A Hon, 1864. október (2. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-18 / 238. szám
PEST , OCTOBER 17. Politikai szemle. (II.) A félhivatalos és sugalmazott osztrák lapok, melyeket a sept. 15-ki egyezmény megdöbbentett volt, ismét szedik össze magukat, sőt vannak, melyek már újólag rózsaszínben látják a világot. Nyiltan bevallják ugyan, hogy a Bismarck úr által vezetett Poroszország a schleswig-holsteini kérdésben Ausztriát rászedte,a német vámkérdésben: a vámszövetségből és egyúttal Németországból kijátszotta, szóval rendkívüli perfidiát követett el; de Ausztriának mégis van szövetségese — mondják — melynek támogatása mellett nem csak Velenczét tarthatja meg, hanem egyszersmind a febr. 26-ki pátenst is életbe léptetheti, minden további nehézségek nélkül. Ezen kiszemelt szövetséges: Francziaország, a sept. 15-ki egyezmény teremtője. Már azt is beszélik, s másokkal is elhitetni szeretnék, hogy a szövetség bevégzett ténynek tekinthető, sőt az szilárd megállapodást nyert a két hatalom között. Nem szokásunk valakit boldog illusiójában háborgatni. Ennél fogva nem hozzuk föl azon érveket sem, melyek e szövetségnek ha nem is épen lehetlensége, de számos nehézsége mellett szólanak. Csupán figyelmeztetni akartuk lapunk olvasóit, hogy némely osztrák lapok, melyek eddig a leghatározottabb ellenségei voltak Francziaországnak, a franczia kormánynak, Napoleon császárnak, a napoleonismusnak, egy szép reggelen csak azt prédikálják, hogy nincs más szövetségese Ausztriának mint Francziaország. A congressus kérdése, melyet a napokban ismét pengetni kezdtek, úgy látszik, nem nagy pártoltatásra talál jelenleg a Tuileriákban. A félhivatalos „France“ kijelenti , hogy a múlt nov. 5-ke óta megváltozott Európa helyzete, s azon kérdések , melyek a congressust kívánatossá tették volna, már el vannak intézve , mint például , a schleswigholsteini és a lengyel kérdés; ami pedig az olasz kérdést illeti, ez is a sept. 15-ki egyezmény által szabályozva van, miből következik , hogy már most nincs szükség a congresusra. Pedig, mint Bécsből halljuk, ott most már nem idegenkednének annyira az európai congressustól, sőt a kath. hatalmak fejedelmi gyűlését, a római kérdés szabályozása végett, nagyon is óhajtják. De — mint látszik -III. Napóleon császár e kérdés megoldását magának tartotta fen, s valószínűleg nem akarja és nem engedi, hogy más annak megoldására nagy befolyást gyakoroljon. A franczia kormány helyzete annál kedvezőbb ez ügyben, minthogy a sz.-pétervári és berlini kabinetek helyeslik a sept. 15 ki egyezmény által inaugurált újabb franczia-olasz politikát. A „Patrie“ legalább azt olvassa Szt.-Pétervárról keltezett levelekből, hogy az orosz kormány csatlakozott a Rómát illető franczia politikához. Azt hiszik Szt.-Pétervárott, hogy Mándor czárnak alkalma lesz e tekintetben szóival is nyilatkozni. A berlini kormány hasonló indulattal viseltetik. Azt is beszélik, miszerint Porosz- és Oroszország fejedelmei megállapodtak az iránt, hogy egyíittleg lépnek föl a bécsi kormánynál és neutrálisába igyekszenek azon ellenséges törekvéseket, melyek az első napokban nyilatkoztak Bécsben, a sept. 15-ki egyezmény ellen. Ami a „Patrie“ ezen tudósítását illeti, más oldalról is hasonló értelmű jelentéseket veszünk. A hamburgi „Bors. Halléinak azt írják Sz. Pétervárról, hogy ott nagy az öröm a Franczia- és Olaszország