A Hon, 1870. szeptember (8. évfolyam, 207-236. szám)
1870-09-01 / 207. szám
207. 85 r km. VIII. évfolyam, Reff géni kiállás. Pest, 1870. Csütörtök, szeptember 1. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten BAzhos hordva reggeli és esti kiadás együtt 1 hónapra ........................1 írt*. 85 kr. 3 hónapra .........................5 a 50 „ 6 hónapra ...... 11 „ . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkis.it ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán mind a hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beigtatási dij: 9 hasábos ilyfél, betű sora . . . 9 kr. ítélve/ilij minden beigtatásért . . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyílt-téri 5 hasábos petit sorért... 25 kr. S*r Az előzíetési és hírdetményi dij a lap kiadó- hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési arab „A HON“ 1870. 11 félévére. Julius—szeptemberi évnegyedre 5 ín 50 kr Julius—decemberi félévre . 11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint 30 „ Pest, junius Lóban 1870. Külön előüzetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítésecsak 5 . krba kerül. | A „HON“ kiadóhivatala. PEST, AUGUSZTUS 31 | A háború ára. ! (Sz.) A háború, mint terhes részjelleg , állott meg Európa culturájának légvirág-zóbb vidékei fölött, és ha ezrekre megy azon polgárok száma, kiknek életét naponként áldozatul kívánja, milliókra azon sarcz, melyet a győző a legyőzött vidékei re kivet, talán milliárdokra fog fölrúgni azon államvagyon és művészeti kincs, melyet borzasztó villámai néhány hét alatt megsemmisítenek. A nemesebben érző ember szíve, különösen egy körülmény fölött döbben meg. És ez egy, az a váratlan körülmény,hogy a háború nemcsak a hadtudomány terén nyer nagy dimensiókat, hanem amit a középkori hadfolytatás iszonyú függelékének tartottunk, miről azt hittük, hogy rég a történelem sajátjává vált, az antihumanismus, az embertelenség terén is. Mig Párisból a kétségbeesés lelkesedése nyíltan a mellett agitál, hogy a föld népe menjen el patriotismusában a kutak megmérgezéséig, s mig a franczia hadvezérlet megakadályozza német és franczia sebesülteknek rövidebb uton semleges területen keresztül szállithatását, s a világ másik legműveltebb népe is túllépi e humanismus határát; egyenlően dühöng saját maga és ellenei élete ellen, midőn saját sergét a szó teljes értelmében mészárszékre dobja, s a szabadcsapatokra, melyeket a hazafiság lángja kényszerit fegyvert ragadni, kimondja, hogy egyenlő sorsban részesíti a kémekkel, s dúlásaiban nem kimél semmit, s nem még a legelső nagyszerűségű német művet a strassburgi münstert sem. Ez eljárás valóban megdöbbentő, mert ekkor hiában állítja a koronaherczeg kiáltványa, hogy csak III. Napóleon ellen visel hadat, miután tény, hogy a jelen harca modora visszaesik a 30 éves háború korára, s nyomán már a kezdetnél oly rémítő alakot ölt, hogy a humanismus és a XIX. század szelleme ,el kell hogy takarja szemeit előtte. Jól tudjuk, hogy nagy eszméket és nagy eredményeket nem lehet olcsót venni; az emberi szabadságnak minden egyes nagy eszméje ezrek és ezrek életébe került, de midőn azt látjuk, hogy már a harcz elején el vannak ejtve a humanismus azon alapelvei, melyekért a küzdelemnek tulajdonképen folyni kell; midőn a győzelmes saját sebesülteit sem biztosítja még a harcz hiénái ellen sem, kik a harcrtéren élet és halál között vívódó sebesültet megfojtva, ruhái és értékétől fosztogatják, okvetlenül föl kell merülnie e kérdésnek: vájjon méltó lesz-e, vájjon megfelelő lesz-e akár a német nemzetre, akár az összes emberiségre ez az eredmény, melyet e nagy áldozatok árán vehetni fog. Mi úgy vagyunk meggyőződve, hogy a német egység, amennyire az a jelen stádium szerint képzelhető, már azon pillanatban létrejött, melyben a délnémetországi sergek