A Hon, 1869. november (7. évfolyam, 252-276. szám)
1869-11-08 / 257. szám
Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: X hónapra 2 frt. 3 hónapra .6,, 6 hónapra.........................................12 „ Az esti kiadás különküldéséért felülfizetés havonkint......................................................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beigtatási dijs S hasábos ilyféle betű sora . . . 7 kr. Bélyegdij minden begtatásért . . 30 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. SbSBT' Az előfizetési- és hirdetmény díj a lap kiadóhivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. PEST, NOVEMBER 6. Pest, nov. 6. A magyar kormány német lapja helyre akarja pótolni ama késedelmes lanyhaságát, melylyel eleinte Lónyay urat „az ellenzék félreismert finanzgenie-i“ ellen védelmezte; azon hősiességig vetemedik, hogy egymásután két napon tör lándzsát Lónyay ur mellett! E megtérés azonban csak látszólagos ; az ismeretes „x. y“ gyárbilleggel ellátott védő czikkek alig kerülnek ki a szerkesztőségből, hanem inkább a „Pressbureau“-ból. Vegye tisztelt kollegánk legőszintébb sajnálatunk kifejezését azon helyzete miatt, mely őt kényszeríti e feloktrojált munkatársnak lapja hasábjait megnyitni, vagy bérbeadni. Közöttünk s a német kormánylap szerkesztősége között a vita főpontját illetőleg már tényleg semmi különbség nem létezik. Hisz a német kormánylap utóbbi szombati czikkében ismételve bevallotta, hogy azon aktív vagyon között, mely Lónyay úr előterjesztvényében s zázszámlájában mint tellértékűt szerepeltet, nem kevesebb, mint 85 millió „többé, kevésbbé kétséges“ követelés találtatk ; s hogy e szerint a hírhedt 6 és fél milliónyi „felesleg“ melyet Lónyay úr csak úgy mutat ki, hogy szóval sem említi ama „kétségességet,“ tisztán képzeleti ; a valóságban egy sokkal nagyobb deficit által pótoltatik. Ezen bevallásokat, melyeket a tények evidencziája zsarolt ki, még nem vonta vissza a kormány német lapja, s nem is vonhatja vissza. De ezek nagyon is világosan kimutatják, hogy Lónyay exposéje s mérlege nagyon szép ábrándkép lehet, de pénzügyi valóság soha. Mit árt tehát ha a sajtóiroda (xy.) ismeretlen pénzügyi nagysága ama „többé kevésbbé kétséges“ 85 milliónyi követeléseket egyenként átfutja, bebizonyítni igyekszik,hogy eme vagy ama tétel nem egészen behajthatlan? „xy“-nak saját számításai szerint marad még „kétséges“ követelés elég, hogy a Lónyay féle 6 és fél milliónyi papironi többletet messzire túlhaladja, s az 1867—1868. év végérvényes leszámolását súlyos deficittel terheli. Csak már egyszer ezen deficit nagysága lenne megállapítva! Ez lehetetlen, miután a végérvényes zárszámadás még mindig hiányzik. Három hét óta szorgalmazzuk a kormányközegeket e leszámolás tételei végett; senki sem ismeri azokat. Pedig Lónyay múlt hó 18-dikán adott expozéjában, mint halhatatlan érdemét zengedezi, hogy szellemdús egybevetések s megtízszerezett fáradozás után sikerült neki minden egyes év pénzkezelése fölött már a következő év ápril 30-án végérvényes zárszámlát tehetni, s azt az országgyűlésnek deczember 31-ke előtt benyújthatni , mi által az osztrák, franczia s angol stb. pénzügyminisztereket jóval túlszárnyalta. — Ezen öndicsérő nyilatkozat ermészetesen azon feltevésre jogosított, hogy a ház asztalára letett okmányok az 1868. évi végérvényes zárszámadást tartalmazzák, s az 1869-ki év ápril 30-káig terjednek. E helyett, s elnevezése daczára a „zárszámadás“ csak kivonatokat közöl a könyvek 1868. decz. 31-ki állásából! A kezelési év zárlata, mint annak 1869. évi ápril 30-án megállapítva kellett volna lennie, egyáltalán sehol sem található. Egy a kettő közül. Vagy nem is történt meg az 1868. év