A Hét, 2005. január-június (3. új évfolyam, 1-26. szám)
2005-01-06 / 1. szám
■ Sorsfordító decemberünk volt. A magyarországi népszavazás - pontosabban, ami előtte és utána történt, történi fog -, a romániai választások, az egyre nagyobb befolyásra, presztízsre szert tevő Európai Parlament kisebbségvédelmi csoportjának megalakulása, illetve a román uniós tárgyalások lezárása mind-mind olyan sarokkövet jelölt ki a kárpát-medencei politizálás útján, melyek hosszú évtizedekre megszabják az érdekérvényesítés lehetőségeit. Egyszerre állítanak korlátokat, és teremtenek eddig nem látott lehetőségeket. Mivel Erdély elvén, az RMDSZ tájékán egyre többször történik - főleg reményeket keltő - utalás a három , biztosította kitágult mozgástérre, érdemes ezeket valamelyest alaposabban szemügyre venni. Mit adhat Budapest, Brüsszel és Bukarest a románia magyar kisebbségek számára? Az érem két oldala Érdemes Magyarországgal kezdeni a vizsgálódást, hiszen a Budapest felé történő tájékozódás tizennégy éve megkérdőjelezhetetlen prioritást jelent a románia magyar szervezet politikájában. Egészen a határon túli magyarok által tragédiaként megélt érvénytelen népszavazásig Budapest tekintélye—az időnként felmerült vitás kérdések ellenére—megkérdőjelezhetetlen volt. Bodor Pál cikke (Anyaország? In: A Hét, 2004. december 9.), ha csak egy röpke felvetés formájában is, de nagyon jól érzékelteti ezt a viszonyt. Hogy történelmileg hol kezdődik ez, hogy a két világháború közötti transzszilvanizmus ezen a téren megmutatkozó realitásérzékét az erdélyi magyar társadalom mikor veszítette el, nehéz megmondani Bizonyos tekintetben persze a románia magyarok figyelmeztettek a függőség veszélyeire, de óvni nem óvtak eléggé. Kétségtelen tény, hogy olyannyira odavagyunk a szimbolikus gesztusokért, hogy ezeken szinte alig látunk túl, holott a közös érdek és a közös jó ezeken messze túl van. Valahol ott, ahol a tényleges támogatáspolitika elkezdődik, ahol a budapesti diplomácia üzem beindul, ahol a Brüsszelbe, Strassbourgba immár kihelyezett magyar érdekérvényesítés megszólal Tény, hogy a magyarországi kormányok- és politikai elit - már a nyolcvanas évek eleje óta nagyon is komolyan odafigyel a határon túli magyar kisebbségek helyzetére. Ha úgy tetszik, a „kint ragadtak” problémáinak megoldása, enyhítése húsz éve a mindenkori budapesti kormány öt legfontosabb teendője közé tartozik. Elég fellapozni a Beszélő szamizdat számát, ismerni a népi írók tiltakozásait, vagy betekintést nyerni a Szűrös Mátyás - Tabajdi Csaba féle MSZMP vonal hangsúlyos tevékenységébe, mely Kádárt is megszólalásra késztette Helsinkiben. Az elmúlt tizennégy évben hatalomra került kormányok legfőbb erénye, hogy a határon túli magyarok ügyét képesek voltak a maga komplexitásában, azaz összetett gazdasági, szomszédsági, diplomáciai jogi - s ha kellett, szimbolikus-térbeli - kérdésként kezelni. Nem mindig voltak kellően alaposak, sokszor értelmetlen vitákat folytattak, de a lehetőségekhez képest legább dolgoztak. Első perctől kezdve eltérő módon közelített a jobboldal és másképp nyúlt az ügyhöz a baloldá - mindegy, hogy éppen melyik párt vitte a prímet jobb- vagy baoldáon. Persze az első cezúra a nemzetfelfogásban húzható. Itt talán az SZDSZ és a többi politika szervezet között van az élesebb