A Hét, 1998 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1998-01-09 / 1-2. szám

Megtévesztett nemzetek (Folytatás a 3. oldalról) Különösen drámaian nyilvánult meg ez a törődés a berlini fal esetében. De a baráti szocialista országok közötti határok is nagy becsben voltak, és magának a Nagy Testvérnek is mániájává vált saját határainak átjárhatatlansága, amelyet - ateista rendszertől szokatlan módon - hivatalos dokumentumok „szentnek” neveztek. A határkérdésnek a szovjet blokk vezetői olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy a Nyugattal való hosszas tárgyalások után 1975-ben aláírták a Helsinki Egyezményt. Ez az egyezmény megújította a nemzetközi közösség elkötelezettségét a fennálló határok megváltoztathatatlansága mellett (kivéve a békés, megegyezéses határváltoztatás eseteit). Nyugati szempontból a szovjet fél kielégítése csak szimbolikus aktus volt, mivel a nyugati országoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a határok megváltoztatásának gondolatával játszanak. A szovjet politikusok nem vették észre, hogy a Nyugat egyre kisebb jelentőséget tulajdonít a határkérdéseknek. A status quo elismerése fejében a „béketábor” elismerte az emberi jogokat. A szovjet blokk országai azt hitték, hogy jó alkut kötöttek, pedig csak azt kapták, ami eleve a birtokukban volt. Ezzel szemben az emberi jogi szempontok elismerése ideológiailag védtelenné és védhetetlenné tette a szocialista jogrend amúgy is ingatag építményeit. A Helsinki Egyezmény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a liberális demokrácia eszményei és értékei végképp delegitimálják az államszocializmust. A szovjetek saját határfétisizmusuk csapdájába estek. Nem vették észre, hogy a nyugat-európai államok közötti határok fokozatosan elveszítették jelentőségüket. A területre koncentráló nemzeti képzelet erőforrásai elapadtak. Kiépültek az európai gazdasági, kulturális és politikai integráció intézményei, amelyek meghaladták az egyes nemzetállamok szuverenitásán alapuló kompetenciákat. A határfetisizmus túlélte a „béketábor” összeomlását. A ■.и■. • i* ► ■ ο..■ .s ■ ■ ■» ve.. . A Közép- és Kelet Európában élő, magukat etnikai alapon megkülönböztetett csoportok közötti konfliktusos viszonyokat harmónia irányában elmozdító változók sorában a kölcsönös függőség és együttműködési szükség felismerése tűnik a legfontosabbnak, ami ki kell hogy egészüljön a demokratikus alapértékek és az emberi jogok tiszteletével. „szocialista tartalom” eltűnését követően a „nemzeti forma” vált az államszocializmusból a pluralista demokrácia és a piacgazdaság felé tartó országok meghatározó jellemzőjévé. Azt is mondhatnánk, hogy ezek az országok államnacionalista jelleget öltöttek, pontosan ugyanúgy, mint egykor, száz évvel ezelőtt a nyugat-európai nemzetállamok. A kelet-közép­­európai nemzetállamok oly soká áhított s végül elnyert nemzeti szuverenitása már megszületésének pillanatában - Bulgakov halhatatlan jelzőjét kölcsönvéve (mely halra vonatkozott) - „másodlagos frissességű” lett. Ez a szuverenitás a megelőző szovjet birodalmi adminisztráció eredménye. Az államszocializmus évtizedei alatt a birodalom egyes provinciáiban helyi bürokratikus és kulturális elitek, valamint megfelelő intézmények jöttek létre, amelyek létük igazolását láthatták a nemzeti szuverenitás felfedezésében. A 20. század végére Közép- és Kelet-Európa utolérte a 19. századi Nyugat-Európát. A nemzetállami fetisizmus az államot egy szigorúan körülhatárolt földrajzi területre helyezve, a nemzetre az emberi test metaforáját alkalmazza. A pszichopatológiai értelemben vett fetisizmus a kasztrációs félelemben gyökerezik. A nemzetállami fetisizmus a politikai nacionalizmus patológiájaként a nemzetállam területének csonkolásától való rettegésben mutatkozik meg. Franciaországban a Harmadik Köztársaság korában a Le tour de France par deux enfants című roppant népszerű gyerekkönyv tartotta ébren a felnőttekké cseperedő