A Hon, 1869. október (7. évfolyam, 225-251. szám)
1869-10-23 / 244. szám
244. szám "VTL évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . ...... 2 frt. 3 hónapra . . 6 „ 6 hónapra.......................................12 „ Az esti kiadás különküldéseért felülfizetés havonkint.............................................30 kv. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1869. Szombat, oct. 23. ■ Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dij: ® hasábos ilyféle betű sora ... 7 kr. Bélyegdij minden bei gtatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl.— Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. yggt*" Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, OCTOBER 22. Pest, oct. 22. A „P. N.“ nagyon kényelmes polémiát folytat. Elsősorban sentimentálissá lesz oly kérdéseknél is, melyekhez a sentimentalismus épen nem illik, minő például a pénzügy kérdése. S midőn hiszi, hogy az olvasót már kényekre lágyitotta, s szeme világától gyengítette, akkor ön kovácsolta állítások s érvekkel áll elő, de melyeket ellenének tol fel, s aztán reá ront a kalapáccsal, hogy csak úgy szikrázik. Tegnap a felett panaszkodott, hogy miért is feszegettetik— főleg, mint mondja: az én magyarországbai visszatértem óta — oly tüzetességgel a pénzügy kérdése. Erre már megfeleltem. Ma nagykeservesen azon panaszkodik, hogy Lónyay úr személye sem kíméltetik. A pénzügyér ettől könnyen megkímélhette volna magát, ha csak s egyedül a dologhoz szólott volna. Azonban kellemesnek találta Lónyay úr hétfőn, ép úgy mint más alkalmakkor, a legtarkább változatokban saját dicséretét zengeni. Ő új pénzügyi „rendszert“ fedezett fel; ő találta fel első a budget-beterjesztések őszinteségét igazságosságát; ő hozta azt a legterjed stebb mérvben alkalmazásba; ő az, ki a legcsodálatosabban szabályozta pénzügyünket s „gazdagította fel“ az országot. Ily hangzatos dicsekvések ellenében kötelességévé válik a független sajtónak, közelebbről megtekinteni s vizsgálni a dolgot, s vizsgálata eredményét nyíltan a közönség elé tárni. Ezt tettük mi, tették mások, s fogjuk tenni hasonló magaviselet ellenében minden alkalommal a jövőben is. Különben egyáltalában nem áll, hogy mi valaha Lónyay, vagy más miniszter irányában „személyeskedésre“ keltünk, vagyis jobban mondva alacsonyodtunk volna. Ez a mi polémiáinkban épen nem szokásos. Mi elemezzük és megvilágítjuk a közhivatalt viselőnek nyilvános működését , az egyik úgy mint a másik nyilvános bírálat alá tartozik. Hogy a fennlevő esetben, ezen elemezés és megvilágítás eredménye Lónyay arra nézve nem hízelgő , hogy az ő ügykezelése, szigorú bírálat után, sem azt hogy mit akar, sem pedig azt, hogy mire képes, nem tünteti fel valami fényes világban, azt talán csak nem róhatni fel nekünk hibául ? Már tegnap tettük a „P. N.“ irányában azt a megjegyzést, és ma ismételve kijelentjük, hogy mi a közjó érdekében,mely egyedül ad irányt polémiánknak, csak örülni tudnánk annak, ha azon igen komoly ellenvetéseket, melyekre Lónyay urnak nagyon is optimistikus előadása a magyar pénzügy állásáról késztetett bennünket, meggyőző tények és alapos érvelés által látnak megczáfolva; azon czikkekben azonban, melyeket a „P. N.“ oly szives naponként szentelni nekünk, ilyesmit eddig hiában kerestünk. A „P. N.