határvona, hiszen a liberálisok hajlanak a kérdéskör túlzott leegyszerűsítésére. Etnokulturális nemzet versus politika nemzet. Szerintük nem lehet mit kezdeni egy olyan közösséggel, melynek tagja nem egy közös intézményrendszer keretei között tevékenykednek a közjó előmozdítása érdekében. Nem arról van szó, hogy az SZDSZ teljesen érzéketlen lenne a kérdésben—lásd Szent-Iványi István tevékenysége -, pusztán csak úgy vélik, hogy az elsődleges cél a határon túliak integrálódása a szomszédos többségi társadalomba, hogy nemzetalkotó kisebbséggé válva maguk is az adott környezetben, államban tevékenykedjenek a közjó érdekében, a demokrácia kialakításában. Ugyanakkor mindenféle szimbolikus gesztustól érzelmi reakciótól, ködös tevékenységtől rettegnek, hiszen abban a két világháború közötti Szent koronás, revizionista, antidemokratikus nacionalizmus újjáéledését látják. Eddig és ne tovább — kiáltják. A szocialisták napból másképp viszonyulnak Hiszen a népi reformszárnú Pozsgay eltűnése után is erős maradt, köszönhetően Tabajdi Csaba tevékenységének. Persze félreértés ne essék, itt nem pusztán egy-két személy működése köré épülnek a dolgok de kétségtelen, hogy ezek a nevek fémjelzik a pártokon belüli, témánk szempontjából fontos irányvonalakat. A „nagy” nevek mögött ott vannak a megfelelő kisebbségügyi szakértők, de tevékenységük elemzése egy külön tanulmánysorozat feladata lehetne. A szocialisták inkább a „mozaiknemzetre” esküsznek ahol a különféle magyar közösségek önrendelkezésére épülne a nemzeti egység, de ahol az anyaország jelentős donor-segítő szerepet játszik. Az MSZP politikájában a határon túli magyarok ügye három fő csomópont köré szerveződik a következő fontossági sorrendben: euro-atlanti integráció, jószomszédsági politika és a „kint lévők” támogatása. Úgy vélik hogy a határkérdés véglegesen lezárt - ebben egyébként ma már minden felelős politikus egyetért —, a nemzet újraegyesítése az Unióban képzelendő el Diplomáciájukban éppen ezért igyekeznek Magyarországot, mint balkáni stabilizációs tényezőt feltüntetni, a szomszédokkal mindenáron - ha kell a határon túli magyar szervezetek feje fölött - jó kapcsolatot kiépíteni. Brüsszelben és Strassbourgban szerintük „nem kell az asztalt verni”, mert az csak rossz vért szül. Ehhez igazodott a Horn-kormány tevékenysége is, amikor eltávolították Magyarországot a délszláv válságtól, beengedték a NATO-t támaszpontot létesíteni, és aláírták az alapszerződéseket. Szerintük ezek nélkül egyszerűen nem lehet hatékonyan fellépni a határon túliakért, minden csak ezek után következhet. Ezzel szemben a jobboldal -1994 óta lényegében a Fidesz - a határon túli magyarok megsegítését mindennél előbbre tartja. Nekik is három pont köré szerveződik a stratégiájuk valamiféle jogi biztosíték - státusz - „a kint lévőknek”: kedvezménytörvény, autonómia, kettős állampolgárság. Ebben a sorrendben. A külügy és a diplomácia feladata szerintük ezeknek az előmozdítása: megértetni az EU-val, hogy a magyarságnak komoly sérelmei vannak, melyeket orvosolni kell, és rábírni a szomszédos államokat, hogy tartsák tiszteletben a magyar kisebbségek jogait. Orbán ennek jegyében vetette fel a Benes-dekrétumok revízióját, és rohanta le előzetes egyeztetések nélkül Nastasét a kedvezménytörvénnye. Ugyanakkor elutasította