közti szerződés, valamint Drouyn de Lliuys ismert sürgönye miatt, mely a pápa világi hatalmának további fenmaradását kétségben hagyja. Azon benyomás után , melyet a pápának Lengyelországra vonatkozó encyclicája Oroszországban tett , igen természetes, hogy minden oly tény iránt rokon szenvre gyúlnak az oroszok, amelynél fogva kezesség nem nyujtatik a pápa világi hatalmának fentartása iránt. Nem kevesebb kárörömöt okoz a franczia külügyminiszter azon megjegyzése, miként Francziaország 1859-ben elhatározta volt az egész félszigetet megszabadítni az idegen uralomtól. Az oroszok még ma sem felejtették az osztrák kormány magatartását a keleti háború alatt : az orosz hadsereg kivonulását a dunai fejedelemségekből és Bessarábia határszabályozását Ausztriának tulajdonítják. A Lengyelországot illető érdekközösség nem képes a keleti kérdésbeni vetélkedést megszüntetni, s mindaddig, míg ez meg nem lesz oldva, Oroszországban nem nagyon bánják, ha Ausztria gyengíttetik Olaszországban. a helyzet igen válságos a külügyminisztériumban , — a pénzügyminisztériumban, de még az államminisztériumban is. Ám tagadják a félhivatalos lapok, de a válság jelen van, s a dolgoknak az egész világ által ismert természetében fekszik. Hogy a válság már a személy-kérdésre is kiterjedt volna , a legközelebbi idő bizonyitandja be. Az idézett lap azonban nem nagy fontosságot tulajdonit a személyváltozásnak, kivéve ha az utódok újabb elvet képviselnének a kormányban. Mindenekelőtt szükség azonban , hogy csak akkor váljunk meg a régiektől, ha már találtunk újabb neveket. Igaz, — írja — hogy vérkönyeket nem hullatnánk Rechberg gróf visszalépésének hírére : mindamellett tudni óhajtjuk, ki lenne utóda? Például furcsán járnánk, ha Bach bárót kapnók cserébe. Még az sem bizonyos, hogy Metternich hggel is sokat nyernénk. Azt mondják, hogy Rechberg gróf és Schmerling úr között régi antagonismus uralkodik. A „NI. fr. „Presse“ soha sem tartott sokat ezen antagonismus komoly voltáról és épen nem tapasztalta, hogy Rechberg grófnak szüksége lehetett volna Schmerling úrnak valamely nyaktörőleg liberális vállalatát megakadályozni. Rechberg gróf kilépése már csak azért is kívánatos, mert ezzel elenyésznék az utolsó argumentum, mellyel eddig az államminiszteri párt a haladás csigalassú menetét mentegeték. „Nincs emberünk!“ Így kiált fel Kuranda úr vasárnapi vezérczikkében. Bachurban volt egykor reményünk, de ezen államférfi jobban szerette hivatalát, mint elveit, s fokról fokra úgy belemerült a reactioba, hogy elvégre minden párt örvendett visszalépésén. Ezen előrebocsátás után írja: „A Bach-korszak szomorú öröksége, hogy tíz év alatt a politikai jellemek kifejlődése meggátoltatott. Az idők átalakulást követelnek, s nincs, aki ezen munkának megfelelhetne. A Reichsrathban vannak ugyan éleseszű turisták, s olyanok, akik a közigazgatási ismeretekkel bírnak , azonban a Reichsrath még fiatalabb, mintsem oly miniszteri jelölteket mutathatna fel, kik születésük, szolgálati idejükhöz képest miniszteri tárczára képesek volnának. Sem a jobb, sem a bal oldal nem tudna minisztériumot alkotni. A conditio sine qua non, hogy a minisztérium a képviselőház centrumára támaszkodjék. (Valóban igaz, hogy a Reichsrathban a „centrum“ bírja a többséget, azonban a rész nyelvek azt beszélik, hogy eddigelő nem annyira a minisztérium támaszkodott a