pénzügyvitelének zárlata 1869. ápril 30-ig, vagy tán máig sem; ekkor Lónyay állítása semmi egyéb üres dicsekvésnél. Vagy pedig megvan a zárlat, s Lónyay nem meri azt közzétenni ; ekkor nem képzelhetünk más okot, minthogy a zárlat megerősíti a mi állításainkat, s halomra dönti azon agyrémszerű eredményeket, melyeket Lónyay úr az 1868. évi decz. 31-ei könyvmérlegből kivont! Bármelyik legyen ezen két feltevés közül az igazi, annyi áll, hogy az okmányok, melyeket Lónyay úr múlt hó 18-án, mint exposéja állítólagos bizonylatait az országgyűlésnek bemutatott, nem azok, miknek az exposé lenni állítja, hogy egyáltalán nem tartalmazzák azt, mit Lónyay úr mint azok összletezését előállít. Az igen tisztelt pénzügyminiszter urat e szemfényvesztösdi játékra csak azon feltevés bátorítható fel, hogy beszédét parolára elhisik, s az állítólagos bizonylatokat be sem tekintik. Ki is merészelne egy oly miniszter szavaiban kételkedni, aki saját őszinteségét s igazlelkűségét év múlt hó 18-diki beszédében oly lelkesülten magasztaló? Lónyay föltevését értjük. Precedensül itt a nagy részvénytársulatoknál észlelhető szokás szolgál, melyet az igen tisztelt pénzügyér az előbbi praxisából nagyon jól ismer. Az igazgatóság a közgyűlés előtt egy pompás jelentéssel jelen meg, mely saját érdemeit a legfényesebb színekben tündökölteti és a vállalat állapotát a legrózsásabb világban szemlélteti; az előterjesztett számadások, anélkül is igen sommásan tartvák, melyek a bizonyítékokat tartalmaznák, nem jutnak komoly vizsgálat alá: erre nincs senkinek érkezése ; jóhiszeműleg elfogadják, vagy legfölebb kineveznek egy bizottmányt azoknak utólagos, csak formaszerinti megvizsgálására; a bizalmi szavazat, a jó érzületüek, a komák és könnyen hivők segítségével rohammal elfoglaltatik; e módon minden a legjobban végződik, míg előbb vagy utóbb egy válság szétszaggatja a ködfátyolt és kimutatja a rideg, romokkal teli valóságot. Ilyesformán gondolta magának Lónyay a számadást, melyet ő, ki már harmadfél éve pénzügyminiszter, először kegyeskedik letenni előttünk. Egy „briliáns“ öndicsérettel illatozó igazgatói beszéd, mely a hallgatókat a legszínesebb tűzjátékkal vakítja ; a mellé egy halmazokmány, mely az igazgatói beszédben felhozottakat bizony nyítanák. A beszéd mindenkit elámít, a bizonyítékokat nem vizsgálja meg senki, és a le tout est joué. Csakhogy elfelejtette nagyon tisztelt Lónyay úr, hogy az államháztartás nem részvényvállalat, hogy az országgyűlés nem részvényesek közgyűlése, hogy legroszabb esetben a közönségnek is van egy kis beleszólása, és hogy a független sajtó ennek nevében emeli a szót. Lehet hogy kényelmetlen dolog, de már csak úgy szokott az lenni alkotmányos államokban. Különben Lónyay már most is juthatott azon meggyőződésre, hogy korcsmáros nélkül csinálta a számlát. Azon „hivatalos cáfolat“ melylyel az igen tisztelt pénzügyér úr 14 napja szerencséltetett bennünket, amaz oktalan tromffal végződött, hogy,a pénzügyminiszter „nem Hornt, hanem az országgyűlést ismeri el competens vizsgáló hatóságul.“ Nos, mint a német kormánylap épen ma jelenti, a kiválólag deákpárti pénzügyi bizottság teljesen a mi értelmünk szerint ítélt. Ez — szó szerint idézzük a „Pester Lloyd “-ot — kimondta, „hogy a beterjesztett zárszámla alapján nem nyerhetett eléggé tiszta belátást az ügykezelésbe, hogy bizton megmondhatná, mennyit vett át a pénzügyminiszter az 1867. év végén készpénz maradványban, anyagban (mint dohány sat.), az egyenes és közvetett adó mely activ hátralékaival végződött az év és mely passivákkal maradt terhelve ugyanazon év; hogy tehát e betekintés kiegészítésére okvetlen szükséges az 1867. évről szóló zárszámlának felterjesztése is. Továbbá mondják, hogy a bizottmány nem volt képes az 1868. évről szóló zárszámlában oly módon helyre találni magát, hogy határozottan kimondhatná, mi vézetett be és mi adatott ki tényleg egyedül ezen évben, hogy menynyire kell tehát rúgnia a valódi pénztári állománynak az év végével, miután a számla mellékletei — melyek nélkül revisto lehetetlen — a pénzügyi bizottság elé nem terjesztettek.