a kettős állampolgárság RMDSZ-féle követelését, mert szerinte ez még nem időszerű. Az Unióval kapcsolatban pedig váltig hangoztatta: nem kell megijedni az eurokratáktól, „addig kell ütni a vasat, amíg az forró”, azaz minden eszközt meg kell ragadni még Románia csatlakozása előtt, hogy Bukarestet engedményekre kényszerítsék. Ilyenkor az MSZP mindig feljajdult, hogy nem kéne Romániában elmérgesíteni a helyzetet, inkább feltételek nélkül elő kell segíteni a keleti szomszéd csatlakozását, mert ez az ott élő magyarok életfeltételeit javítja, hozzásegíti Romániát egy teljesítményelvű társadalom kialakításához, ahol a politika legitimációjában a nacionalizmust felválthatja a GDP-ben mért gazdasági sikeresség. Mindent összegezve, el lehet mondani, hogy a két különbözőnek tűnő megközelítés tulajdonképpen ugyanazon érem két oldala. Amit tető alá hozott az Antallkormány, arra építkezett a Horn-kabinet, majd ezt folytatta — ha más prioritásokat is szem előtt tartva— a Fidesz. Az első látványos változásra a 2002-es választások idején került sor. Az MSZP látványos fordulatban belpolitikai kampánytémává tette a határon túliak ügyét: az Orbán- Nastase paktum kapcsán milliós román tömegekkel riogatta a hazai közvéleményt. Ezzel átléptek egy nagyon kényes határt: a kispolgári félelmekkel telített anyaországi közvélemény nagyon, de nagyon keveset tud a határon túliak tényleges világáról tehát ami addig a szakpolitika feladatköre volt, az kikerült az utcára. Persze Orbánék rátromfoltak: éltek a szintén kispolgári érzelmű, Erdélyről édeskés, giccses, romantikus képet ápoló jobboldali szavazók érzelmeivel, és nemzetietlennek bélyegezték a baloldalt. Mindez csak folytatódott a Medgyessykormány idején, akik megszorítás címen csökkentették a határon túliak támogatását - legalább is késleltették a kifizetéseket -, de a legnagyobb gond, hogy nem voltak képesek semmi újat letenni az asztalra, nem vonták vissza a problémahalmazt a szakpolitika területére. E, mint Budapest 2004 valóban a fordulat éve volt. Egyértelművé vált, hogy Magyarország, Szlovákia és Szlovénia uniós csatlakozása révén új típusú érdekérvényesítési politika szükségeltetik, de Medgyessy rettegett attól, hogy összehívja a MÁÉRT-et. Pedig mind Tabajdi, mind Szent-Iványi figyelmeztetett - akkor már Európa Parlamenti képviselőkként - a dolog fontosságára és sürgősségére. Egy magas rangú MSZP-s politikus kérdésünkre elmondta, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormány úgy félt a MÁÉRT-tól mint az ördög a tömjénfüsttől hiszen attól tartottak, hogy ez megint csak a jobboldalnak kínál kritikai felületet. Aztán minden tolódott, amikor sor került a kormányváltásra. Ha úgy tetszik, először fordult elő az MSZP 1994 óta tartó történetében, hogy ez a kérdés lekerült a legfontosabb ügyek listájára. De semmiképp nem valamiféle elnemzetietlenedés miatt, hanem mert kapkodva megindult a párt átszervezése, hogy felkészüljenek a 2006-os választásokra: beindították a kampány 2002-ben ki nem oltott jelzőrakétáit. Ennek ellenére nagyon szomorú, ami a népszavazás kapcsán történt. Nem az eredmény miatt, hanem mert kiderült, hogy a rendszerváltozás óta beágyazódott politikai elit felelősségtudata végleg elpárolgott. A magyar rendszerváltozás most fulladt ki. Gyakorlatilag kéthárom éve