centrumra, mint inkább az ezen nevezett alatt értett párt fogazkodott a hatalmasok palástjába. Dato non concesso, hogy Bach báró nyerné meg az államminiszteri tárczát, s körülnézne, a ház melyik oldalán találna oly compact tömeget, melyre támaszkodhatnék, avvagy nem épen ezen „minisztérium-támogató hatalmas phalanxban“ találná fel régi jó ismerőseinek legnagyobb számát ? Átalában véve a „centrumok“ politikai értelemben igen mobilizálható hadat képeznek. Álljon a hadvezér a sereg „jobb“ vagy „bal“ szárnyán, mindig biztosan számíthat arra, hogy a „centrum“ legtetemesebb részével rendelkezhetik.) Végül az „Ost-D. Post“ szemlét tart possibilis jelöltek fölött. Szerinte Metternich herczeg oly helyzetet teremtett magának Párisban, hogy őt mással felváltani nem lehet. A londoni követ, Apponyi gróf, még legkomolyabb hivatott utódja lehetne Rechberg grófnak ; azonban Apponyi gróf a speciális német ügyekre nézve idegen. (A német szövegből némi kétértelműség tetszik előtűnni, a használt phrasis azt is jelenti, hogy Apponyi gróf nem német, azt is, hogy nem ért a német ügyekhez.) „Ami pedig többi diplomatiai ügynökeinket illeti, akik a német és nem német udvaroknál meg vannak bizva , igen megelégedhetünk, ha mostani helyzetüknek megfelelni képesek, a mi pedig nincs mindenütt igy.“ —• „Mindez testimonium paupertatis“-nak elég vastag. (S különös, hogy az irányadó körök, a „középszerűségek“ ily özöne mellett sem hajlandók Kuranda úr magasabb tehetségeit figyelembe venni.) Kiegyenlítési terv, mely állítólag Schmerling úr köréből venné származását. Az utóbbi napokban Bécsben, a sok hír között azt is beszélték, hogy a kormány oly lépésre határozta magát, mely a kiegyenlítést Magyarországgal előidézhetné. „Az államminiszter a terv kivitele tekintetéből egyetért az udv. kanczellárral. E szerint a politikai és igazságszolgáltatási szervezet a lehető gyorsasággal valósittatik, s azután a követválasztások az országgyűlésre elrendeltetnek. Ekkor aztán a febr. 26-ki patens elfogadás végett az országgyűlés elé fog terjesztetni, azonban az államminisztérium a magyar országgyűlés által kijelölendő módosítványokat tudomásul veendi, s igyekezni fog a magyar országgyűlés postulátumai és a kormány nézetei között a kiegyenlítést lehetővé tenni, azaz :beleegyezik az alkotmány módosításába. Ha a kiegyenlítés bevégzett tény lett, akkor a módosított alkotmány helybenhagyás végett a Reichsrath elé terjesztetik. Ezen uton tehát, melyet a kormány jelöl ki, azt hiszik, hogy Magyarország belépend a birodalmi képviseletbe, azonban, ha az engedékenység mindkét oldalról igen nagy is lesz, ezen út még nem oly rövid arra, hogy Magyarország a legközelebbi időben már belépjen a Reichsrathba. Az itt elősorolt híreket egy prágai német lap önti a fögebbi alakba. A „N. fr. Presse“ közölvén azt, megjegyzi: „Hogy e közlemény értéke fölött ítélhessünk, mindenek előtt szükséges volna tudni, mit értenek azon rövid idő alatt, mely a magyarországi politikai és igazságszolgáltatási szervezet behozatalára fordítandó lesz. Némely ember három hónapot is sokat, míg mások előtt három év is csekélység. A horvát országgyűlésről is azt mondják, hogy a legközelebbi Reichsrath ülésszakának vége előtt annak összehívására alig lehet gondolni. A régi „Presse“ szintén közli a prágai lap hírét, s megjegyzi: „Igen örvendenénk, ha a kormány, akár ezen, nem épen új, vagy bármely más eljárási tervet, a kiegyenlítés előmozdítására már elfogadta volna, hogy ha átalában, ez ügyben már történnék valami valahára.