A Hét, 1994 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1994-08-05 / 32-33. szám
mmimmmmém kar. .■'1: Lászlóffy Aladár Nyugi, nyugi, meleg van! Alig pár éves a felmérés (bár az éhezőkről s a megkínzottakról is ilyen naprakész statisztika állna a világ előtt, felháborítani és elrettenteni a közvéleményt, persze igaz, az se érne semmit), nos eszerint a táblázat szerint ezer lakosra Indiában 24 napilap jut, Japánban 584, nem ennyi példány, hanem ennyi kiadvány naponta. A többi jobbrosszabb médiamutatóval ékeskedő ország ezen a skálán helyezkedik el valahol: a franciáknál például 155 ez az index, míg Schweiz- Suisse-Svizzera, azaz Svájc 415-nél tart, de a kisebbült nagybritek is 361-ben lapozhatnak, míg az USA-ban csak 214 jelenik meg, ellenben Ausztriában 409... Japán hazudtolja meg önmagát, ott az „információ" minden formájának a társadalmi termékben, az önérzetben megtérülő látszata - ne kerülgessük, profitja is van legalább, persze hogy az élen halad a statisztikában is. Kínos lenne itt, ha akadna egy hazai (megbízható) számocska is, bármilyen következtetést levonni belőle. Akárcsak abból, hogy a román focicsapat ilyen jól szerepelt, hát ettől jobb lenne a rezsim? Ugyanis itt ha minden utcának, minden egyes háznak külön napilapja lehetne, az se vinné közelebb dolgainkat ama konszenzushoz. Másrészt rögtön adódik a kérdés, désre felel, talán sehol a világon, hogy „mi újság", hanem arra, hogy mit akarnak beadni, bemesélni, bemagyarázni a nyájas olvasónak és nagyérdemű közönségnek erről meg arról a hírről, tényről, információról. Ürügyek irigykedése és irigyek ügyködése a jajdefejlett emberiség sajtóélete. A hír igaz - kezdődött hajdan a kedvenc Gagarin-vicc, csak nem nyert, hanem elloptak, s nem tízezer rubelt, hanem egy biciklit, különben nem is tőle, hanem az öccsétől... Hát mindezt leszámítva jól állunk a médiákkal. Lejter Jakab is mindig lesz. Ahogy a múlt században valaki fordítás közben félreértette Jákob lajtorjáját - most se cigányozta le a francia unokatestvér a román futballcsapatot, hanem azt mondta, hogy mint a cigányprímás, virtuóz CLXXIHy módon elhúzta a nótáját valakinek. Ám akik mindig feltépve mindenben agressziót sejtenek, gyanakodnak mindig mindenre és mindenkire, meg aztán nem árt buzerálni azt a nemzeti önérzetet sem - hát magukon kívül toporzékoltak, kórusban keltek ki ellene. Ezúttal még a Caţavencu is elvesztette csodálatos humorérzékét és gorombáskodott, cserébe a vélt gorombaságért. Hát aki nem szeretne így nézni ki, csak tessék, vigyázó szemét most rájuk vesse. Hogy milyen rosszul néz ki az ilyesmi. Ha valaki folyton őrjöng. Nyugi, amúgyis nagy az idén a hőség! Martos Gábor József Attila élt, él, élni fog Valamikor 1981 telének végén, tavaszának elején döbbenetes élményem volt (gondolom, nem csak nekem): az UTUNK valamelyik akkori számát lapozgatva egy fényképről az öreg József Attila nézett rám. Biztos, hogy ő kellett legyen, hiszen annyira félreismerhetetlen volt jellegzetes fejformájával, jól ismert arcvonásaival, kissé megdőlt, ferde tartásával, térdein nyugvó kezeivel; minden vonás az övé volt, bárha a ráncok mélyebbek voltak is a szeme körül, ha haja, jellegzetes, dús bajusza fehér is volt már a korábban megszokott koromfekete helyett. Egy kertben ült, fák alatt, valami kerti széken; lehetett volna akár Balatonszárszón is. Döbbenetes volt, valóban, hiszen ugyebár az iskolában tanultak szerint akkor már éppen negyvennégy éve halottnak kellett volna lennie. Mint ahogy persze halott is volt: a kép, amely valamikor a harmincas években (József Attila még élt is akkor) valahol Romániában készült, s a költő apját (innen a megszólalásig hű hasonlóság), az akkor már idős Iosif Áront ábrázolta, s abból az alkalomból jelent meg éppen akkor egy irodalmi lapban, merthogy akkortájt, egészen pontosan 1981. február 18-án halt meg Attila féltestvére, az egykor Attilát és testvéreit faképnél hagyó, a jószerencséjét keresve Amerikába indult, de csak egykori szülőföldjéig jutott szappanfőző