nem születik egyetlen felelősségteljes döntés sem Budapesten, a szembenálló felek pusztán egymással vannak elfoglalva, ahogy maga Gyurcsány mondta a Magyar Rádió Krónika című műsorában: jobb- és baloldal között most már semmilyen párbeszéd nincs. A nemzetpolitika nem pusztán a határon túli magyarok támogatása, több ennél Hankiss Elemér szavaival: Magyarország, a magyar nemzetkitalálása”. Magyarország uniós pályára állítása, a szociális újraosztó rendszer, az oktatás - főleg a felsőoktatás, az egészségügy, a gazdaság- és ifjúságpolitika rendbetétele, hogy az a leghatékonyabban működjön az uniós versenyben. A budapesti politikai elitünk pedig már semmire nem vállalkozik, csak a túlélésre. Kérdés, hogy meddig kell várni, 2006-ig mindenképpen. Tehát nem igazán lehet a három B-ből jelenleg Budapestre számítani, komoly stratégiai fordulatra semmiképpen. B, mint Bukarest Nagy a remény viszont Bukarestet illetően. Bár erről nehéz most beszélni, hiszen a bizánci forgatagban még nagyon nehéz tisztán látni, elkülöníteni az ígéreteket a valós tendenciáktól Mindenestre a román liberálisokkal jó kapcsolatokat ápoló Eckstein-Kovács Péter szenátor azt mondta lapunknak az SZKT decemberi ülésén: most már minden remény megvan arra, hogy a Basescu-csapattal keresztülvigyék mindazt, amitől Nastaséék elzárkóztak a decentralizáció, Székelyföld-eurórégió, kulturális autonómia. S valóban úgy tűnik, hogy beindult - vagy továbbdöcög-a szekér. Az RMDSZ „jövőtárcákat” kapott a Tariceanu-kabinetben. Olyanokat, amelyekkel Romániát valóban teljesítménytársadalommá lehet alakítgatni. Bizonyítani lehet a többségi társadalom felé, ha úgy tetszik, „ki lehet találni” Romániát. S ezen keresztül valóban el lehet érni, hogy a magyar kisebbség társnemzet legyen. Még csak nem is jogilag, hanem a befogadottság tekintetében. Bár a folyamat nem lesz egyszerű, hiszen a hatalomra került DA nem lesz bolond kiadni a kezéből a társadalom és közigazgatás bizonyos alrendszereit. Nem teheti, mert el kell indítania saját országos beágyazottságának kiépítését, ki kell elégítenie klientúráját, illetve, ha komolyan gondolja a reformokat, azokat egyelőre csak felülről lehet keresztülverni. Erre szokták felhozni hogy a jó megoldás a decentralizáció kikényszerítésére: az uniós csatlakozás. Óriási illúzió: az Uniót ugyanis a legkevésbé sem érdekli, hogy milyen a regionális kialakítottság. Hogy van-e Székelyföld régió, vagy hogy egyáltalán van-e regionális lebontottság. Ugyanis csak a belépő ország érdeke, hogy legyen, mert így tud több pénzt lehívni. Példának okáért Spanyolország csak örül Damoklész-kardként lebeg a bukaresti politikusok felett. B, mint Brüsszel Persze ez az alcím egy kicsit sántít, hiszen voltaképpen ugyanúgy fontos Strassbourg is, mint az Európai Parlament plenáris üléseinek székhelye, de hát a lényegi döntések a Bizottságban és a parlamenti szakbizottságokban dőlnek el, Brüsszelben. Tudni kell hogy az EU politikájának két alapvető prioritása van: a stabilitás mindenekfelett és a diszkriminációellenesség. Olyannyira fontos a stabilitás, hogy ez a legtöbb esetben a status quo-hoz való ragaszkodást jelenti. Semmilyen zavaró, akár enyhe konfliktust kiváltó változást sem tűrnek el Alapelvük tessék helyben, egymást közt megegyezni, mert mi nem léphetünk fel