“ A bécsi lapok szemléje. A miniszter-válságról a „N. fr. „Presse“ írja: „Már akár létezik miniszter-válság,akár nem,annyi bizonyos,hogy Politikai fölleplezések. ” Táviratilag már volt érintve, hogy a „La Presse“ egy czikket közölt Ausztria- Orosz- és Poroszország szövetségéről. Ezen czikk most már egész terjedelmében elérkezett hozzánk. Bécsi levél alakjában van írva, s tartalmának lényege a következő: A szent szövetség megújulásáról elterjesztett hírek bizonyára alaptalanok valának. De az is tagadhatatlan, hogy ahol füst van, ott valaminek égni kell. A szent szövetség nem létezik, hanem létezik a három keleti hatalom: Ausztria, Oroszország és Poroszország között megállapított egyezmény, mely abban különbözik a szent szövetségtől, hogy nem akar idegen ügyekbe avatkozni, hanem tisztán védelmi természetű az Olaszország felöli fenyegető állapotok ellenében. Az ezen egyezségre vonatkozó alkudozások 1. évi ápril hóban kezdődtek. Akkor tájban attól tartottak, hogy a pápa meg fog halni, s el vaának rá határozva, hogy a pápa halála esetére meg fogják a legátiókat szállani, az 1849-iki Gaetában kötött szerződés értelméhez képest. Azonban a pápa jobban lett s a terv elhalasztatott. Májusban a Schleswig - Holsteini dolgok felett súrlódás támadt a bécsi és berlini kabinetek között. A porosz katonai párt ekkor, attól tartván (de alaptalanul, hogy Ausztria vissza fog vonulni, az osztrák katonai pártnak azt az ajánlatot tette, miszerint segédkezet fog Ausztriának nyújtani Lombardia visszafoglalásához, ha kölcsön fejében Ausztria szabad kezet enged a porosz politikának az Elbe-herczegségekben. A bécsi minisztérium elvetette ezen tervet, s a császár helyeslette minisztériumának eljárását. Azonban úgy látszik, hogy a bécsi kabinet júniusban újabb nyugtalanító tudósításokat kapott Turinban forralt tervekről, s ennek következtében július elején újabb alkudozások indíttattak meg Ausztria és Poroszország között Ausztria területe épségének, Németország biztosságának és a béke megőrzésének érdekében. Ezen alkudozások folytán Poroszország magára vállalta nem csak azt, hogy Ausztriának megtámadtatása esetére biztosítja Velencze birtoklását, hanem azt is, hogy a német szövetség sőt még Oroszország közreműködését is iparkodni fog kieszközölni. Erre következett a kissingeni találkozás. Hanem Oroszország hallani sem akart az Olaszország elleni ellenségeskedésekről, mivel Olaszország semmi komoly jelét nem árula el annak, hogy Európa békéjét megzavarni szándékoznék. Majd újabb erőfeszítéssel fogtak a munkához. Júl. 15-én és 16-án nyugtalanító tudósítások érkezvén, végre sikerült a berlini kabinetnek, hosszas voakodás után (mely által Rechberg nagyon sértve érezte magát) kinyerni Oroszországtól annak megígérését, miszerint érdekelni fogja magát azért, hogy Velencze Ausztriánál maradjon, úgy lévén meggyőződve, hogy az Oroszországgal határos Németországban nem szabad a békét megzavarni.Végre júl.23 -n véglegesen elintéztetett az ügy. A bécsi és berlini hivatalos lapok sokáig tagadták ezen újság valóságát. Az egyezmény, úgy a mint megköttetett, íme így szól : „Poroszország jót áll Ausztriának velenczei s egyéb tartományainak birtokában maradásáért azon