munkás, a kedves papa egy ottani, újabb, talán a híres mamánál szebb és fiatalabb nővel kialakult kapcsolatából született fia, Mircea, akin Attilánál is sokkalta erősebben ütöttek ki a betegség - eszerint nyilván apai ágról öröklött tünetei, s ezért életének egy részét, ha jól emlékszem, egy temesvári, vagy a közeli ideggyógyintézetben töltötte. Arra már nem emlékszem, hogy a képen ő, vagy esetleg édesanyja is rajta volt-e; csak az öregemberre emlékszem, aki pont olyan volt, mint amilyen az akkor, tehát 1981-ben hetvenhat éves költő lett, lehetett volna. József Attila ma nyolcvankilenc éves lenne, mi az, nem egykor ma már, kedves atyai barátom édesanyja idén volt éppen száz, s két évvel ezelőtt még a legnagyobb télben, hóban-fagyban elment otthonról, hogy egy közelben lakó, ahogy ő mondta „szerencsétlen öregasszonynak” bevásároljon, s amikor megkérdeztük, hogy „ugyan Margit néni, hát hány éves az a szegény öregasszony”, akkor pirulva bevallotta, hogy az bizony hatvannyolc... Ehhez képest Attila úr is ülhetne szárszói kertjében a Kossuth-díjával, írhatná a verseit az irodalmi lapokba, talán még az írószövetségnek is lehetne - ma már, idős korára való tekintettel csak - tiszteletbeli elnöke, a könyvhéten ott ülne a Vörösmarty téren a sátrak között, és dedikálná a legújabb könyvét, meg nyilatkozna róla a tévéhíradónak. Merthogy könyve természetesen lenne... ... mint ahogy van is, ha nem is pont a könyvhétre, de akkortájt jelent meg, a címe Már nem sajog, alcíme József Attila legszebb öregkori versei, kiadta a Balassi és a Cserépfalvi Kiadó, benne húsz gyönyörű József Attila-vers, az idős költő teljes élettapasztalatán átszűrt remekművek, olyanok, amilyenek illenek a halhatatlan mesterhez, van, amelyik 1945 novemberében szovjet hadifogságban született, van, amelyik a hatvanas évek első felében egy szeretetotthonban, van, amelyik egy Aczél György hagyatékából előkerült notesz lapjain maradt meg, a legutóbbiak pedig egyenesen idén januárból valók, így, összegyűjtve ugyanolyan döbbenetes olvasmányok, mint amilyen döbbenetes látvány volt tizenegynéhány éve az a bizonyos fotó, pontosan mutatják az igazságot, hogy az a vonat nem... vagy ha mégis, akkor biztos valaki mást... hogy amit tanultunk az iskolában, az csak tévedés, hiszen az nem lehet, hogy egy ilyen csodálatos költő csak úgy egyszerűen, egyik pillanatról a másikra, mikor még csak alig múlt harminckettő, hát én több vagyok, hát hol van ilyenkor az Isten az égben... na ugye, hogy nekünk volt igazunk, hát tessék, itt a bizonyíték, az öregkori versek, ez a nagyszerű kötet... (És akiknek mindezt köszönhetjük, akik vállalták azt a nem kis feladatot, hogy ha már az a vonat valami fatális tévedés folytán talán mégis..., hát akkor legalább helyette megírták azt, amit neki kellett volna: Balla Zsófia, Bodor Béla, Ferencz Győző, Gergely Ágnes, Imre Flóra, Kántor Péter, Nádasdy Ádám, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Somlyó György, Takács Zsuzsa, Várady Szabolcs, és aki mindezt kitalálta, a kötet összeállítója, a kiváló rádiós szerkesztő, Zelki János.)* ... olvasgassuk hát, és közben kívánjunk a költőnek további jó egészséget, ha már ezekben a nehéz időkben megérte ezt a szép kort. * A szóban forgó kötetből - még megjelenése előtt - A Hét közölte Balla Zsófia (1994. április 8., 14. szám) és Parti Nagy Lajos (1994. április 29, 16-17. szám) verseit. A szerk. megjegyzése: hány mond „igazat", s hány csupán manipulál, konkolyt hint, hazudozik, propagandázik, ama létező lapok közül is hány valósággal gúnyt űz abból, amit a hírek, az információk nemesebb célzatú továbbításának nevezhetünk. Mert akár személyenként lehetne egyegy orgánumunk (mint ahogy van is, na ne tessék arra a szervre gondolni, aki többékevésbé nyíltan vigyázott ránk s vigyáz továbbra is, se arra, amelyet a tájanatómiai atlaszokban írnak le!) - nos ha lenne, ha volna, akkor törne csak ki az igazi véleményháború. Miért is? Mert a mai sajtó-ideál nem arra a kér-nem 1994.augusztusi ahét 3