döntőbíróként Csak akkor történik bármi, ha olyan súlyos a konfliktus, hogy azonnali beavatkozást igényel. Ilyen volt tavaly ősszel a vajdasági helyzet. A magyar EP-képviselők párthovatartozástól függetlenül egy emberként léptek fel a Parlamentben, hogy küldjenek ki vizsgálóbizottságot a magyarverések megfékezésére. Hosszú tárgyalás után, amikor már a balkáni konfliktus újbóli kirobbanásának veszélye is megjelent, akkor ítélték el Szerbiát, és vették rá, hogy akadályozza meg az újabb atrocitásokat. És az nagyon sokat számított, hogy a liberális frakcióban ülő Szent-Iványi tudta hitetni nyugati kollégáival hogy az oly fontos emberi jogok sérülnek a Vajdaságban. Persze ez az eset mást is mutat: ügyesen taktikázva be lehet vezetni a „magyarkérdést” az európai összpolitikába. De ehhez nemlegendő a Budapesten, vagy a királyhágó melléki püspöki székhelyen megszokott sérelmi politizálás. Az európai politikusok egyszerűen nem értik, hogy miről beszélünk, mert történelmi műveltségük sekélyes. Sekélyes, mert a történelmi túlfeszült lényeglátás náluk már hosszú ideje a múlté. Ahogy Nádas Péter fogalmazott nemrégiben: egy nyugat i helyzet M. LÁSZLÓ FERENC Sinn Féin, avagy a három , ha Románia elszúrja, mert akkor több pénz marad neki az alapokban, még akkor is, ha megszabják, hogy mennyi menjen majd kifejezetten az „újaknak” 2007-től Autonómiát követelni most badarság lenne. Mert a regionalizmust veszélyeztetnénk. Vajon mit szól majd ennek esetleges feladásához a magyar kisebbség, mely feltehetően az autonómiára voksolt, amikor az RMDSZ-re voksolt. Nem szabad a magyarországi politikai elit hibájába esni, amely most már a saját állandó ígéreteinek - és az egymásra való rálicitálásnak - a foglya. A külső ellenzéktől pedig már nem kell tartani. Ahogy egy neve elhallgatását kérő fideszes vezetőkáder mondta e sorok írójának: „örülök, hogy most már levehetjük a kezünket ezekről a cdlibábosokról jöhet ismét az RMDSZ”. Intő jel Orbán Viktor pedig rideg hangú levében gratulált Markónak Persze az Unió minden ellentmondása ellenére Brüsszeltől és Strassbourgtól sok minden jóra lehet számítani. A védzáradék a csatlakozási szerződésben európai számára „Trianon csak egy kastély, és a magyarok be vannak oda zárva”. Meg kell tanulni egy másik nyelvet beszélni, ügyesen érvelni, a diszkriminációra hivatkozni. De a legfontosabb, hogy tényleg helyben kell tudni a konfliktusokat feloldani. Mindenképpen előremutató lépés, hogy a magyar EP-képviselők - egy pesti politológus szerint, az utolsó normális magyarországi politikusok — újabb sikert könyvelhettek el december közepén. Strassbourgban megalakult a kisebbségvédelmi frakcióközi csoport, ahol Tabajdi Csaba (MSZP) társelnök, Gál Kinga (Fidesz) pedig alelnök. Megindulhat a partnerkeresés a magyar ügy előmozdítása érdekében. Mindent összegezve, ha Budapest most gyengélkedik, és Brüsszel még nagyon messze van, akkor elsősorban Bukarestben kell domborítani. Sinn Féin - mi magunk, ahogy a legsikeresebb uniós tagország állampolgárai, az írek mondják Egy enyhe transzszilvanizmus - modern kivitelben - senkinek nem árthat ■ *S................................................................................................ ** ..................................................................In III/l 2005. január 6.