esetre, ha azokban megtámadtatnék és Ausztria segélyt kérne; ha pedig Ausztria Velenczében megtámadtatva alapos oknál fogva szükségesnek látná igénybe venni a német szövetségtől a bécsi zárokmány 36 ik czikkelyének alkalmazását (melynek értelme szerint valamely szövetségi államnak megtámadtatása az egész szövetség megtámadtatásának tekintendő) Poroszország minden kitelhető erejével támogatni fogja Ausztria kívánságát a szövetség gyűlésén. És mivel ezen bonyodalmak átalános összeütközést idézhetnének elő, Oroszország is, mely a békét s az összes hatalmak közötti jó egyetértést föntartani kívánja, szintén fel fogja ajánlani jó szolgálatát az ellenséges felek összebékéltetésére. Valamely szövetségi állam megtámadtatása esetére pedig, ha a szükség úgy hozná magával s a megtámadott fél kívánná, segítségét is ígéri Oroszország. Mindezen ígéretek azonban annak világos kijelentésével tétetnek, hogy támadó háború támogatására semmi tekintetben nem magyarázhatók. A szükség esetének bekövetkeztével Ausztria és Poroszország együtt fognák Oroszországot megkeresni, azon segélyért, mely az európai béke fentartásához elkerülhetlenül szükségesnek mutatkoznék, a tepliczi szerződésre való vonatkozással. Aiásfelől kötelezi magát Ausztria, hogy nem fogja Olaszországot megtámadni, s hogy Olaszország minden ellenséges mozdulatának elejét veendő, azt is ígéri Ausztria kormánya, miszerint — amennyire ama tartomány biztossága, s az ottani katonai szolgálat engedik — velenczei hadseregének létszámát alább fogja szállítani.“ A „La Presse“ állítólagos bécsi levelezője ezen fölleplezését a következő sorokkal fejezi be : „Ez körülbelöl az értelme amaz egyezménynek, amely aznap fog érvénybe lépni, midőn Ausztria Velenczében megtámadtatik, és amely holt betű fog maradni, ha nem fenyegeti Olaszország az osztrák császár birtokait. Ennek ellenkezője csak azon esetben következhetnél be, ha Bécsben fölülkerekednék a katonai párt, s Ausztria egymagában bizakodva támadná meg a status quo-t Olaszországban, mely eshetőség a mostani kabinet és a birodalmi tanács gondolkozásához képest, határos a lehetetlenséggel. Megeshetik, hogy ezen közlemények elragadtatnak , mely esetre kötelezem magamat (a „La Presse“ levelezője) még bővebb részletek közlésére, kiváltképen a bécsi és berlini katonai párt levelezéseiről szólókra.“ (Bécsből azt írják, hogy Girardin lapjának egész leleplezése nem egyéb mint humbug. Szerk.) A „Köln. Zig“ párisi levelezője ezen leleplezéseket pusztán curiosum-ként közölvén mindjárt hozzáteszi, hogy azokat merőben alaptalanoknak tartja. Hanem — úgymond — Girardin Emil dús képzelő tehetséggel bír, s róla fel is lehet tenni, hogy saját ügyének érdekében ő maga gondolta ki ezeket a dolgokat. Az egész egyezmény ugyanis, szorosabban véve nem egyéb, mint afféle ijesztgetés, mely szerint, azon esetre, ha Olaszország valamit Velencze ellen forralna, akkor jól meggondolják, akik Olaszország segítségére akarnának jönni, hogy a harcztéren a három nagyhatalommal s egész Németországgal egyetemben fognak találkozhatni. A „Pays“ megnyugtatja Rómát. A franczia hivatalos lapoknak utasításul adatott, hogy iparkodjanak a közvéleményt a septemberi egyezmény horderejére vonatkozólag megnyugtatni, s mutassák ki, miszerint az olasz-franczia egyezmény sem Bécsben sem Rómában nem okozott elégedetlenséget. A „Constitutionnel“ már megtette a magáét oct. 12-ki számában Ausztriát illetőleg. (Lásd a „Hon“ közelebbi számát. Szerk.) A „Payst’ pedig szintén közöl két jegyzéket, melyeknek egyike Rómát, a másik Bécset foglalja czimsorába. Az egyik így szól: Némely hibásan értesült s rász tanácsot követő hírlapok kötelességet véltek teljesíteni az által, ha a pápa kormányának udvarold iparkodnak, ráfogván, hogy a septemberi egyezmény miatt elégedetlenkedik, s ellenzi azt. Ezen lapok kétségkívül saját kívánságukat mondták el az igazság helyett. Az igaz, hogy a pápa kormánya az egyezményt, midőn az vele hivatalosan közöltetett, nagy szóbeli visszatartózkodással, de egyszersmind szelíd leereszkedéssel és tetszéssel fogadta, s egy pillanatig sem árult el akár gyanakodást a császári kormány szándékai iránt, akár a császár nevében nyilvánított hódoló ragaszkodás őszinteségét illetőleg. — Az igaz, hogy vannak a római kormánynak enfants terriblesei, akik szüntelen csak zendülésről és csatákról álmodoznak, s a kik között találkoznak túlbuzgó bibornokok, kik fénypontok, karddöfések s más effélék után kapkodnak. De ő szentségének bibornok államtitkára nem osztja a Vatican előszobáinak szenvedélyességeit és nem is helyesli azokat. Valahányszor feltüzelni iparkodik valamely lázas velejü egyéniség Antonelli bíbornokot a septemberi egyezmény s a franczia kormány ellen czélzó tüntetésekre, a pápa ezen életre való minisztere mindannyiszor azt feleli mosolyogva, hogy a pápa kormánya semmi olyast nem fog tenni, amiben a császár megütközhetnék. De Antonelli bíbornok nem elégli, csupán puszta szavakkal fejezni ki azon nyugalmat, mellyel ő a septemberi egyezményt tekinti, hanem tettel is bizonyítja szavait. Épen most tett kezdeményező lépéseket azon alkudozások megújítására, melyek az egyházi állam és Francziaország között a posta- és kereskedelem ügyében kötendő szerződés iránt voltak folyamatban. Ebből mégis csak elég világosan kitűnik, hogy a pápa kormányának magatartása egészen elüt attól, melyet a clericalis lapok tulajdonílnak neki. De íme még egy másik, sokkal világosabban szóló tény. A szent szék, anélkül, hogy a septemberi egyezményt illetőleg világosan nyilatkozott volna, anélkül, hogy annak pontjait hivatalosan elfogadta volna, jelenleg máris a pénzügyi kérdés vizsgálásával foglalkozik oly czélból, hogy kitalálná a módját, mikép fordíthassa hasznára az egyezmény azon záradékát, melyben Olaszország arra kötelezi magát, hogy az államadóságnak a legatiókra, márkákra, és Romagnára eső részét magára vállalja. Ugyanezt állíthatni az egyezménynek a hadsereg szervezésére vonatkozó részéről is. A pápa kormánya szorgalmasan foglalkozik az utak és módok kipuhatolásában, melyek legalkalmasabbak lennének egy 12,000 főnyi hadsereg kiállítására, amely hadseregnek rendeltetése lenne a pápa személyét oltalmazni, s tekintélyét föntartani. Már ez elég jelét foglalja magában az olasz-franczia egyezménnyel való megnyugvásnak. A „Pays“ másik jegyzéke így szól: Azon eszélytelenek, akiknek heveskedését Antonelli tibornok csillapítja, kétségkívül Ausztriára számítottak. Hanem a bécsi kabinet olyformán nyilatkozott, hogy kifejezése, valamint Spanyolországé is, elégséges lehete a római udvarnak kedvét alább szállítani, ha ez netalán ellentállást forgatott volna elméjében. Mindamellett Rechberg grófnak is, valamint Antonelli bíbornoknak, küszködniük