“ Magyarán mondva ez annyit tesz, hogy a bizottság sem talál az exposéban és az állítólagos zárszámadásban egyebet egy délibábnál, nem hogy a komoly tájékozásra szükséges elemeket lelné föl benne. A német kormánylap tegnapi és tegnapelőtti xy extern munkatársát egyszerűen utaljuk a „Pester Lloyd“ fennemlített mai közlésére. Fényesebb igazolást bírálataink nem is nyerhettek volna. Horn Ede: Mint a fentebbi czikkből látható, a pénzügyi bizottmány Lónyay expozéja és állítólagos zárszámadása iránt tökéletesen osztja a mi nézetünket. A t. pénzügyi bizottmány logicájáról feltehetjük, hogy, ezen ítélet következményétől vissza nem riadva, e helyen ismételve bizonyítékok alapján kifejtett nézetünk azon pontot is helyeslendik, mely szerint az 1870. évre szóló költségvetés tárgyalásáról egyelőre szó nem lehet. Ezen költségelővetés azon eredményeken alapul, melyeket Lónyay ur az 1867. és 1868. években mondja hogy kivívott volna. A pénzügyi bizottmány kinyilatkoztatja, hogy ezen eredmények csak a pénzügyér ur nyelve és tolla hegyén léteznek, és hogy ő Gazdasági congressus és a kormánypárti lapok. (M.) A mnagyarországi gazdasági congressus tárgyában lapunk 235. és 236. számaiban közlött felszólalásunk a hazai kormánypárti lapokban még mindekkoráig nem talált viszhangra. A kormánypárti lapok, úgy látszik, tisztességes agyonhallgatással igyekeznek minden oly eszmét elenyésztetni, mely hiúságuknak nem hizeleg. Vagy bevett párttaktikájukhoz tartozik az ellenzéki sajtó mozgalmait ignorálni? Megvalljuk, mi a közügynek nagyon csekély szolgálatát látjuk ebben. Vagy az önző hiúság lett a kormánypárti sajtóban oly nagyra hizlalva, hogy idegenkednek minden oly eszmétől, melynem saját körükben támadt, és attól tartanak, hogy ha a hazai érdekek előmozdításánál a baloldali sajtó velük egy sorban tűnik fel, pártjuk előtt féltett autoritásuk fogyni fog. Azonban a jobboldali lapok közönyösségének a gazdasági congressussal szemben talán mégis egészen más oka van. A kormánypárti és jobboldali sajtó fél a nemzeti öntevékenységtől, a kormánynak nagy alkalmatlanságára lehetne, ha az ország összes mezőgazdáinak képviselői egybegyűlnének, és legelsőbben is méltó panast emelnének azon indolencia felett, melylyel a mezőgazdasági országos érdekek elhanyagoltainak. Aztán kormányunknak nem igen lenne tetszésére, ha mezőgazdáink a jól átérzett szükségtől és saját belátásuktól vezérelve, maguk vennék a mezőgazdasági közigazgatás feladatait kezükbe, s az atyáskodó miniszteri önkényt vagy tétlenséget meg akarnák szüntetni. És még inkább kellemetlen helyzetbe jönne a kormány, ha egyes gazdaságközigazgatási kérdéseknél, (mint különösen a mezőgazdasági hitel, az indirect megadóztatás és vám) jelen állami életünk félszegségei meretlen bizarrságukban napfényre hozatnának, s a gazdasági élet törvényeit ismerő gazdák egyedüli óvszerül, állami önállóságunk sértetlen helyreállítását követelnék. Igen, a kormányférfiakra és kormánypártra nézve megszégyenítő lenne, ha az egyszerű falusi mezőgazdák tanácskozmányaik eredményéül oly munkát hagynának a törvényhozó testületre, melyben egész határozottsággal kimondatnék, hogy a mostani kormánypárt által értéktelennek vélt — mert általa feladott tényezőit önálló állami életünknek vissza kell szerezni. És talán azon elfojtott meggyőződés