nemzedékekben az Elzász-Lotaringia elvesztése felett érzett fájdalmat. Magyarországon Sebők Zsigmond Mackó úr arázásai című könyve töltött be hasonló funkciót. Mackó úr Zebulonnal és Dorkával, a két boccsal a Kárpát-medencét a magyar állam testeként jeleníti meg, melynek egysége egyszer s mindenkorra adott. A könyv a magyar szempontból súlyos hátrányokkal járó trianoni békét követően felnövekvő nemzedékek körében is folytatta sikeres pályafutását, s minden bizonnyal nem kis részben járult hozzá a nemzetállami fetisizmus irracionális komplexusa által táplált vérző, megcsonkított Magyarország-kép elfogadtatásához. A közép- és kelet-európai kis államokat az első világháborút követő létrejöttük első pillanatától fogva nyomorúságra kárhoztatta egymással folytatott határvitáik hosszú sora. Litvánia és Lengyelország egyszerre jelentette be igényét Vilniusra. Lengyelország és Csehszlovákia kölcsönösen jogot formált Teschen fennhatóságára. Magyarország az Osztrák-Magyar Monarchián belül korábban birtokolt területeit (vagy azok részeit) szerette volna szomszédjaitól visszaszerezni. Bulgária területeket követelt Görögországtól, Jugoszláviától és Romániától. Románia Erdély elveszítésétől tartott s később el kellett viselnie Besszarábia elszakítását. Jugoszláviának kölcsönös területi követelései voltak Ausztriával és Olaszországgal szemben. Albánia területén oly sokan kívántak osztozkodni, hogy az állam léte került veszélybe. Lengyelország, Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia évekig nem is létezett a második világháború előtt, illetve alatt. Mint már utaltunk rá, a térség szovjet befolyása azzal járt, hogy a határviták fetisiszta tabu alá kerültek, melynek ereje alól az egyes országok minden jel szerint a poszt-szovjet időszakban sem képesek kivonni magukat. Egyetlen kivétel az egykori hidegháború frontvonalán elhelyezkedő el nem kötelezett Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, melynek csak külső határai fetisizálódhattak, de a szövetséget alkotó részköztársaságok határainak megváltoztathatatlansága mellett a hidegháború egyik főszereplője sem kötelezte el magát. Mihelyt megszűnt a hidegháború, ezek a határok nyomban cseppfolyósnak bizonyultak és véres viszályok kiindulópontjaivá váltak, s talán éppen e sorok írásának idején válnak nem kis nemzetközi katonai és politikai nyomással szentté és sérthetetlenné. A kelet-közép-európai országokban hosszú időn át uralkodó államszocializmus szándékolatlan következményeként létrejött nemzetállami fetisizáció termékeny talajt teremthet a liberális demokrácia intézményeire és­ a piacgazdaságra alapozott politikai nacionalizmus felvirágzásához. A modernitás uralomra jutott a Német-Római Birodalom keleti határán túl és mintákat ad a kelet-közép-európai társadalmak szerveződéséhez. Úgy tűnik, nincs visszaút a kulturális nacionalizmus harcias múltjába, több okból sem. Először is, az államhatárok fetisizációja következtében senki sem mer felvállalni egy poszt-jaltai újrarendezést. Másodszor a piacgazdaság, a politikai demokrácia intézményei által legitimált pragmatikus racionalitás egyre inkább delegitimálja azokat a cselekvési alternatívákat, amelyek a különböző nemzetekhez tartozó politikai vállalkozók számára az egymással folytatott nemzetközi játszmákban a nulla összegű változatokat teszik kifizetődővé. Harmadszor, a nyugat­európai országok vonakodása és huzakodása ellenére megindult az integrációs folyamat, amely az önmagukat immár elsősorban a politikai nacionalizmus terminusai által definiált új nemzetállamokat az Európai Unióhoz közelíti. Negyedszer, az új információs technológiák által meghatározott globalizáció érvényteleníti a centrum és periféria korábban territoriális meghatározását. A probléma lényege az, hogy Közép- és Kelet-Európa országaiban milyen ütemben ismerik fel, hogy alighogy a politikai nacionalizmus idiómája szerint sikeresen megkonstruálták nemzeti identitásukat, a feladat annak