A Hon, 1864. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)
1864-09-11 / 207. szám
PEST, SEPTEMBER 10. Politikai szemle. (II.) Eugénia császárnőnek Schwalbachba utazása — mint gondolni lehetett — nagy figyelmet keltett mindenfelé, s különféle hírekre szolgáltat alkalmat. Ezen hirek részint egészségi, részint családi, részint politicai természetűek. Némelyek egészségi tekintetből kevéssé indokoltnak találják ezen utazást, mivel — mint állítják — a császárné mostanság oly egészséges, mint valaha; mások — ellenben — azt állítják, hogy ő Felsége csakugyan gyöngélkedik , Czartoryski herczegné halála nagyon meghatotta, s miután egész nyáron nem volt fürdőben, s az őszön Biaritzot sem látogathatja meg, orvosi ajánlat folytán történik elutazása. Egy német lap párisi levelezője a császári családban előfordult viszálkodásnak tulajdonítja, elég gyöngédtelenül, Eugenia császárnő utazását. E lap így ir: A dolog felől igen sokat beszélnek. A clukkok 6kán este oly élénkek voltak, mint téli idény alatt, mindenütt meg voltak lepve; a hozzávetés — légió. Ráemlékeztek, hogy a „Patűe“ volt azon lap, mely a császárnénak skótországi titkos utazását is először hozta a közönség elé, amiért Delamarre lapját „Moniteur de l’Imperairiie”-nek nevezték . St. Cloudban történt családi jeleneteket rebesgetnek, s Eugenia császárnő csak egy bizalmas személyiség legsürgetőbb előterjesztése után volt arra birható, hogy a szent sír vagy szent szék helyett Schwalbaek profanus forrásához zarándokoljon. A császár — mondják — nagyon elbámult,azon rendkívül pontos értesülés miatt, melyet a császárnő férjének Viehyben űzött titkos élményeiről szerzett magának, s a viszálkodást fokozta azon körülmény, hogy a császárnő nem akarta megnevezni a forrást, amelyet értesítette. Ez a mendemonda, mely után Eugenia császárné elutazását családi indokoknak tulajdonítják. Mások a magasb politikával hozzák kapcsolatba. Ő Felsége közbenjárói szerepet vállalt volna bensőbb viszonylatok létrehozására, a párisi, a berlini és sz.pétervári udvarok között. Nem vagyunk azon helyzetben, hogy ez utóbbi vélemény alaposságát elfogadják ; meg kell azonban jegyeznünk, hogy némely jelek után az utazás politicai czéljára következtethetni. A „Neue Preuss Zug“ (Keresztes lap) tegnapi száma azt írja, hogy a porosz király hitelt érdemlő s nagyon elterjedt hir szerint visszautazása alkalmával meglátogatná Eugenia császárnőt Schwalbachban. Megjegyzendő az is, hogy az orosz cárné jelenleg Darrostadban mulat, s Budberg báró oda utazott Párisból. A franczia fővárosban a két császárnő ,,véretlen“ tilálkozását sem tartják lelketlennek. A császárnő sept. vége felé tér vissza St. Cloudba, hogy od. élején honn lehessen, a midőn az udvar rendesen Compiegnebe szokott átköltözni. Tegnap érintettük a nyugati hatalmak közti újabb közeledés hírét. A legitimista „L’ Union“ azonban mely diplomátiai dolgokban sokszor jól van értesülve, úgy hallja, miszerint a szövetség ügye az utóbbi kísérletek után sem tett nagy haladást. Palmerston s Russell lordok és a miniszterek többsége tartózkodó politikát akarnak követni a Turliiták irányában; ezen politika mellett van Victoria királynő is. Egyedül Gladstone, a pénzügyminiszter, óhajtja a régi szövetség helyreállítását, de — mint a „L’ Union“ írja — magára áll véleményével. Clarendon lord németországi útjából visszatérve meglátogatandja III. Napóleon császárt, de az angol államférfiak úgy vélekednek, hogy ezen találkozás sem vonand maga után jelentékeny eredményt. A napokban többször volt szó, hogy a franczia kormány, felhagyva eddigi semleges állásával, egy lépést tett a schleswig-holsteini ügyben a német nagyhatalmaknál, a