“ nem is szól a mi ellenvetéseink és megjegyzéseink ellen; csak azon sületlenségekkel küzködik, melyeket ő insinuál nekünk saját gazdag készletéből, így például soha nem jutott eszünkbe, azon „nevetséges dolgot“ állítani, hogy a budget-hiány elébe teendő a budget-többletnek. Régtől fogva leghatározottabb ellenei vagyunk minden rendű deficitnek; tiszteljük a többletet és a minisztert aki módot ejt reá. Amit Lónyay úr ellen szemrehányáskép felhozunk, e szerint, korántsem az a 6 millió többlet, melyet — ő mondja — 1867 és 1868-ban megszerzett ; és ellenkezőleg: mi azt rójuk meg, hogy az országgyűlésnek s magának az országnak képzelt többlettel akarja kápráztatni szemét , holott voltakép igen tetemes deficitet teremtett. Hogy ez ugy van, tegnap és tegnapelőtt a Lónyayféle zárszámadás saját számaival bizontottuk be; a „P. N.“ egyetlen árva szóval sem válaszol ezen positiv, tisztán számvető bizonyításra. Szintoly kevéssé jutott valaha eszünkbe azt állítani, hogy ,,az 1870-dik évre szóló költségvetési előirányzatból kell hogy meg lehessen tudni, mekkora volt 1868-ban a Magyarország adókötelezett lakosaira rótt teher!!“ Ez badarság volna. De igen is állítottuk és a mellett meg is maradunk szükség, hogy meg lehessen tudni az 1867-ik évről való számadásból; ebből pedig nem lehet kitudni semmikép, mert részben a nettobudget elvét követi, részben meg a bruttobudgetét. Az úgynevezett nettobudget már magában véve nem engedi az adóteher teljes mekkoraságának kitudását ; hogy Lónyay úr a két rendszert egy s ugyanazon budgetbe kotyvasztja, az természetesen csak növeli a zavart. Vájjon Lónyay úr ezt vette-e czélba? Azt sem mondtuk soha, hogy „a 6 millió többlet az adózó nép vagyonát apasztja!“ Bizonyára, az adózóknak is jobb, ha az adójövedelemmel takarékosan bánnak, mint ha szaporán mind tisztára elköltik. De igenis állítottuk és még folyvást állítjuk , hogy még ha a híres „többletet“ csakugyan meggazdálkodták volna, akkor sem volna rajta mit örülni, mivel az adónemek, miknek behajtásából eredt, nagyrészt ép oly okszerűtlenül vannak czélba véve , mint igazságtalanul kivetve. A „többlet“, melyet ily után meggazdálkodhatni, azon háborító befolyásnál fogva, melyet helytelen adónemek az iparszorgalomra gyakorolnak, annak talán ötszöröse vagy tízszeresébe kerülhetett az adózó népnek. Legalább így szólott eddig és most is így szól a belátó ésszel bíró nemzet- és államgazdák ítélete. A „P. N.“ reszeli azt a fáradságot,hogy mindezeket elméletileg vagy gyakorlatilag cáfolgassa. Kényelmesebb meggyőző vagy megtérítő szerhez folyamodik : a P. N. — denuntiál és ellenünk talpra kelti a poroszló sereget, „Horn, igy kiált a „P. N.“ nemes felháborodásban, Horn nem átalja igazságtalannak mondani a törvényhozás által megszí.vr: o‘.t r ’ónemeket; ebbeli merészségéért másutt — két esztendei fogságot mérnének rá!“ Bizonyára szívesen elengedi az‘ olvasó ez eljárás lovagias voltának ecsetelését. Csak két kis észrevételt ajánlunk fölötte nemes laptársunk figyelmébe. Először is a rémízgetés csak vénasszonyokon fog; én tíz esztendeig küzdöttem (és talán nem sikeretlenül) a pénzügyi és adóreformért oly országban, mely még mai nap sem mondható „szabad“ országnak, de akkoriban a legszigorúbb absolutismus nyűge alatt roskadozott; a „P. N.“ fenyegetései e szerint idehaza sem fognak elnémítani, midőn az ország érdekében a szellemi tunyaság,a tehetetlenség ellen—hogy rosszabbat ne említsek — síkra szállni kötelességemnek tartom. Másodszor a „P.N.