is eltagadhatlanul megérlelődnék kormányférfiainknál, hogy oly férfiaknak, kik az államgazdálkodás több fő jelentőségű részében, a vámpolitikában, nemzetközi kereskedelemben, s a pénzügytanban nem tudtak a jelen kor színvonalára emelkedni, tulajdonképen nem is illő a kormányt kezükben megtartani. Igen, mi elvárjuk egy országos gazdasági congressustól, hogy a jelen helyzet bajai felett tanakodva, politikai pártkülönbség nélkül őszintén, tárgyilagosan, egyedül a létező tények által hagyja magát vezéreltetni. És fel nem tehetjük,hogy ha ezeket lelkiismeretesen megvizsgálja, hogy ekkor mostani állami életünk gyarlósága iránt oly kegyeletet tanúsíthatna, mely a követelményeket meghamisíthatná. A bureaucraticus centralisatio, mely az igazságszolgáltatást abstract elvnek feláldozva a nemzettől elvette; a költséges megadóztatási rendszer pazar közvetítésével ; az idegen állami érdekeknek szolgáló vámrendszer ; nemzeti valuta hiánya, mely a hitelgazdálkodás meghonosulását majdnem lehetetlenné teszi; a nemzeti lobogó feladása, mely a magyar tengerészetet zátonyra hozta, s így a nemzetközi kereskedelmi önállóságot lehetetlenné teszi ; a közösügyes militarizmus, mely a művelődést és vagyonosodást már magában is megbénítja, és azon egész közigazgatási és állami rendszer, melyben a jelen kormányférfiak legjobb igyekezettel sem tudnak életrevaló reformot létrehozni, mindez átokszerű nyomást gyakorol öszszes gazdasági életünkre. És nem hihetjük, hogy ha az ország összes mezőgazdáinak képviselői, az igazságos gazdasági érdek álláspontjáról végig tekintenek jelen állami helyzetünkön, rámutatandók azon bajokra, melyek a hazai mezőgazdaságot elnyomják, hogy ekkor a benső társadalmi bajok mellett amaz általános hatású állami bajok figyelmüket kikerülhetnék, vagy hogy ezeket a nemzet előtt politikai frásisokkal elfedni igyekeznének. És meg vagyunk győződve, hogy ha mezőgazdáink valóban a gazdasági érdeknek akarnak szolgálatot tenni, a szükséget csakugyan meghamisítatlanul ki fogják fejezni, habár ettől a kormánypárt visszahökkenne is. De ha a kormánypárti lapok e szemrehányást, hogy rettegnek a nemzet öntevékenységétől, maguktól el akarják hárítani , akkor karolják fel az országos mezőgazdasági congressus eszméjét, és használják fel befolyásukat arra, hogy az ország összes mezőgazdáinak képviselői az országos gazdasági egylet vagy országos iparegylet mezőgazdasági szakosztálya által mielőbb kidolgozandó demokratikus képviseleti terv szerint akár Pesten, akár az ország más nagyobb városában pl. (Szegeden vagy Temesvárott) az első magyar gazdagyűlésre összegyűljenek, s a gazdasági önigazgatás terére lépve a gazdasági legégetőbb kérdések felett (egyesületi reform, mezőgazdasági hitel, mezőgazdasági budget és törvényhozás) életre való határozatokat hozzanak s használható előmunkálatokat készítsenek. Mai számunkhoz egy év melléklet van csatolva, nem talál semminemű támaszpontot azoknak méltánylására. Ily viszonyok között a pénzügyi bizottság n. t. tagjai meg nem ítélhetnek, még kevésbbé állapíthatnak meg egy költségvetést, a nélkül hogy magukat nem compromittálnák és az ország pénzügykezelését a legingadozóbbá és tarthatlanná tennék. — H. E. * TARCZA. A szerzetek új elterjedése Francziaországban. (v.) A zárdák eltörlése korszakunk egyik jelszava. Valóban a felvilágosodás szelleme méltán kivánja, hogy a középkor ez intézményei szűnjenek meg, miután nem illenek be többé az új idő keretébe. Volt idő, midőn a szerzeteknek meg volt a maguk haszna, terjesztették a keresztyénséget, megmenték a hajdankori tudományosság sok kincsét, gyarapiták az irodalom s virágzásba hozták a művészet némely ágát. Hatottak a földmivelés és kerti