együvé tartozásukat a Rajna partján vérükkel pecsételték meg; hogy a franczia nemzetnek szabadsága a császári sergek veszteségei által biztosítva van, de a mi ezentúl következhetnék, — akár a franczia nemzetnek porig alázása, akár a győzelmes német sereg megsemmisítése, mely épen a főczélt, Németország egységét vetné évtizedekkel hátra, egyetlen szabadérzésű ember sem kivánja, és azon eredmény, melyet túllelkesült porosz lapok a győzelem italától elkábulva óhajtanak, hogy t. i. Francziaország területi épsége megsemmisitessék, — egy ily háborúnak nyomoru czélja és méltatlan ára lenne. A háború a legutolsó és legroszabb eszköz, mely ha embertelenséggel párosul, lehetetlen, hogy előbbre vigye az emberiség nemesebb eszméit és közelebb hozza az általánosan óhajtandó czélokhoz. És ha a harcz ily modorra ment át, épen azt bizonyítja, hogy az emberi czélek helyére, más mellékes érdekek léptek, mert emberséges szándéklatoknak nem lehetnek ok nélkül embertelen eszközeik. Akármiként dőljön el a harcz, abban senki sem azon jelvényeket félti, melyek még a két harczoló tábor feje fölött lebegnek ; a Hohenzollernekért ép oly kevesen lelkesülnek Európa szabad érzésű férfiai közül, mint a Napoleonidákért, de ami mindenkit aggaszt épen a háború dimensiója az inhumanitás terén. Megdöbbenve teszi föl e kérdést mindenki : — mi lesz belőle ha a harag szerencsekereke megfordul ? — Nem ugyanolyan, vagy még nagyobb pusztításnak lesz-e kitéve a miveit és gazdag német terület, mint most a franczia ? — Ha már most idáig jutottunk, mit várhatunk azon esetben, ha a bekövetkezhető változások esetére, Európa kevésbbé miveit népei is bevonatnak az actióba? — És ha a győzelmes, végleg győzelmes Poroszország ennyire nem tizedelteti de felezteti és semmisiti sergeit, lesz-e ereje hogy müvére a koszorút föltegye ? — A megalázott Francziaország mikor fog azon helyzetbejutni, hogy újra az emberi szabadság zászlóvivője legyen? — Vagy győzelme esetére tudja-e magát változékony természete mellett consolidálni annyira, hogy reá, mint gyámolva számolhasson Európa szabadsága ? Íme ezen kérdések azok, melyek lelkünkben az újabb események nyomán fölmerülnek s melyekre nem bírunk megnyugtató felelettel. Egyetlen óhajtásunk a közmivelődés és közszabadság érdekében, hogy Európa két legmiveltebb nemzete egymást minél rövidebb ideig marczangolja s mig szabadságáért küzd, egyik se veszítse el épen önszabadsága föltételeit. Mert Európa közszabadsága és így a mi érdekünkben is egyaránt csapás volna akár a teljesen kimerült, megtört Francaiaország, akár a megbénított, kifáradt Németország. Lapszemle. A cseh „Pokrok“ aug. 30-ai vezércikkében a caeu ügy állásáról értekezvén, conststálja a teljesen megbízható kutforrásból vett tudósítást, hogy a bécsi udvari párt, Albrecht főherczeggel élén, a csehekkel való kiegyezést sürgeti, mit ugyan csak dynastikus érdekekből tesz, de törekvése ezúttal a cseh nemzet érdekével összevág. Fölhozza ezután, hogy valahányszor hire jár, hogy Bécsben hajlandók a cseh ellenzéknek engedményeket tenni, mindannyiszor hozzáadják azt is, hogy a magyar kormány kézzel-lábbal ellenzi, azután pedig ugyanannyiszor azt hirdetik a magyar félhivatalos lapok, hogy Andrássynak esze ágába sincs Cislaibhánia Ügyeibe avatkozni. Ezt most is várhatjuk. Azonban mire való az a takargatás. Honnan veszik a magyarok a jogot, hogy nekünk törvényt szabjanak s közjogunk felett rendelkezzenek? A pragmatica aanchio, melyet a magyarok a kiegyezés alapjául elfogadtak, sehol sem rendeli azt, hogy a cseh királyság alárendeltje legyen a magyar királyságnak, és sehol sem olvassuk benne azt, hogy Csehország törvényes trónörökösének jogai átszállanának a magyar minisztérium elnökére, Andrássy vagy hagyjon fel minden beavatkozással a cseh ügyekbe és a cseh trónörökös