“az igazsággal mond ellenkezőt, midőn azt állítja, hogy a mostanról való adótörvényeket az országgyűlésen szavazták meg. Biz azokat jobbadán Bach és czimborái csinálták ; az országgyűlés csak elnézi és Lónyay úr reformiszonya vagy tehetetlensége iránti túlságos kíméletből, meghagyja azokat negyedévről negyedévre. Bízvást reméljük, hogy majd az országgyűlés türelme és kíméletének is nemsokára vége szakad. Vitázzunk-e tovább oly ellennel, aki érvek helyett pandúrokat állít velünk szembe? Ma legalább lemondunk e kellemes mulatságról; ily érvelés ellenében, az erkölcsi undor megbénítja tollunkat. Horn Ede: capacitatiót, minden erkölcsi erőfeszítést megengedünk. Én a választás utolsó mozzanatáig a helyszínen jelen voltam, s bár az ellenpárt más factorai által tett anyagi pressiók esetei tudomásomra jöttek is, arról, hogy a t. gróf, vagy annak főtisztjei a kezeik alatt levő bérlőket felmondással fenyegették volna, előttem az illető bérlők közül senki sem panaszkodott, sőt egy alárendelt emberének egy harmadik által velem tudatott ilynemű magánbuzgólkodása, a gróf főtisztje által írásban besavonáltatott, s úgy tudom, hogy összes bérlői, tán egy pár kivétellel, mind a baloldali jelöltre szavaztak. Jókai Mór: A pénzügyi bizottságnak az 1868. évi állami zárszámadásra vonatkozva folyó hó 21 én hozott végzése felöl, a hírlapokban több, egymástól különböző tudósítások jelenvén meg; czélszerűnek vélem a téves tudósításokat kiigazítani. A pénzügyi bizottság az ötös albizottságot a végett küldötte ki, hogy a kérdéses zárszámláról véleményt adjon, kimondatván, hogy e vélemény csupán a vizsgálat módjáról való véleményezésre is szorítkozhatik. Ghyczy Kálmán: A baloldali kör szombaton f. hó 2- án d. u. 4 órakor értekezletet tart saját helyiségében. A baloldali kör tegnap esti (22) értekezletén a bírói felelősségről szóló törvényjavaslatot tárgyalta. A „M. U.“ okt. 15-diki számában a pápai választásról írt közlemény egy magánbeszélgetés tárgyát is felhozza, mely gróf Eszterházy Pál és köztem történt. Erre nézve tartozom azon nyilatkozattal, hogy én a tisztelt grófot, mint országos képviselőtársamat, csupán azon felhívással kerestem meg, hogy a bekövetkezendő választási előmozgalmakban, valamint mi baloldaliak tartózkodni fogunk bármely nem morális eszközt használni fel, úgy a t. gróf is, mint a jobboldal ottani irányadója, mellőzzön minden anyagi pressiót a tőle függő választókra. Ezt ígértük meg egymásnak kölcsönösen, s felhagytuk egymásnak kölcsönösen, hogy ellentétes pártjaink érdekében minden elvi meghívás. A pesti népkör ideiglenes választmánya tagjait, szombaton okt. 23 án este 6 órakor tartandó gyűlésre, a kör saját helyiségében (Dohány- és Sipócza szöglete, Kassovitzház) tisztelettel meghívom. Jókai Mór, ideiglenes elnök: Várjunk-e mindig ? Pest, okt. 21. Az országgyűlés összeülvén, ismét azt apasztaljuk, hogy kormányunknak kezdeményező feladata a múlt ülésszak küszöbén rekedt törvényjavaslatokon és állami költségvetésen — a polgári megadóztatáson — túl nem terjed, és hogy nincs sem programmja, sem munkarendje, mellyel rendszernélküliségének s rögtönözéseinek végre határt szabna. Közhajtás, és jobb oldalról is nem egyszer hallottuk, amit Jókai barátunk indítványozott, hogy az ellenzék ne hagyja magát a kormányt javaslatok járszalagába fogni, hanem lépjen fel kezdeményezőleg, miszerint ne halljuk mindunban, hogy az ellenzék szabadelvűisége csak a kormány elleni gáncsoskodásban mutatkozik. De az ellenzék feladata nem a részletezés, hanem a kritika, sürgetés és elveinek bevallása. Hozzá sem rögtönzés sem dilettantismus nem férhet. Az ellenzék, igaz, még eddig minden elvét, melyet a politikai tudomány, szabad nemzetek alkotmányai és saját törvényeink, sőt maguk a miniszter