gazdaság terjedésére is. Mindez érdemüket elismerjük a múlt időkben, s ha e hasznos működésnél maradnak, bizonyára nem is idézik föl maguk ellen a korszellem kárhoztatását. De nem maradtak annál, hanem vagyonszomjtól és uralmi vágytól vezetve, lebilincselni törekedtek a népek gondolkozását s lelkiismeretét ; hadserege lettek a pápaságnak, mely a politikai szolgaságot kívánta mindenütt állandósítani, s ahelyett hogy az ég kincseit hintették volna szét felebarátaik közt, maguknak gyűjtöttek földi kincseket felebarátaiktól. A szívósság, melylyel a szerzetek az idők szellemével daczolnak, a legsajátszerübb s egyszersmind legmegdöbbentőbb látványok egyike. A nagy franczia forradalom a kolostorok roppant vagyonait világiasító, amit VIII-ik Henrik kétszázötven évvel ezelőtt tett Angliában, az egyesülő Olaszország pedig hetven évvel, a nagy franczia forradalom után. De a szerzetesség valódi hydra, melynek minden levágott feje után kettő nő. Gyökeres kiirtást képzelni sem lehet, mint a minőt a franczia.forradalom vitt véghez ellene. Mint egy árviz mosta el vagyonait, törvényeit, házait s egész személyzetét. Az ember azt hitte volna, hogy lehetlen többé e földön gyökeret vernie. Azonban újra visszatértek, terjedtek, hatalmasodtak. III-dik Napóleon kormánya különösen kedvezett nekik, mert a decemberi császár — noha a nagy forradalom elveivel kaczérkodott — dynastiáját akarván megállandósítani, a papságban is egy támaszt keresett. Egy jeles franczia író, Charles Sauvestre „Les Congregations religieuses“ czímű munkájában számos adatot gyűjtött össze a zárdák terjedéséről, s valamint e türelme elismerést érdemel, éppen úgy bátorsága is, melylyel adatait közrebocsátá. Látjuk e műből, hogy az a Francziaország, mely nagy forradalmak és nemes eszmék földje volt, mennyire visszaesett a szerzetesi befolyások hálóiba. A franczia gyermekek felerészét ők tanítják ; a családok nagyobb részét a gyóntatóatyák uralják, s intézeteik által a népből ezereket meg ezereket hajtanak befolyásuk alá. S terjednek egyre, mindig szélesb körre vetve hatásukat, vakon szolgálva a reactionárius irányzatokat s hirdetve az encyklika és syllabus elveit. Nézzük csak a Saévestre szomjait. 1789-ben a régi kormány alatt, mindössze 52.000 szerzetes és apácza volt. 1861-ben pedig 108,119 férfi és nőszerzetes élt 14,032 házban. S ezekenkivül voltak még igen számosan, kik az állam által még el nem ismert rendekhez tartoztak. Ekkor nemcsak visszanyerték a tért, melyet tőlük a nagy forradalom elvett, hanem még mégis kétszeresiték erejüket. Lajos Fülöp kormánya, vagyis 18 év alatt mindössze tizennégy engedélyt adtak ki zárdák alakulására, míg az új császárság első nyolcz évben (1852-től 60-ig) 982 ily engedély adatott ki, tehát átalány véve évenkint 119. A közelgő római zsinat nyílt bizonságát fogja adni, hogy mindebből mennyi haszna lett a népeknek, az emberiségnek. S e rendek sokkal szétágazóbban működnek, mint a régi ascéta, elmélkedő és önkínzó szerzetek. Francziaországban 71,128 rendtag foglalkozik neveléssel, 20,681 betegápolással, 3,569 menházakban és földmivelési iskolákban, 12,141 pedig csupán vallásos kötelességekkel. A rendek tehát alkalmazzák magukat a mai civilizációhoz, hogy a jótékonyságok terén befolyást nyerve annál több eszközt kapjanak az emberek között. Gyógyítják a testet, hogy magukévá tegyék a lelket. A vagyonszerzés módja a szerzeteknél ma már nem mutatkozhatik oly kirívóan,adat a középkorban, de meg van most is, s működik titkon, sikeresen, sok visszaéléssel. 