nemzetiségi elv érdekében. Az „Ind. berge“ határozottan megczáfulja e hírt. Szerinte a franczia kormány meg lévén győződve minden szóbeli föllépés sikertelensége iránt, tovább is marad figyelő és váró állásában. Ezen figyelő és váró állás azonban csak a schleswig-holsteini kérdésre terjed ki. Más kérdések ugyanis élénken foglalkoztatják III. Napóleon császárt. Főként az olasz kérdés is, mellyel az utóbbi időben — állítólag — érdekeltséggel foglalkozott volna az elnök, mind az előadó, mind a kormány képviselője. A kormányjavaslattal szemben, mely szorosan a forma szerinti határzatok korlátai közt marad, az allodiumok megváltásának életbeléptetése körül s a kártérítés kipuhatolására nézve, az 1854. jan. 21 -ki pátensre hivatkozik, két, egymástól lényegesen különböző javaslattal léptek fel. Schuler Libbyét legközelebbi jelentésünk hozta. A másikat ma Gaetanu tette; eszerint a váltságösszeg egy része az országos alapra lenne rovandó, míg ezt a kormányjavaslat egészen a kötelezettekre rója. E javaslatot a baloldal eléggé támogatta. Thiemann szakértőkig megcáfolta, kimutatván az ebből az országra báromlandó új terheket. Vajda úgy vélekedik, hogy a földesuraknak jobban esnék, ha a váltságot apró részletek helyett egyszerre kamatozó s eladható köitelezvényekben kapnák. Ez gyakorlati haszonnal járna a földesurakra nézve anélkül, hogy a kormánynak hátrányt okozna, miután a váltsági részleteket a kötelezettektől az orsz. fejedelmi adóhoz hasonlón szedné be. A kormány csak hitelét adná rendelkezésre. Schuler Libroy azon nézetét, hogy a váltsági összeg kipuhatolásáért közigazgatási költség fejében egy hatod helyett egyharmad lenne levonandó, nem osztja; a curia listán ellenben úgy kellene könnyíteni, hogy kötelezettségek idejére az adópótlékoktól lennének fölmentendők. Alduban hosszú ellenbeszédben minden tett javaslatot megczáfol. Ő is azt hiszi, hogy az országgyűlés nincsen följogosítva, miszerint az úrbéri patens anyagi határzatain változtasson, mert az, bár octrogált, mégis törvény. Az octoberi diploma is, melynek az ország alkotmánya visszaállítását köszöni és a februári patens a fejedelem önkénytes határzatából eredtek, s bár petrováltak , jog szerinti fönállásukat senki sem vonja kétségbe. Kéri a ház tagjait, tartózkodjanak oly javaslatoktól, melyek már eleve kivihetlenek ; ez csak a tárgyalást nehezíti anélkül, hogy a népnek használna. A Ratiu féle javaslatok tárgyalása alkalmat adand a háznak, hogy a szegény lakosság érdekében valamit tegyen ; ezen törvényjavaslatnál a eurialisták korlátolt fizetési képessége már figyelembe vétetett azáltal, hogy a váltság 20 éven át 40 részletre van szabva. Ajánlja a kormányjavaslat elfogadását. Domzsa azon javaslata, hogy a 200 tton fölüli váltságösszegek 16 év alatt 20 részletben, a kisebb összegek 5 év alatt fizettessenek vissza, nem talált támogatást. Az elnökkel folytatott szóvita után afölött, vájjon az úrbéri pátens anyagi határozatai egyáltalán napirenden vannak e, mire az nemmel felelt. Schuler Libby kijelenti, hogy előbbi javaslatáról nem szól többet, csak azon indítványához ragaszkodik, mely szerint a váltsági összeget törlesztésiig is lehessen fizetni. Gaetrnn azon indítványát nem pártolja, hogy a váltsági összeg egy részét az országos alap viselje, fejtegeti, hogy Erdély egész földjének tiszta jövedelme az egyenes adókra s földtehermentesítési összegekre fogy el, az országos alap további megterhelése e szerint az ország megrontása nélkül lehetetlen. Miután még több szónok beszélt a tett javaslatok mellett és ellen, befejeztetett a vita, csak még Schnell előadó és a kormány képviselője beszéltek. Az első helyeslés közt cáfolja Schu 1ter