jogaiba, vagy tudassa velünk legalább hivatalosan — ő, ki segédkezet nyújtott, Ferencz József császárt a magyar tróntól megosztottnak nyilvánítani, — hogy 1867-ben, ugyan ezt a császárt elkergette a cseh trónról, s magát ültette helyébe reá. Kíváncsiságunkat e részben könnyen beláthatják, különösen a magyarok, kik maguk oly féltékenyen jártak el Vik Ferdinánd abdicálásának formalitásai körül. A magyar kormánynyal a c cislajbhániai kormány a cseh ellenzékkel szemben karöltve jár. Fölfogjuk a dolgot és örömest hisszük, mert hiszen a jelenlegi cislajbhániai kormány csak Guskra politikájának lenyomata. Azért nem i is lenne okos a jelenlegi kormányhoz valami vérmes reményeket kötni, mintha kiszabadulsunk a cislajthanismas alól már közel volna. Sőt ez annál nagyobb óvatosságot tesz részünkről szükségessé, mert csak egyetlen ballépés tőlünk, s Bécsben, mindjárt fogják tudni, hogy mit tegyenek. Szerb-horvát lapokból. A sziazeki rátocsmka bécsi közleménye azt bizonyítgatja, mily iszonyúan csalódott Napóleon a délnémet uralkodókban, kikről elvégre sem tételezhette föl, hogy nemzetellenes politikát fognak követni. Még inkább csalódott Austriában. Hisz jól tudta, hogy a birodalomnak két államférfi határozottan mellette van : Beust, hogy megboszulja magát az 1866 évi veszteségekért; Andrássy, hogy megköszönje párisi szives fogadtatását, s azon pártfogolást, melyben Napoleon Magyarországot állami önállósága kivivásában részesítette. Majd a bécsi lapok ellen fordul, melyek jóllehet a kománynyal a legszorosabb összeköttetésben vannak, s melyek csak kevéssel ezelőtt is az egekig magasztalák Napoleon bölcseségét, a franczia hadsereg vitézségét s vezéreik ügyességét , most gunynyal illetik Napóleont s kormányát. Ez eljárásuk nem becsületes, nem lovagias. Későbbi soraiban ismét Beust és Andrássy ellen támad, kik a birodalmat Poroszországgal szemben oly helyzetbe juttaták, mint amilyenben volt a krími hadjárat alkalmával Schwarzenberg alatt Oroszországgal szemben. A mai államférfiak nem szereznek a birodalomnak barátokat, kétes politikájukkal békétlen ellenfeleket uszítanak ellene. Ily körülmények között egy orosz-osztrák szövetségről nem is lehet álmodni; az orosz nem köthet szövetséget a bécsi pesti „kottékával“, mely mindegyre sárral dobálja őt, sárral ez öszszes szlávságot. Orosz-franczia szövetség fog létesülni, mihelyt „elmegy“ Napóleon, a francziák is ez esetben alább hagynak azon „turkophie“ politikájukkal, mely a keleti kérdés megoldását mindekkoráig késleltette. A Best-Andrássy politika ép oly kudarczot fog vallani belső, mint amilyet vallott külpolitikájában : barátokkal nem bir, ellenséggel — quantum satis. A birodalmat jobbról a nagy német állam fenyegeti, balról Oroszország, saját tűzhelyén pedig elégedetlen népei. Nem telik bele tizev, a magyarok után senki sem fog kérdezősködni? Furcsa, midőn magukat azzal vigasztalták, hogy Magyarország függetlensége az európai politika postulátuma, így beszélhetnek a francziák, az olaszok, a németek s oroszok, nem pedig egy öt milliónyi nép ! — A belgrádi „Widowban“ a keleti önálló keresztény államok szövetségének alakítását ajánlja, ebben találván az illető népek közös szabadságára nézve a legtöbb biztosítékot A régi keletnek éppen az volt hibája, hogy népei, legfőkép a görögök és szerbek, ahelyett hogy szabadságukat kölcsönösen biztosították volna, egymás ellen törtek, azon elemeknek nyitván meg ezáltal az utat, melyek épp úgy a görög mint a szerb nemzetiséget is aláásták. A keleti 16 - 17 millió keresztény előtt kettős feladat lebegjen: mindannyi népnek egy nemzeti testbe való olvadása, s a felszabadított népek fenállásának biztosítása. szoriális mozdult: dicsőség és szabadság háromlott reá és dicsőség és szabadság áramlott egész Európára. Most nem igy van. Most a dicsőség helyét