kellett azok meggondolatlan hevessége ellen, kik a sept. 15-iki egyezményt Ausztria ellen irányzott kihívásnak tekintvén, háborút sürgettek. Ferencz József császár által , ki minisztere nézeteiben tökéletesen osztozik, támogattatva Rechberg, elég erős volt, nézetének a kabinetben keresztülvitelére. Ezen vélekedés jelenleg jellemző tényekben nyilvánul. Az osztrák kormány leszállítja teljes létszámát azon csapatainak, melyek olaszországi birtokait fHik , s Olaszországot szemmel tartják. Jobban ki sem fejezhette volna, hogy a septemberi egyezményben nem lát egyebet, csak azt a mit tartalmaz: a római kérdés lehető legjobb megoldását. Eszerint tehát ismét igen sokan megcsalatkoztak számításukban. Spanyolországnak, melyre azt fogták, hogy ké z Francziaországnak helyét elfoglalni Rómában, esze ágában sem volt ezt cselekedni. Ausztria, melyről azt híresztelték, hogy előbb diplomatiája által fog tiltakozni, azután kardot ránt, hallgat és lefegyverkezik; s a szent atya, akinek felhívást kell vala Európához intéznie a septemberi egyezmény miatt, nyugodtan nézi azt s arról gondolkozik, hogy mikép lehetne az egyezmény utján kínálkozó előnyöket az egyház javára s előmenetelére fordítani. Valóban mulatságos, hogy találkoznak, akik nyakra főre törik magukat annak bebizonyításában, miszerint sem Ausztria sem Róma nem fenyegetik veszéllyel a világbékét. Erdélyi országgyűlés. (S. C.) Szeben, oct 13. A mai ülésről dicsérettel el lehet mondani, hogy 4 órai tartama alatt a lehetőleg elég fontos tárgyat, a tárgyalás alaposságára nézve azonban mégsem egészen megfelelő gyorsasággal intézett el. ■ A jegyzőkönyv felolvasása után az iroda által fogalmazott mintázatokat a legalázatosabb feliratra, az orsz. gyűlési rendre vonatkozó t iv. czikkeket illetőleg, s a reichsrathválasztások végbemenetelét tárgyazó jelentést, továbbá az ezt illető átiratokat ő exciája, a meghatalmazott k. országgy. biztoshoz, helybenhagyták, Bodola, Márkos, Nyén és Bodza községek kérvénye pedig, hogy Hosszufalu kerületébe köteleztessenek az országberendezési választmányhoz utasittatik. Manger Károly és 17 társa javaslata, hgy állíttassák vissza a házi alap, fedezhetésére az autonomicus igazgatósági költségeknek, s különös szükségleteire a kerületnek, mint szintén hogy egy országos alap képezhetésére, egy, különösen e czélra alaposan kidolgozott felirat utján ő cs. k. Ap. Felségénél legalázatosabban kérvényeztessék, hogy „ő Felsége kegyeskedjék elrendelni, hogy a helyreállított erdélyi alkotmány szellemében ez országnak a házi alp, fedezhetésére az igazgatósági költségeknek, s a különböző kerületek vagy municipiumok egyéb szükségleteit illetőleg, mint az automiának jövőbeni kezessége, ismét visszaadassék, s a kerületek szabad kezelése reábizassék, s az igy megmaradt két országszükségleti adójutalék az országos pénztárban visszatartathassék, mi által azután egy esziment további pótlék magától fog következni, a pénzügyi választmányhoz utasittatik. Budacker a következő interpellatiot intéz az elnökséghez : A jelen korszakban a kormányszék constitutionalis kötelességére nézve beérte két törvényjavaslat előterjesztésével az úrbéri megváltás s az országos forgalmi alapra vonatkozólag. A választmány, melynek e törvényjavaslatok előleges tanácskozmány végett kiadattak, tanácskozmányai eredményét két jelentéstételben benyújtotta. E