Libby javaslatait, melyekre megjegyzi, hogy könnyű a szabadelvűség mások zsebére. Hasonlóig indítványozhatta volna, hogy a váltsági összegből kétharmadot vonjanak le, mi a kitűzött czélnak épen ellenkezőjét eredményezte volna, mert ez esetben a földesur inkább jobbágyi birtoknak fogja mondani allodiumát, hogy az úrbéri váltságot megnyerje a váltsági alapból, mi az ország terheit még néhány millióval szaporítaná Indítványozó az 1848-diki törvényekre is hivatkozva, felhozta, hogy ezek a bányák és só jövedelmét is az úrbéri váltságra szánták ; más alkalommal ismét érvényteleneknek mondá eme törvényeket. Hogy lehet ily pecs nélküli törvényekre hivatkozni ? Lázár, kormányképviselő is hosszú beszédben cáfolja a tett javaslatát, különösen Gaetanuét. A szavazásnál a kormányjavaslattal azonos bizottmányi indítványt emelték határozattá nagy többséggel. Ez így szól: 1. §. Az 1854. jan. 21-ki 151. sz. kormánylapba foglalt határzatok értelmében megváltható szolgálmányok fejében fizetendő váltsági összeg 5% kamataival együtt, ha a jogosultak és kötelezettek közt külön egyezség nem létezik, vagy létre nem jó, negyven féléves részletekben a kötelezettek által törlesztendő. A holnapi ünnep miatt pénteken lesz a jövő ülés. Erdélyi országgyűlés, (S. C) Szeben, sept. 7. Noha a mai ülést az elnök rendelkezése folytán 9 órakor nyitották meg s teljes 4 órán át tartott, a szőnyegen lévő törvényjavaslat első fejezetének mégis csak első kikezdését tárgyalták. A hosszú és eredménytelen vita oka az volt, hogy az országgyűlés illetékes volta iránt bizonytalanság forgott fönn, miután a javaslattevők közöl többen úgy vélekedtek, hogy az országgyűlés határozati képessége az úrbéri patens anyagi határozataira is kiterjed, minek azonban ellene szólt mind A Constitutionnel a német hatalmak eljárásáról a dán ügyben. (f.) A „Constitutionnel“ sept. 8-ki számában a „politikai szemle“ rovata alatt olvassuk : „ A német herczegségek helyzete,a német nagyhatalmak irányában, nehány szóban összefoglalható. A herczegségek tétlenségre kárhoztatva, azon háborúban, melyet Ausztria és Porozország viselt, most ugyan a tartományok közreműködése nélkül tárgyaltatik a béke, s valószínűleg a herczegségek beleegyezése nélkül fizettetik meg velük a hadiköltségeket. Nem mondhatni, hogy a herczegségbeliek megtagadnák függetlenségük árának lefizetését, valamint az is igaz, hogy saját erejükből ki nem szabadulhattak volna a dán uralom alól. „Visszamenve ezen sajnálatos háború első okára, legelőször is az okozott megütközést, hogy Kopenhágában a parlamenti hatalom visszaélése által, tizenkét évig akadályozva volt az igazságos kiegyezkedés a dán király s a német herczegségek között. „Kopenhágában a szószék és sajtó korlátlan szabadsággal birt, s az alkotmány demokrata alapokon nyugodott. Ellenben a herczegségekben az 1848-diki charta megszüntetése által, a szabadság elnyomatott, s a régi feudal rendszer állíttatott helyre. A schleswig-holsteini hadsereg 1851-ben oszlattatott fel; a fegyverkészlet a dán fegyvertárakba szállíttatott; a német ujonczokat Kopenhágába vitték, mig a dán ezredek a herczegségeket járták megszállva. Tehát a háború előestéjén a herczegségek nem bírtak sem alkotmánnyal, sem katonákkal, vagy szabad sajtóval. Vagyis, mind a dán, mind a német nagyhatalmak részéről arra törekedtek, hogy a herczegségbeliek megfosztva maradjanak az 1 actio minden eszközétől. „Ugyane rendszer folytattatik ma is, a bécsi conferentiák idejében. Ha engednének Európa részrehajlatlan közvéleményének, a hadviselő felek mindjárt kezdetben beleegyeztek volna, hogy a herczegségbeliek kivonata meghallgattassék, s nem folyamodnak vala azonnal a „brutális