urak alkotmányosnak ismertek, a kormány által megtagadva látja, és így épen nem csodálkozhatni, hogy az ellenzék a kormány törvényjavaslatait, sőt törvényeit oly fiókban kívánná tudni, melynek, Német Bérczs mondata szerint elveszett a kulcsa. Hiszen maga a kormánypártnak egy független része az ellenzékbe helyzi bizalmát, mindamellett hogy a jobboldallal szavaz. Rendszeres törvényjavaslatoknak és hosszú törvényeknek az ország soha sem vette nagy hasznát, de úgy hisszük, hogy olyat sem vehet nagyobb megelégedéssel, mi a büntetőjogot összekeveri a magányjoggal, a becsületsértést a hatalmaskodási esetekkel, vagy a felsőházi tagságot a vallással. Ha a kormány jól átgondolt törvényjavaslatokat, mint a civil házasságról, szent székek eltörléséről, készíteni nem tud vagy készíteni nem akar, figyelmeztesse ötét a ház kötelességeire, vagy gondoskodjék a vezérelvek kimondása mellett, hogy bizottmány dolgozza ki a nem nélkülözhető törvényeknek javaslatait, mert törvényekkel egyik pártnak épen úgy, mint a kormánynak nem illő dilettánskodni. Az országgyűlési szünetek arra valók, hogy a törvényhozás elé kerülendő javaslatok behatóbban tanulmányoztassanak. Nem készül Angolhonban törvény tüzetesebb enquete nélkül; meg nem lepik sem a törvényhozót, sem a sajtót, sem a közönséget oly törvényjavaslatokkal, melyekben csak humbug vagy épen a nemzet akaratának megtagadása fejeztetik ki. Nálunk még eddig nem került ki a miniszteri paragraphgyári műhelyekből törvényjavaslat, mely az elvek azon fokozatán állana, melyen az emberiséget és átalában a szabadságot érdeklő legfontosabb kérdések megvitatásába többé bocsátkozni sem kellene, mivel már bevégzett tényekültekintendők. Ha valaki kormányunkról felteszi, hogy van programmja, annak nyomát másutt nem jelezheti, mint azon ujdonán uj és már is szétmálló közjogi alapban, melyet kiegyezkedésnek nevezünk és az 1867. évi XII. t. czikk megalkotott, de amelyet helyesebben a viszálkodás alapjának nevezhetnénk. Midőn valamely nemzetállam jogi viszonyainak új alapot vet és összes erejét gyorsan és határozottan a benső átalakulás munkájára kívánja irányozni, kormányának nem az a hivatása, hogy természetellenes pártalakulást idézzen elő, vagy hogy hiányos kormányi intézkedések miatt vitatkozzék, és a nemzetet beleformi — ha akarom vemhes, és ha akarom, nem vemhes — phrasisokkal és a törvényen ejtett sérelmekkel, benső életerejének kifejtésében megakassza, hanem a hogy színt valljon és alá ne rendelje a haladás érdekeit a pártérdekeknek. Van elég haladási elv, mely világszerte a bevégzett tényekbe átment, és a szabadelvűség hirében álló Magyarországnak még vitatkozni kell felette! Nincs p. o. alkotmány, mely a vallásszabadság és egyenlőség tényét nem hirdetné. Nálunk ezen egyenlőség évszázadok küzdelmei után minden lépten és nyomon épen azok által sértetik, kiket a törvény az egyenlőség és viszonosság őreivé tett. Valamennyi előhaladó nemzet alkotmányában az egyesületi jog biztosíttatik, sőt néhol oly korlátlan, hogy azt „semmi előző rendszabály alá“ helyezni nem szabad. Nálunk a szabadság és reform frázisaival dobálódzó kormány positív törvény nélkül oszlatott szét egyesületeket. Törvényellenes rendeleteket kibocsátani tudott, de törvényjavaslatot beterjeszteni nem. Anyagi téren ugyanoly habozást, ide oda kapkodást és programúi s rendszernélküliséget látunk, mint a szellemi téren. Adóügyi reformról, jegykibocsátó bankról nincs szó. A felföldi földmivelés productiója évről évre csökken, mivel a marha téli