotó tevékenységgel járó kockázatról beszél­ve, a nehézségekkel való szembefordu­lás, a merész kutatás szükségességére hívta fel a tudósok figyelmét. „Véle­ményem szerint a veszély nem abban rejlik, hogy adott kutatómunka során valaki téves következtetésekre jut a társadalomtudományokban vagy a gazdaságtudományokban, vagy­ nem a legjobb megoldásokra a műszaki tudo­mányokban. Az ilyesmi elkerülhetetlen, és eddig senki a világon nem várta el — s a jövőben sem, még a kommu­nista társadalomban sem várhatja el —, hogy minden próbálkozás eredmé­nyes legyen. A tudomány csakis a vé­lemények, az eszmék szabad konfron­tációja útján fejlődhet. Természetesen, különösképpen a társadalomtudomá­nyok terén, vannak és elkerülhetetle­nül lesznek vitatható, bírálható téte­lek és vélemények is. Ne ettől tart­sunk, hanem elsősorban attól — s ez a fő veszély —, hogy a tévedéstől való félelem miatt nem is folytatunk kutató­munkát, hanem lemásoljuk azt, amit mások csinálnak." 5. A szervezeti neoformáció fogalma, amelyet javasolt meghatározásunkba felvettünk, magyarázatot igényel. Né­zetünk szerint fogalmazásunk túlságo­san szűk maradna, ha csupán az anya­gi és szellemi értékek alkotását emlí­tené. A kreativitás a társadalmi gya­korlat területén is megnyilvánul, a tár­sadalmi tevékenységek megszervezésé­nek, vezetésének, ellenőrzésének módo­zataiban eredményezve értékes újítá­sokat. A társadalmi tevékenységek ve­zetése sajátos kreativitást igényel, a­­melynek fontossága nem csekélyebb mint az, amely az anyagi vagy szellemi értékek alkotása terén nyilvánul meg. 6. Meghatározásunk nem mutat rá a kreativitás pszichikai mechanizmusai­ra, amint azt — természetszerűleg — a pszichológiai meghatározások teszik Sok szerző — pszichológusok és nem pszichológusok — éppen ezekre a bel­ső, szubjektív mechanizmusokra he­lyezi a hangsúlyt. Erika Landau sze­rint a kreativitás „az a képesség, hogy a korábban elszigetelt tapasztalatok kö­zött kapcsolatokat találjunk, amelyek új gondolkodási sémák formájában, új tapasztalatokként, elképzelésekként vagy produktumokként jelennek meg“. Ez a meghatározás egyaránt vonatkozik egy szimfonikus zenemű, vagy vers, egy új repülőgéptípus, egy új gyógyszer, vagy egy új árusítási módszer kidolgo­zására, megalkotására. A. Molesnél „a kreativitás a szellemnek az a sajátos képessége, hogy a tudat mezőjének ele­meit eredeti módon újrarendezze, úgy, hogy új műveleteket tegyen lehetővé valamely fenomenális mezőben“. N. Botez szerint „... kreativitásnak nevez­zük a szubjektumnak azt a képességét, hogy elemeit (relációit, struktúráit), valamint (közvetett és követlen) érzék­­leteit eredeti módon újjászervezze, vagy hogy olyan új elemeket (relációkat, struktúrákat) tervezzen (dolgozzon ki), amelyek ezt a keretet kibővítik". Foly­tathatnánk az ilyen jellegű meghatá­rozások idézését. Anélkül hogy ezek helyességét és értékét tagadnék, sze­rintünk a hangsúlyt a szubjektív vo­natkozásokról a kreativitás tárgyiasulá­­sának vonatkozásaira és — éppen ez­által — társadalmi jelentőségére kell tenni. 