erőszak “-hoz (sic) s igy sok szerencsétlenség és igazságtalanság elmellőztetett volna. „Ismételjük, mert fontossággal bir ezt tisztába hozni, hogy ma is minden, ami e nép ügyében történik, a schleswig-holsteiniak beleegyezése nélkül megy végbe, miként azon számos tiltakozás bizonyítja, mely a lapokban megjelenik. „Miben áll ma az osztrák-porosz szövetség? Ezen kérdésre sajátszerüleg felel meg a kölni lap bécsi levelezője. Ezen levelező szerint épen nem való, hogy Ausztria ne ellenezné Poroszország területi gyarapodását Éjszaknémetországban. A szövetségi szerződés a háború kezdetével, kizárt minden területi hódítás eshetőségét, s ezen szerződés nem szenvedett módosítást azon találkozás alkalmával, mely Bismarck ur, és Reehberg gróf között történt. Összesen véve, amit Ausztria megenged, abban központosul, hogy Poroszország a herczegségek területén katonai és hadtengerészeti állomást szerezhessen, öszhangzásban a német szövetségi törvényekkel és érdekekkel. Ausztria épen nem enged Poroszországnak terület nagyobbodást, még Lauenburgban sem, kivéve, ha Poroszországtól Silézia északi részét visszakapná. „Ami Ausztria területi nagyobbodását illeti Európa déli és délkeleti részeiben, mire nézve a porosz lapok kilátást nyitottak, a bécsi kabinet nem bízik az ily ígéretekben, s inkább igyekszik föntartani túlsúlyát Németországban.“ — A „Constitutionnel“ szerint ha ezen levelezés híven tükrözi vissza a dolgok állását Bécsben, nem szükséges annak magyarázatára commentárt írni. A „Times“ a franczia kormányrendszerekről. d A „Times“ ösztönözve érzi magát, hogy Francziaország politikai múltját védje Limayrac ellen, ki a „Constitutionnelben“ Persigny beszédét a franczia szabadság megalapítójáról dicsőítette. „Limayrac úr — úgymond — a pártember egész kíméletlenségével jár el. Honfitársai természetéhez tartozik, hogy a nemzet egész korábbi történetét a jelen polit. szenvedélyeknek és elméletnek áldozzák fel. Minden párt kész volt elődei legtiszteltebb bálványai lerántására, a nagy pompával eltemetett férfiak hamvait fölásni s szélnek ereszteni s tagadni, hogy valaha létezett jó és dicső,mielőtt őt magát a népcsőcselék vagy hadsereg hatalmi polezra emelte. A császári írók harczra kelnek ugyan a pártok ellen — ez oly szó, mellyel azokat akarják megbélyegezni, kik a megbuktatott kormányokat híven szolgáltak — maguk azonban határozottan pártemberek. A „Constitutionnel“ például erősen rágalmazza Francziaország kormányait, melyekkel birt 40 éven keresztül. Hogy III. Napóleont ne csak őréül, hanem tulajdonképi alapítójául állítsák föl a szabadságnak, kijelenti, hogy a restauratio, a júliusi kormány s a köztársaság nem egyeztek meg a szabadsággal. Francziaország annyi solid előnyt köszön a császárságnak, hogy védői nem szorultak ily szegény bizonyítékokra. Az, hogy a restauratio vagy júliusi kormány alatt bármi lett volna a szabadsággal meg nem egyeztethető, épen oly valótlan, amily képtelenség azon állítás, hogy alattok semmi szabadság nem volt. Az előbbi az angol államszerkezethez hasonlított, mely Nyugateurópa minden országának mintául szolgált; a második kevésben különbözött tőle. Ha az 1814-i és 1830-ki monarchiák nem állhattak fen a szabadsággal, hogyan van, hogy Angolország s kivüle Belgium, Holland, a német államok, Olasz, Spanyolország, Portugál és Brasilia mindnyájan bírnak a szabadság kellő mértékével parlamenti kormányuk alatt! Az imperialisták elmélete a parlamentarismust oly kizárólag angolnak tartják, hogy Francziaországba egyáltalán át nem ültethető. Föltegyük-e, hogy oly gyors felfogású és tehetséges nép, mint a franczia, nem képes megérteni oly intézményeket , melyek egész Európában