mielőbbi és minél teljesebb dekonstrukciója. A paradoxon az, hogy miközben Kelet- és Közép- Európában a nemzetállam evolúciójának voltunk tanúi, Nyugat-Európában a nemzetállam és annak intézményei devolúciós fázisba jutottak, melynek során az állam feletti szerveződések erősödnek meg. A szuverenitás emlékébe kapaszkodó nemzetállam természetesen Nyugaton sem nyugszik egykönnyen bele a devolúciós folyamattal együtt járó defetisizáció következményeibe. A második világháborút követően Elzász-Lotaringia problémája az európai integráció előrehaladtával megoldódott, de súlyos hiba lenne azt a látszatot kelteni, hogy a nyugat-európai országokban a nemzetállami fetisizmus teljesen megszűnt. Elegendő, ha Nagy-Britannia falklandi háborújára, Észak-Írországra, a baszk kérdésre vagy Franciország és Korzika korábban nem létezőnek nyilvánított konfliktusára utalunk. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a posztmodern nemzetközi színtér a területre koncentrált fetisizált nemzeti elképzelés végét mutatja. Hiteltelenné vált az államnacionalista narratívum, mely a nemzetállam határait a testséma biológiai magától értetődőségének metaforájával ruházta fel. További paradoxon, hogy a nemzetállami szuverenitást a represszív mítoszok körébe utaló posztmodern csoportközi diskurzus újra felfedezi a kulturális nacionalizmus toposzait, melyek a „nemzetébresztés” retorikáján szocializálódott közép- és kelet-európai értelmiségiek számára oly ismerősek. Külön tanulmány tárgya lehet, hogy a másságot megjelenítő alternatív kulturális-történelmi narratívumok jogaiért küzdő posztkoloniális diskurzus egy-egy eleme, valamint az archetipikusan a szlavofil mintával rokonítható kelet-közép­­európai „nép-nemzeti” idióma közötti hasonlóság lényegi-e vagy sem. (Tudomásom szerint az analógiát Király István vette észre éles szemmel még a 80-as években.) Valószínűnek tartom, hogy a cél oldaláról tekintve a különbség döntő. Míg a kulturális nacionalizmus politikája a szuverén nemzetállam létét igazoló, könyörtelen „pedagógiai narráció” jegyében képzeli el a nemzeti azonosságot, addig a posztmodern kulturális politika tárgyaként szemlélt nemzeti azonosság szerves része a különbözőség, a keresztkategorizációk útján megkonstruálható egyedi azonosságtudat. Bhabha szerint a posztmodern nemzeti diskurzus a pedagógiai narráció kontinuista és akkumulatív időbeliségével szemben a performativitást, az ismétlődést hangsúlyozó narratív stratégiát részesíti előnyben. Ez a narratív cirkuláció tarthatatlanná teszi a nemzeti kultúrfölény igényét, mely elválaszthatatlan a kulturális nacionalizmus politikai programjától. „Ha egyszer a kulturális különbözőség okozta félelem kívül kerül a nemzet által konstruált téren, a »másik nép« problémája elenyészik, s helyette a másság a nép minden egyes tagja által realizálható lehetőség kérdése lesz.” A devolúciós fázison átesett európai nemzetek számára a valódi kihívás nem Közép- és Kelet-Európa felől érkezik majd. A marginalitás küldöttei mindenhonnan érkeznek, s jogot formálnak majd arra, hogy különbözőségük reprezentációja semmiféle okot ne adhasson nemzeti azonosságuk kétségbevonására. Ami a konkrét empirikus kutatásokat illeti, egyet kell értenünk a téma kiemelkedő nyugat-európai kutatójával, Louk Hagendoornnal, aki egy 1997 tavaszán megrendezett amszterdami konferencián a közép- és kelet-európai nacionalizmusok kutatásában hangsúlyváltást sürgetett. Míg a korábbi kutatások elsősorban abban jeleskedtek, hogy a kölcsönös kognitív és kommunikációs torzulásokat mutassák ki, addig ma már inkább olyan kutatásokra lenne szükség, amelyek egy teljesen újfajta tudást halmoznak fel. Az új tudás a kölcsönös megértés és bizalom útjainak feltárását tehetné könnyebbé. Rendkívül sokféle lehetőség áll rendelkezésre ahhoz, hogy a külső csoportok által való fenyegetettségre vonatkozó észlelések változóira hathassunk, függetlenül attól, hogy a szóban forgó külső csoportok egy adott