1860-ban a franczia szerzetek vagyonértéke 105.370.000 frankra ment. S ebbe nincs számítva az egyesek vagyona, drágasága, a tőkepénzek és állampapírok. Belgiumban, hol törvény által nincsenek inkorporálva, s így fekvő vagyont lakházaikon kívül nem szerezhetnek, állampapírokban és részvényekben gyűjtöttek a szerzetesek roppant vagyont, s mindezeket sohasem adják el, a brüsseli részvénybörze egészen élettelen, nem lévén mit forgatni. Hogy a franczia szerzetek vagyonamily gyorsan nő, arról elég ez az egy számadat: 1830-tól 45, tehát 15 év alatt, adományok és hagyományokból bevettek 6.304.000 frankot; 1852-től 1860-ig, tehát a fennebbi idő felerésze alatt pedig 9.119.435 frankot; e szerint évenkint véve megháromszorozódott bevételük. Kétségtelen, hogy ez összegek egy része önkénytes adomány, vagy a bűnbánat jóhiszemű pénze, de van benne elég olyan is, amit furfang, lelkiismeretlenség és arczátlanság szerzett, amint azt sok a törvényszékek előtt megfordult botrányper bizonyítja. Hazánkban — hála viszonyainknak — a szerzetesség statistikája távolról sem mutatna ily kedvezőtlen adatokat. Püspökök és érsekek szaporíták ugyan a zárdák számát itt is, de nem valami nagy mértékben. A zárdák vagyona szintén csak kis mértékben gyarapszik, mivel az emberek inkább hagynak hazafias és jótékony czélokra. Átalában hazánk földje nem oly alkalmas mint a franczia, klerikális üzelmekre, s e tekintetben nem fennhéjázás tőlünk azt mondani, hogy népünk szelleme sokkal előbbre haladt,mint a világ — úgynevezett — első népéé. E hátramaradás a hugenották ellenivétkek nemezisének tekinthető. A történelmi társulat f. hó 4-kén tartott havi ülésében ismét az ipolysági nagygyűlés alkalmával tett kutatások képezték a felolvasások tárgyát. Nagy Iván jelentést tett a Zichy család itélyei (Nógr. m.) levéltárában tett kutatásairól. E levélár azelőtt Veszprém-Palotán volt, és már 1762. rendeztetett; fontos okmányokkal bővelkedik, és 285 csomagba van osztva. Árpádkori okmány van 65, ezek közt III. István királyunk egy adományozási okmánya 1165 ből, Wratislaw fejedelem és Esztergom város levele 1265- ből stb. A későbbi évszázadokból is sok érdekes okmány találtatott, ezek közt említésre méltó Mátyás király egy okmánya, melynek pecsétje vörös-fehér-zöld zsinóron lóg, mi azon idő egy okmányán sem található. A sok okmány közt különös figyelmet érdemel V. István egy okmánya 1269 ből. Ebben V. István jelenti, hogy atyja halála után megjelent Székesfehérvárrt. E szerint IV. Béla már 1269-ben halt volna, meg, míg az eddigi történetírók meghalározását 1270 re teszik. Ez okmány hitelessége nem vonható kétségbe. Véghelyi Dezső ugyane levéltárról tesz jelentést. Fölemlíti IV. István, IV. László, Mátyás király, Hunyadi János, Pázmán ,stb. leveleit. Érdekes egy 1309-ben kelt okmány, melyben az akkoriban dúsgazdag Gutkeled felszólítja adósát, hogy 43 garasát adja meg, mert nagy szüksége van reá; ha egyébiránt nem tudná megfizetni, adjon neki egy harmadik csikót, és ha ez se volna, adjon neki egy más lovat, a fenmaradó különbséget pedig rója le készpénzben . . . Thaly Kálmán több levéltárról tesz jelentést, így a Koburg Koháry családéról, melyben árpádkori okmányt nem talált, de igen Cselényinek egy érdekes levelét, melyben az udvarnál a király és családja ellen intézett merényletről ír, és tettesnek Sághy Róbertet nevezi meg. Ez Zách Feliciánnal, kit a későbbi krónika írók említenek, azonos, és csak a név vátoztatott meg. A Zách család csakugyan nem fordul elő semmiféle okmányban, míg a Sághy családról többször létezik említés. Talált ezután a kurucz hadjáratra vonatkozó nevezetes okmányokat, melyek nélkül e hadjárat csak hézagosan volna megírható. Nyáry Albert b. a bakonyai, zsemberi és kisbéri levéltárakról tesz jelentést. Végül Thaly Kálmán beadta lemondását a titkári állásról, melyet azonban a társulat egyelőre nem fogadott el.