szerencsésen fejlenek. Az imperialistáknak valóban nincs okuk, hogy III. Napóleon sikereinek okát keressék. Szívesen megengedjük , hogy szerencsésebb uralkodó, mint Fülöp Lajos, noha e király, mint nem kellene feledni, 18 évig uralkodott, s Európa legokosabb emberei egy héttel bukása előtt azt hitték, hogy szilárdul ül a trónon. De ha a császárság szerencsésen föntartja magát, ez inkább a császár személyes politikájának, mint a rendszer alapjának tulajdonítandó. Francziaországban most nincs több szabadság, mint Fülöp Lajos alatt, az angolok véleménye szerint még sokkal kevesebb. A császári kormány előnye abban áll, hogy a nép most megelégszik annyi szabadsággal, amennyit neki adnak.III.Napoleon politikai elégültséget alapított, nem szabadságot; ezt először az anyagi jólét emelésével s a nép hazafias óhajtásainak teljesítésével alapította. III. Napoleon magasra emelte Francziaország zászlóját, és segédforrásait megnyitotta, ezért engedelmeskednek alattvalói. Nem éreznek nyomást, mert nem kívánnak többet. Noha Fülöp Lajos kevésbbé korlátozta a népet, ez mégis ellene harczolt, mert kevésbé volt népszerű. A császár minden elődéről azt hiték, hogy a Francziaországnak 1815-ben szabott korlátokat helyeslik s ezért nem tartotta őket Francziaország törvényes urainak. Ez volt oka,hogy nem kormányozhattak s nem az, hogy az alkotmányos formákat a külföldtől kölcsönözték. ban a kormány épült tér. n történt. Benjamin államminiszter mellett egy őszbe elegyedett hajú és szakálla sovány, szegletes arczvonásu, élénk tekintetű férfin ült. Széles csontos homloka, nagyobb metszetű szája és erősen kifejlett álla, sok akaratszilárdságot s tetterőt gyanittatának e férfiúnál, kinek sovány arcza mégis kellemes kifejezéssel birt. — Ezen férfiú nyájasan nyujtá felénk jobbját s barátságos hangon ily szavakkal fogadott : „Örülök, hogy itt láthatom önöket, uraim. Isten hozta Richmondba !“ Ezen férfiú Franklin Pierce alatt az Egyesült államok alelnöke volt, most pedig a déli államok szövetségének lelke. Megelőző nyájassága elenyészteté — mond Gilmore — minden elfogultságomat, mely érzelem az ezredest, ha egy Casar előtt áll, sem háborgatta volna legkevésbbé is, — s én ezt felelem az üdvözlő szavakra : „Köszönjük Davis ur ! Nem igen gyakran fog a mi elveinkkel biró egyénekkel találkozni Richmondban.“ „Nem gyakran, nem oly sűrűén, mint óhajtanám , de remélem, hogy önök idejövetele élénkebb s barátságosabb érintkezést fog a Dél és Észak között előidézni“, — válaszolt Davis. „Mi is reméljük.“ „Benjamin úr azt mondá nekem, hogy önök beszélni kivántak velem — s itt megállapodék, mintha tőlünk várta volna a mondat kiegészítését, s az ezredes erre így vágott szavába: „Igen is, oly reménynyel jövénk ide, hogy kitudandjuk öntől, mi módon lehetne a háborúnak véget vetni. A mi népünk kívánja a békét, s az önöké is óhajtja azt, mint közelebb önök congressusán ez nyíltan kimondatott. Azért jövénk tehát ide, hogy megkérdjük öntől: miképen lehetne békét kötni ?“ „A legegyszerűbb módon. Vigyétek el hadseregeiteket a mi területeinkről, s a béke magától meg fog jönni. Mi nem törekszünk titeket leigázni. Mi nem viselünk támadó háborút, kivéve olyan egyes eseteket, midőn a védelmi háborúnak is támadólag kell egyszer másszor folyni. Hagyjatok minket békében, s egy nap és egy éj lefolyta alatt helyre van a béke állítva.“ „De mi nem hagyhatjuk önöket békén, valamíg az unióról semmit sem akarnak tudni. Az unió azon egyetlen dolog, melytől az Észak népe el nem áll.“ „Tudom, Ti nem akarjátok nekünk meghagyni, amit magatoknak igényeltek: az önkormányzás jogát.