kitartása a beszüntetett pálinkafőzés miatt biztosítva nincs, és a székelyföldnek adott engedély a kárpátvidéki lakosokra ki nem terjesztetett. A sójövedékről szóló törvény úgy hajtatik végre, nevezetesen azon vidéken, hol Sóvárról főtt sóval láttatik el a corumens, hogy a vevő csak úgy kaphat Sóváron sót, ha a sóeladási lakhelyekről és a szolgabírótól bélyeges bizonyítványt mutat elő, és igy a vevő kétszeres monopóliumnak van alávetve. A földteher egyenlő, de mig a hitelező a volt majorsági telekből csak annyit vétethet executió alá a mennyi elég a birtokos tartozásainak fedezésére, a volt úrbéri birtokot holdszámra sem szabad kézből, sem bíróilag el nem adhatni. Lehet-e közgazdászatilag vagy jogilag nagyobb ferdeséget felállítani, mint telek és telek közt különbséget tenni, melynek nincs semmi okszerű alapja ? Az úrbéri megszüntetett intézménynek szolgasági emlékét csak nem akarjuk a telkeken megörökíteni ? Ha egy régi úrbéri telket lehet eladni, sőt el is ajándékozni, miért ne vághasson a birtokos pár holdat belőle fija számára, vagy miért ne adhassa el vízvezetéknek, gyárnak, miszerint többi földjét az általa kótyavetye alól megmentse egyszersmind pedig az iparnak is szolgálatot tegyen ? Valamint az úrbéri földek megoszthatlansága és az úgynevezett kisebb királyi haszonvételek mindig a globae adstrictusokra emlékeztetnek, és monopóliumot jelentenek, úgy az ipartörvényjavaslat készítői is csak jobbágyi viszonyokra és elavult bécsi czéhrendeletekre gondolhattak, mikor „iparjognyerésről“ szóltak, mintha az Úristen teremtményét előbb legitimálni kellene, hogy ép esze és keze van, miszerint megnyerje a polizeitol a jogot, hogy azt használhassa is. Mit fog a kormány az államszámadásokon, költségvetésen és az igazságügyminiszternek a múlt ülésszaktól visszamaradt három törvényjavaslatán kívül előterjeszteni? Be fogja-e jelenteni, hogy a hevesi Bach- vagy Szapári-interregnum kísérletének és a Gessler-kalpagoskodásnak véget vetett? Felelni fog-e Várady Gábor interpellátiójára? Vagy a kultuszminiszter fog-e referálni, mily jól hajtotta végre Ó-Budán, Nagy-Váradon, Egerben stb. saját szövegű törvényét? Vagy talán a vakok intézetébeni botrányos basáskodásokkal gyűltek meg bajai, hogy a községi iskolák és vallási egyenlőség ellen intézett papi törzsönködésekre és bravallokra ki nem terjeszthette működését? És a financzminiszter fog-e, mint Miskolczon mondott beszédében, vasutak körüli — általunk kétségbe nem vont — érdemeiről jelentést tenni, és fogja-e javasolni, hogy a közlekedési departement gazdálkodási szándékból — miután úgy is miskolczi beszéde szerint a financzminiszter intézkedik és fizet, — a financzügyhöz csatoltassék, vagy a pénzkrizis eszébe fogja- e juttatni egy banktörvény szükségét, miszerint az ország a delegatiós quotákon kivül le legyen kényszerítve még bankquotákat is fizetni? Ha folytatnék, kérdési sorozatunkat, kétségbe kellene esnünk a tömérdek kérdésnek halogatása miatt. Tehát ne várjuk, mit hoz vagy mit kíván vagy nem kíván a kormány, hanem jelöljük ki az el nem halasztható törvényeket és alkotmányos vezérelvet, a kormány pedig köteleztessék, mert kormány és mert ő rendelkezik a kútfők és adatokról, hogy belügyeink orvoslatával legyünk már valahára tisztában, valljon színt és terjesszen oly törvényjavaslatokat elő, milyeneket a nemzet hosszú idő óta igényel, de Horatiusként hiába vár, donee defluat amnis. Ludvigh, Pell, okt. 22. (xg.) Worther báró, az északnémet szövetségnek s a porosz királynak Bécsben