jelentéstételek egyike, az úrbéri váltságalapot illető, már 8 napja, hogy az országgy. tagok kezei közt van, a másik pedig, az országos forgalmi alapot illető, már 2 nap óta. Azon körülménynél fogva tehát, hogy a magas országgy. elnökség jónak találta, a mai napirendre az országos forgalmi alap költségvetéseit, nem pedig az úrbérváltsági alapot kitűzni, mely utóbbi mégis csak sokkal fontosabb, mint az első, — azon további körülménynél fogva továbbá, hogy ezen országgyűlés jelen ülései idejének nemsokára végét látandja közelíteni, azon aggodalom támad, hogy a legfontosabb törvényjavaslat, miután a végbement reichsrachi választások után az országgyűlés elnapoltatása minden pillanatban bekövetkezhetik, talán már a jelen ülésszak alatt sem jöhet tárgyalás alá. Szóló ez oknál fogva azon kérdést teszi, hogy ezen, az országgyűlési képviselők nagy száma közt létező aggodalom alapos-e ? Elnök kijelenti, hogy az aggodalom alaptalan, minthogy az űrbéli váltsági alap kérdése azonnal a mai napirend kimerítése után tárgyalás alá fog kerülni. Napirendre térve, Man Gábor az ő és társai által tett következő javaslatot teszi : A magas országgyűlés határozza el, hogy Ő Felsége egy legalázatosabb felirat útján keressék meg, miszerint a pénzügyminisztériumnak méltóztassék legkegyelmesebben meghagyni, hogy ez a legközelebbi reichsrati ülésnek egy törvényjavaslatot terjesszen eléje, az adóreformot a személykereseti adó felemelését, s az egyenes adó kevesbítését illetőleg Erdélyben, a legközelebbi évre, s hogy az általános, az összes monarchiát illető adórendszer reformja előtt tárgyaltassék. Egyúttal határozza el a magas országgyűlés, hogy ezen javaslat, vonatkozva az ügyrend 53. §. c) pontjára, sürgetődnek jelentessék ki, s a pénzügyi választmánynak előleges tanácskozmányul adassék ki, s ennek az 53. §. a) pontja értelmében négy napi határidő tűzessék ki jelentéstétel végett. Gull ezen rövid határidőnek ellene szól. Szóló azt mondja, hogy vannak bizonyos vezérszavak, melyekkel a népszerűségben jutalmazó üzleteket lehet tenni Ö maga is azon meggyőződéstől van áthatva, hogy azon szerfelett nagy adón, mely Erdélyre súlyosul, minden áron segíteni kell; orvoslása ugyan a reichsrat illetékességéhez tartoznék, de e kérdésben az országos gyűlésnek is meg kell mondania a magáét, mit a pénzügyminiszter bizonyára lehetőleg tekintetbe fog venni; minthogy azonban ezen ügyet, fontosságánál fogva, nagyon meg kell fontolni, nem lehet, a bizottmány számára halaszthatlan határidőt tűzni ki. Miután már visszautasította volna a nőszerűséghajhászás vádját, a javaslatot, az elnök nézete szerint, a pénzügyi bizottmányot utalják, minél gyorsabb tanácskozások végett. Utánna Obért nyer szót javaslattevésre, mely az alsóbb földmivelő iskolák, alsóbb ipartanodák, s a forgalom szükségletére kellő országutak, s a hazai földmivelés és ipar terményeinek időszakonkénti kiállítását tárgyizó törvényczikkek kidolgozásáról szól. Javaslattevő. Kemény Ferencz bárónak az 1841. országgyűlés megnyíltakor mondott emlékezet szavait idézi, hogy „gyalázat, mennyire maradt vissza Erdély törvényhozása a szabályzott polgári élet követelései mögött.“ Szóló oda akar hatni, hogy e sajnos helyzeten segítve legyen, s ezt csak a gazdászati előmenetel idézheti elő. Előmozdtásának ott nagy emeltyűje van, négy már benne van foglalva a javaslatba, és a