“ „Nem úgy van uram ! jegyzem én meg (Gilmore.) Nem akarunk mi önöktől semmi természetjogot megtagadni, de az uniót a béke lényeges kellékének tartjuk; s aztán, Davis ura élhetne-e békében két ugyanazon nyelvű nép, csupán képzelt határok által elválasztva egymás mellett? Nem támadnának örökös villongások, s nem lenne e azoknak minduntalan háború a következménye?“ „Kétségen kivül, — mig a mostani ivadékban tart. Ti Délen úgy elhintettétek a keserűség magvát, az előbb egyesülten élt ország két külön vált része közé oly vértengert árasztottatok, hogy nem vagyok képes teljes összebékülést remélni, legalább a közelebbi évek alatt. Gyermekeink feledhetik ezen háborút, de mi nem !“ „Azt gondolom, hogy az a keserűség, melyről ön beszél — monda az ezredes — talán nem is létezik valósággal. Beszéljünk itt egymással mint jó barátok. Katonáink mikor összejönnek, fraternizálnak, s én meg vagyok róla győződve, hogy ha az Unió ismét helyreállíttatnék, sokkal erősebb barátság fejlődnék ki közöttünk, mint az előbbi volt. A háború jobban megismertetett bennünket önönmagunkkal is, s kölcsönös tiszteletet ébresztett mindegyik félben a másik iránt. Ez a Délen is igen sok embernek nézete; magam hallottam azt sokaktól a ti legkitűnőbb embereitek közöl.“ „Ezek az emberek tévedésben vannak — viszont a Davis — nem értik a közvéleményt s közhangulatot. Hogy is táplálhatnánk mi más érzést mint keserűséget olyan emberek iránt, akik meg akarják tőlünk jogainkat tagadni ? Ha ön betolakodik házamba, s ki akar abból engem űzni, avagy nem leszek-e természetes ellensége?“ „Ön nagyon éles hasonlatot választ. De csak nem harczolhatunk örökké , valamikor mégis csak végének kell a háborúnak szakadni. Nem egyezhetnénk meg, s nem vethetnénk véget ezen irtóztató mészárlásnak? hisz keresztyének vagyunk, mi is önök is Davis úr! És elmulaszthatna e mint keresztyén bármi módot megkisérletlenül, amely békére vezethet?“ „Nem. Azt nem tehetném. Én is úgy óhajtom a békét, mint önök. Szintúgy fájlalom teljes szivemből a vérpatakokat én is mint önök; de érzem, hogy az én kezemet egy csepp sem fertőzteti mind azon vérből, mely ezen háború alatt kiontatott, s ezen öntudatban bátran léphetek istenem elé. Én mindent megtettem ezen háború elhárítására. Láttam annak közeledését s tizenkét évig éjjel nappal dolgoztam elhárításán, de nem voltam képes visszatartani. Az Észak őrült és elvakult volt / nem akará elismerni, hogy önkormányunk legyen; igy támadt a háború, s tovább kell dúlnia, a mig ezen ivadékból való utolsó férfi is le nem lesz teritve a harczmezőn, s akkor gyermekei ragadandják föl fegyverét és folytatják a harczot, valóung bele nem egyeztek önkormányzatunkba. Nem a rabszolgaságért, hanem saját függetlenségünkért harczolunk mi, és el vagyunk szánva ezt kivívni, vagy megsemmisülni.“ „Aztán még legalább négy és fél millió van életben közülünk, s ez még tisztességes dolgot fog nektek adni“ — mondá közbeszólva Benjamin , határozott gúnnyal. „Nem óhajtunk mi titeket kiirtani,“ felelt az ezredes. „Meggyőződésem amit mondok , hogy az Észak és Dél között valóságos gyűlölet nem létezik. Az Észak — ezt jól tudom — szereti a délieket. S ha békére kerül a dolog, el fog benneteket pénzzel s egyéb eszközökkel árasztani, hogy a háború pusztításait helyreüthessétek ; már most is örömest befogadna s feledne minden vérontást amit végbevittetek. De hát meg kell-e hadseregeiteket semmisítenünk, s kormánytoknak véget vetnünk ? Nem történt-e már ez meg nagyjából? Pénzetek elfogyott, segédforrásaitok kiapadtak. — Grant bezárt benneteket Richmondba. — Sherman Atlanta előtt áll. Nem lenne-e reátok nézve jobb, ily körülmények közt, ha tisztességes feltételeket fogadnátok el, amig még hírneveteket megmenthetitek, s népetek