7. Könnyű megállapítani, hogy min­den tárgyalt kérdésünkre vonatkozó komoly meghatározásban szerepel egy közös nevező, egy ismétlődő alapvető elem, mégpedig az a gondolat, hogy a kreativitás újat, eladdig ismeretlent, azelőtt nemlétezőt hoz létre, bármilyen területen és bárminő módon is történ­jék ez. A létrehozás, a termelés feltét­lenül szerepel a meghatározásban. Meg­jegyzéseink befejezéseképpen azt kell megállapítanunk, hogy nem minden termelés egyben stricto sensu alkotás, a kreativitás megnyilvánulása. Az élet­hez elengedhetetlen anyagi javakat, szolgáltatásokat, sőt a szükséges szelle­mi javak jó részét is nagymértékben nem kreatív, hanem rutinszerű tevé­kenységgel állítjuk elő, olyannal, amely az ismertet, a megszokottat újratermeli. Ha nem így lenne, ha minden terme­lés egyben­­alkotás is lenne, akkor nem is merülne fel a kreativitás mint prob­léma, nem lenne okunk azt kutatni, ösztönözni, fejleszteni. A néptömegek termelték mindig az egész társadalom számára szükséges anyagi javakat, munkájuk által fejlődtek a termelőesz­közök, tevékenységüknek mindig voltak kreatív jellegű elemei is. A kreativitás iránti társadalmi szükséglet növeke­dése a jelenkori társadalomban általá­ban, a szocialista társadalomban külö­nösképpen azt jelenti, hogy emelkedik a kreatív jellegű tevékenységek fajsú­lya az összes társadalmi tevékenységek sorában, legelsősorban éppen az anyagi javak termelése terén. RÓTH ENDRE Részlet egy készülő munkából 9 A HÉT Május 6-án elhunyt Péterfi István akadémikus, az RKP KB tagja, Románia Szocialista Köztársaság Állam­tanácsának alelnöke, a Szocialista Egységfront Orszá­gos Tanácsának alelnöke, a Magyar Nemzetiségű Dol­gozók Tanácsának elnöke, az RSZK Akadémiájának al­elnöke. Péterfi István, a tudós és oktató több évtizedes, sok­rétű munkásságával jelentősen hozzájárult a hazai tu­dományos élet és egyetemi oktatás fejlődéséhez. Tudo­mányos dolgozatai és didaktikai művei több nyelven láttak napvilágot és mindenütt megérdemelt sikert arat­tak. Péterfi Istvánt 1955-ben megválasztották az RSZK Akadémiájának levelező tagjává, majd 1963-ban rendes tagjává. Rangos külföldi intézmények is akadémiai cí­mekkel tüntették ki. Kutatói és pedagógiai munkássá­gával párhuzamosan különböző tisztségeket töltött be a tudományos életben és az oktatásban: a Babeș— Bolyai Egyetem prorektora, a Természettudományi és Földrajzi Társaság Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának alelnö­ke, az RSZK Akadémiájának alelnöke volt. 1959-ben Péterfi István az RKP tagja lett és minden erejével küzdött pártunk és államunk bel- és külpoliti­kájának töretlen megvalósításáért. Mély meggyőződéssel harcolt pártunk marxista-leninista nemzeti politikája következetes valóra váltásáért, nemzetiségi különbség nélkül hazánk valamennyi dolgozója testvériségének és egységének megszilárdításáért és elmélyítéséért. A Ma­gyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának elnöki és a Szocialista Egységfront alelnöki tisztségében kifejtett tevékenysége azt a célt szolgálta, hogy ezek a társa­dalmi szervezetek betöltsék a szocialista demokrácia rendszerében rájuk háruló szerepet, erősítsék az egész nép, nemzetiségi különbség nélkül az összes dolgozók szilárd egységét a Román Kommunista Párt körül. Tudományos és közéleti érdemei elismeréseként Péterfi István akadémikust megválasztották az RKP Központi Bizottságának tagjává, a Nagy Nemzetgyűlés képviselő­jévé, az Államtanács tagjává, majd alelnökévé. Munkás­sága elismeréseként a Szocialista Munka Hőse címmel, Sarló és Kalapács Aranyéremmel, az RSZK más érdem­rendjeivel és érdemérmeivel tüntették ki, úgyszintén ki­tüntették baráti országok magas érdemrendjeivel. TUDOMÁNY

Next