képviselője — visszahivatott. Rég rebesgették e hirt; keletkezése egykorú azon jelenségekkel,melyek Bécs és Berlin között némi közeledést tanúsítottak. A bécsiek úgy gondolkoztak, hogy ha közeledés csakugyan való , és igaz •— Werther b., ki egy egészen más iránynak képviselője, kinek diplomatiai egyéniségéhez, működése és szerepléséhez kellemetlen reminiscentiák fűződtek, többé nem képviselheti Bécsben a porosz politikát. Meglehet, hogy e nézet küönösen ápoltatott magában a bécsi udvarban is. Werther b. megtörtént visszahivatása mindenesetre tehát az előzékenység egy jele porosz részről, Bécs irányában. 3. Bécsi lapok sokféleképen variálják Werther diplomatiai személyiségét. Ő áldozata a Bécs és Berlin közti barátságos viszonynak. Szentesitője az 1866-iki eseményeknek , s a nagy gyásznak, mely a monarchiát akkor érte. Werder b. élő emléke Szadovának. Legkivált nem bírják neki elfelejteni azon sürgönyét, melyetestről, a koronázás alkalmával intézett Berinbe. A bécsi kedély ép annyira nem tűrheti Werthert, mint Usedomot, kiket Austria kérleltetlen ellenségei gyanánt tekintenek. Pedig hát Werther K. is csak azt tette, amit egy diplomatának, a diplomatia álnok szabályai szerint tennie kell. A különbség közte és más diplomaták között az, hogy Werther b. óvatosan haladt a czél felé, — s hogy ügyesebb és jobb diplomata volt, — mint mások, s kivált mint osztrák kollegái. Ő hallgatott, s telt és czélt ért, mert tisztában volt a czéllal. Utódának Schweinicz ezredes emlegettetik, a ki katonai attaché a porosz követséglől Sz.-Péterrvárott. Felőle nem sokat tudnak még , csak annyit, hogy előtte Bismarck gr. is igen liberális. Ha Werther megürült helyére csakugyan e férfiú neveztetnék ki, — úgy aggodalmas színben tűnik fel a Bécs és Berlin közti közeledés — utógondolatai által. — A prágai rendőrség erélyes nyomozást intézett a városban, melyben hit szerint egy comité léteznék, mely a dalmát fölkelés számára önkénytelek toborzását eszközölné. A kormány liberalismusa. (Sz.) Mindig mondottuk mi, hogy kormányunk liberális, sőt pártja is az, — csakhogy ,,módjával.“ Ha azt a mértéket tekintjük, melyet a szó ,,módjával“ kormányunk liberalismusára nézve kifejez, bizony törtszámokhoz kell fordulnunk, mint Lónyay úrnak az adóconcessiónál, s még akkor is kérdés, hányadik tizedesnél találjuk meg a kellő kicsinységet. Azért jobb is számarányokkal nem vesződni, — e helyett legtöbb föllépésére bátran kimondhatjuk, hogy kormányunknak a liberalismusból sohasem kell több, mint amennyi elégséges arra, hogy a liberalismus látszatának elég legyen téve. Toljon fel egy-egy nagy kérdést akár a kor szelleme, akár saját pártjának vagy az ellenzéknek előre törő férfiai: a szánalomig lesz az a törvényhozás szűrőin destillálva és lehűtve, megbénítva és eltörpítve, — úgy hogy mire tárgyalás alá kerülhetne, a szülő nem ismer többé gyermekére, a nagy eszme ezen elsatnyult árnyékára. Egy ismerősünk — és pedig jobboldali, hallván azon nyilatkozatokat , melyeket a kultuszminisztérium államtitkára tett, — azt a megjegyzést tette reá, hogy soha sem hitte volna, hogy ez úriember annyira ultramontán legyen. És pedig Tanárky G. protestáns — teszi amaz hozzá. Ez már épen lehetetlen! — kiált fel ismerősünk, s talán máig sem hiszi. Az általános vallásszabadság és felekezeti egyenlőség kérdése forog szóban. És talán hajlandó a kormány ily kérdésben, mely ünnepélyes manifestatio által egy szép lapot függesztene a nemzet történelméhez a korszellemnek megfelelő álláspontra állan?