büszkeségét kímélhetitek ? Davis mosolygott : „Tisztelem — úgymond — komolyságát ezredes ur, hanem úgy látszik nem ismeri a dolgok mibenlétét. Nem vagyunk mi olyan felettébb elzárva itt Richmondban. Ha igazat beszélnek hírlapjaitok,úgy a ti fővárostok az, amely veszélyben forog, nem a mienk. Néhány hét előtt átkelt Grant a Rapidanon, hogy Leet rászedje, s Richmondot bevegye. De Lee elkergette Grantot, s erre aztán Grant a ti általatok oly fényesnek magasztalt oldalkanyarodást tette , és ezután ismét Lee ellen fordult. Lee ismét űzőbe vette s kergette őt maga előtt, s megint megcsinálta az oldalkanyarodást, és ez így folyt. Lee vágott, Grant kanyargott, míg oda nem került, ahol most áll. S mi a tiszta eredmény ? Grant 75 vagy 80 ezer embert vesztett, többet mint amennyi embere mindössze volt kezdetben Leenek, s Richmondhoz semmivel sincs közelebb, mint azelőtt volt; Lee pedig, akinek derék hadteste soha sem volt keresztül vágva, tökéletesen sakban tartja Grantot, s túlságosan elég embere van arra, hogy Marylandba betörjön és Washingtont fenyegesse. Az igaz, hogy Shermann előre nyomul Atlanta ellen , — ám ha beveszi mi lesz abból ? Jól tudja ön, hogy minél messzebb távozik élelmezési támpontjától, annál gyengébb lesz , s annál érzékenyebben fog reá nézve kiütni veresége. E szerint tehát katonai szempontból véve, a ti helyzetetek sokkal roszabb volna a mienknél. Ami pedig a pénz dolgát illeti , e részben csakugyan jobban állunk mi mint ti. Ön mosolyog. Jól van, tegyük fel , hogy a mi papírpénzünk már teljesen elvesztette minden értékét — annyi hasznunk volna még ezen körülményben is, hogy miután minekünk forgalmi eszközül szolgál, benn marad az országban. Ha egy két dollár belevész is, ezzel nem leszünk szegényebbek, mert a külföldön nincsen adósságunk. Ámde van becse; dús gyapotaratás szolgál annak szilárd alapjául, míg a tieteknek nincs alapja, s ti az egész világnak adósok vagytok. Ami a segédforrásokat illeti, se fegyverben se hadiszerekben nem szenvedünk szükséget, még nagy terület van birtokunkban, melyből szükségleteinket beszerezhetjük , tehát még kezdetéhez se jutunk el a végnek. De ,ha úgy volna is, ha nem volna pénzünk, eleségünk, fegyverünk, ha egész országunk elpusztítva, hadseregünk megsemmisítve szétverve volna is, — feláldozhatnók-e önkormányzatunkat anélkül,hogy férfiasságunkat megtagadjuk ? Nem akarna-e ön inkább mint férfi meghalni, hogy sem idegen hatalom alattvalójaként éljen ? „Az ön szempontjából véve birnak bizonyos indokoló erővel szavai, válaszold vissza az ezredes.— „De mi nem jöttünk ide önnel feleselni, vitázni. Azon reménynyel jövénk, hogy fölfedezendünk valamely utat, mely tisztességes békére vezethetne; s nagyon sajnálom, hogy ily beszédet kell öntöl hallanom. Midőn ifjaitokat elhullani láttam a harcztéreken, midőn véneiteket, asszonyaitokat s gyermekeiteket az éhhalál zsákmányául láttam jutni házaikban, mindig úgy érzém, hogy föl tudnám érettek áldozni életemet. Azért vagyok itt, s mély fájdalmat érzek lelkemben, mivel látom, hogy nincs remény!“ „Ismerem ön indokait Jaques ezredes, és tisztelem azokat, de mit tehetek egyebet? Oda adnám, és pedig örömest adnám oda szegény életemet, ha ez által békét s jólétet eszközölhetnék a két ország között, de nem volna az lehetséges. Saját népénél kellene önnek elkezdeni a működést. Az ön népe dúlta fel a mi hajlékainkat, az égető felvetéseinket s megsemmisité a betegeknek és sebesülteknek szánt készleteinket. Mindezen nyomor okozói ti vagytok, ti reátok háromlik a felelősség terhe.