nemzet állampolgári közösségén belüli kisebbségeket vagy egy másik nemzetállamban élő társadalmat repre­zentálnak. Gondos elemzést igényel annak kimutatása, hogy mely változók fontosak, s mely változók kevésbé fontosak. A Közép- és Kelet Európában élő, magukat etnikai alapon megkülönböztetett csoportok közötti konfliktusos viszonyokat harmónia irányában elmozdító változók sorában a kölcsönös függőség és együttműködési szükség felismerése tűnik a legfontosabbnak, ami ki kell hogy egészüljön a demokratikus alapértékek és az emberi jogok tiszteletével. Egy nemrég elvégzett, a nemzeti identitás kutatását célzó összehasonlító nemzetközi vizsgálat azt mutatta ki, hogy jelentős különbségek mutatkoznak a százados demokratikus hagyományokra visszatekintő nyugati demokráciák és a poszt-kommunista, új keletű demokratikus országok között. A vizsgálatot mindegyik országban kérdőívvel, országos reprezentatív mintán bonyolították le. A különbség lényeg, hogy a nyugati demokratikus országokban élő válaszadókh­ képest a poszt-szocialista országok válaszadói nagyobb arányban találták rokonszenvesnek a spontán, érzelm nacionalizmus azonosulási mintáit, szemben az állampolgárságra alapozott nemzeti identitás-mintával. Az ideologikus nacionalizmus, a nacionalizmus hiánya, valamint az antinacionalizmus tekintetében a különbségek kevésbé voltak számottevőek az egyes országok, illetve országtípusok között. Különböző típusú nacionalista identifikációs minták választása 12 ország reprezentatív válaszadói mintáiban A táblázatban bemutatott eredmények az 1966 őszén 22 országban felvett vizsgálat nemzetközi adattárából származnak, melynek kiegészítése jelen sorok írásakor folyamatban van. (Írország, Izrael, Olaszország, Japán, Norvégia, Fülöp-szigetek, Oroszország, Bulgária, Egyesült Királyság, Egyesült Államok vettek még részt a vizsgálatban.) A táblázat egy klaszter-analízis eredményeit mutatja be. A klaszter-analízisbe 11 aggregált változót vontunk be. A kérdőív és a változóképzés leírása máshol található. A spontán, emocionális nemzeti azonosulás miatt a poszt-szocialista országokon kívül még Spanyolország­ és a volt Német Demokratikus Köztársaság válaszadói­k­an tűnik népszerűnek. Az utóbbi a legspecifikusabb sr.het szocialista társadalom, míg az előbbi évtizedekig utas totalitárius elnyomás után hozott létre demokratikus polt­rendszert. Legérdekesebb, hogy az ideologikus nacionalizás- azonosulási mintáját választók aránya minden országba nagyjából egyformán alakul (kivéve Németország nyugat felét, ahol a nacionalizmustól való megszabadulásra irányuló politikai szocializáció 1945 után igen erőteljes volt. Hollandia, más okokból, szintén „kilóg” a sorsból). A­ regresszió-analízis eredményei azt mutatták, hogy az ideologikus nacionalizmus hívei minden országban a magasan iskolázott, urbanizált középosztály tagjai közül kerülnek ki. Ebből arra következtethetünk, hogy a nemzeti eszme nevében történő társadalmi mobilizáció tartalékai világszerte megtalálhatók. A különbségek természetesen nem hanyagolhatók el, hiszen a nacionalista eszme mozgósító ereje minden társadalomban más és más. A spontán, emocionális nemzeti azonosulási mintát választó személyek várhatóan a legkevésbé képesek arra, hogy ellenálljanak a nacionalizmus csábításának. Ezzel szemben nyilvánvaló, hogy azok a társadalmak kevésbé veszélyeztetettek a nacionalista mozgósulás szempontjából, ahol magas az olyan állampolgárok aránya, akikből hiányzik a nacionalizmus, illetve ellenzik a nacionalizmust. ország spontánideolo­gikus állam­polgár hiány anti­nacion Svédország4 24 21 31 20 Kanada5 18 36 15 26 Ausztrália5 25 45 12 23 Németország (volt NSZK)8 11 15 28 39 Hollandia9 10 15 38 30 Új Zéland 11 22 35 14 17* Ausztria 14 22 388 18 Németország (volt NDK) 18 18 14 17 33 Spanyolország 26 20 215 28 Csehország 35 23 14 15 14* Szlovénia 36 20 17 10 171. Lengyelország 36 18 16 14 17 i"­Magyarország 63 188 4 6 1998. január 8. A HÉT

Next