“ „Nem egészen Davis úr ! Rettenetes felelősség ez, az igaz, de nem terhel csupán mi magunkat. Mind a két részen fel vannak bőszülve a szenvedélyek. Fegyvertelen férfiak akasztatnak, s hadifoglyok hideg vérrel lövetnek agyon ti nálatok. A barbárság oly elemei lopóznak közénk mind a két részen, melyektől mint keresztyéneknek irtóznunk kell. Az isten szent nevére hívom fel önöket Davis úr, legyenek rajta, hogy véget vethessünk ezen háborúnak, tegyenek, engedjenek valamit, ejtsük módját, hogy a béke útját el lehessen készíteni. Önök négy és fél millió lakossággal, amennyien még vannak Benjamin úr szavai szerint — nem számíthatnak arra, hogy örökké képesek lesznek helyt állni húsz milliónyi néppel szemben.“ És mosolyg a Davis, mondván : „Hiszi ön, hogy 20 millió azok száma Északon, kik a mi megsemmisítésünkre törnek?“ „Bizony husz millió azoké, kik a ti kormánytokat megszüntetni kívánják. Csak kevesen, igen kevesen vannak éjszakán, kik a ti barátaitok , a secessionisták. A többiek nem értenek ugyan egyet az eljárásokra s elnökjelöltekre nézve mindenben, hanem azon elhatározásban igenis egy akaraton vannak, hogy az uniót fen fogják tartani. Bárki fog jövő novemberben elnökké megválasztatni, annak köteleznie kell magát a háború erélyes folytatására.“ Davis megint csak mosolygott, „úgy van uram — folytatom én (Gilmore); — és aki máskép tudósított benneteket, az ámított. Én úgy hiszem, ismerem az Észak hangulatát, s biztosítom önöket, hogy úgy van. Ön tudja,hogy nagy városainkban rendszeres felolvasásokat tartunk. A felolvasás vagy szónoklat befejezése után a hallgatók a szószékre szoktak felmenni s a szónokkal beszédbe erednek.Múlt télen közel száz különféle testület előtt tartok ilyen felolvasásokat, az egész Északon, Dubuquetöl Banguidig, s valóban nagy fáradságot fordítok a nép igazi hangulatának kitanulására. És mondhatom hogy mindenütt egyakaratú elszántságot találtam a rebellio elnyomására s az unió föntartására, kerüljön bármibe. A nagy többség Lincoln ur részén van, s ellenesei legnagyobb részt csak azért vannak ellene, mivel nekik nem elég erélyesen folytatja a háborút. A radical köztársaságiak akarják őt kivetni a nyeregből, kik a rabszolgák szavazási jogát s az átalános elkobzást keresztül akarják vinni, ha csakugyan le kellene lépnie. Ha Lincolnt legyőzné a nép, a ház roszabbat választana — ti reátok nézve értek roszabbat — nálánál; mert a ház sokkal radicálisabb mint ő; a nép pedig radicálisabb mint a ház. Lincoln, ezt jól tudom, ismét ötszázezer embert készül zászlók alá állítani, s én nem látom a lehetséget, hogy még sokáig ellenállhatnátok, és ha mégis tennétek, az Észak radikális hangulata csak erősebben fog ellenetek felbuzdulni. Most még tisztességes, méltányos, nagylelkű feltételeket nyerhetnétek; de ha még tovább is okoznak szenvedéseket az Északnak, még tovább is úgy cselekesznek, hogy emiatt minden háznak legyen haloüja) amint most minden falura esik egy, akkor azitán az Észak nem fog feltételekbe bocsátkozni, hanem követelni fogja, hogy minden rebellis .. . től kezdve délfelé, — felakasztassék! Bocsánat szavaimnak. Nem akartam önt megisérteni.“ Békekisérletek Amerikában. ” Múlt julius hóban Jaques ezredes és Gilmore J. R. Richmondba utaztak, mint ők maguk a leghatározottabban kijelentik, legkisebb hivatalos vagy félhivatalos megbízatással sem lévén ellátva, hanem csupán saját ösztönükből értekezni s puhatolózni azon utak és módok iránt, melyek lehetségessé tehetnék a Dél és Észak közötti béke visszaállítását. Egyik legjelesebb amerikai lap, az „Atlantic Monthly“ ezen két északamerikai útját körülményesen leirván, közli egyszersmind Jefferson Davis általi fogadtatásukat s vele folytatott igen érdekes beszélgetésüket. Ez utóbbit Gilmore ily formán adja elő: Az elnök általi elfogadtatásunk Richmond