szégyen foglalt el, és a szabadság helyett a vereség iránti részvétet kelt fel Európában Páris képe. Büntetése nagy, bűnhődése kiérdemlett, ha nem arányos is. A franczia nemzetnek nem volt baja Németországgal,de néhány nagyravágyó és a gloire démona, Napóleon által beleengedé sodortatni magát abba a háborúba,melynek átkát, szégyenét Páris mostani képe legvilágosabban bizonyítja. Csak ez egyszer nem küzdött a franczia nemzet eszméért, és iszonyúan lakott érte. Ez bizonyítja azt,hogy csak az eszme ad erőt, kivált egy nagy nemzetnek. Mert nem fogjuk soha elismerni azt, hogy egy nemzetnek joga legyen egy másikat megtámadni azért, mert ez fenyegetheti Európa egyensúlyát. Akik ily szempontból védik a francziát, veszedelmes theóriát állítanak fel, mely roszabb az ököljognál, mert eshetőségekkel igazolni lehet mindent és leginkább egy oly állam megtámadását, milyen Ausztria, mely sokaknak útjában áll, kik Európa egyensúlyát más alakban akarják. Ebből láthatni, hogy legveszedelmesebb és legérthetetlenebb a fennebbi theoria magyar tollból és magyar agyból. Nem eszméért, hanem eszme ellen küzdött a franczia. Ezért van most Francziaország megalázva, ezért áll most Páris ellenségtől körülvéve. Bismarck és urának ezéltai nem lelkesítenek sem minket, sem egy oly miveit nemzetet, mint a német. Ennek a német egység eszméje adott fegyvert kezébe. De meddig viszi ez ? Elkíséri-e Páris alá is ? Nagy kérdés. Kétséges dolog. És ha nem megy az eszme, megmaradel az erő, győzelem ? Még nagyobb kérdés, még kétségesebb .... Azonban annyi áll, hogy Páris védelme nem csak Francziaország szempontjából bír politikai fontossággal. Fontos az Európára nézve is. Ezért a feszült figyelem. Hogy Páris megsemmisüljön, és oly kevéssé kívánjuk, mint azt, hogy a német haderők megsemmisíttessenek. Nem kívánjuk ezt, a humanitás szempontjain kívül, tisztán politikai szempontból se. A háború czélja e két szerencsétlenség nélkül is elérhető, sőt e két szerencsétlenség bármelyike épen a háború czélját kockáztatná. Mindenekelőtt kijelentj, hogy a háború czélja alatt sem a német caesarismust, sem a hódítást nem értjük, hanem a napóleoni politika teljes és tökéletes megsemmisülését, a chauvinistikus törekvések kiirtását a megveretés által és a német egységet. TAB.CZA A pöffeszkedő béka története.. . „Ha a csá-zár 1866 után eltörli a konkordátumot, Magyarországra nyolczvan ezer, Csehországra ötven ezer emberből álló „kiegyezkedési csapatot" küld: megmenthette volna Ausztriát.“ Arkolay. A béka megirigyelte a bika nagyságát s addig a addig fújta magát, amig szétpattant az ostoba, így szól Ac80pus meséje. A történet régi, de ismétlődik minduntalan. Újabban Arkolay játsta e szerepet. Nem lehet kétségünk, hogy legújabb pasquilljában elérte pöffeszkedése hatványozhatásának maximumát, s hogy nevesíééges gőgje szétpukkanással végződik. Röpiratáról, mely „Das Germanenthum und Oesterreich. Oesterreich und Ungarn. Eine Fackel für den Völkerstreit“ czim alatt, Darmstadt és Lipcsében megjelent — szóltunk már e lapban. De ezzel még nem merítettük ki mindazt, amit mondani akartunk, s amit mondanunk kell e terjedelmes röpiratra, melyben részakarat és tudatlanság csodálatos módon egyesül. Mi Csak azon szempontból bíráltuk volt meg Arkolay röpiratát, hogy a honvédség institutiójának kifejtése ellen izgat, s hogy e vészteljes pillanatokban egyenetlenséget és gyűlölséget akar szítani a monarchia véderejének tényezői között. De Arkolay e röpiratában nem elégelve meg azon babérokát, melyeket osztrák katonai körökben reá mint katonai egyéniségre méltatlanul pazaroltak, s ma a nagy politika sikamlós terére lép, fejtegeti a német elem hivatását, s ezzel szemben Ausztria helyzetét; áttér a Habsburgok birodalmának tényezőire, a német, szláv és magyar elemre, azok képességére és hivatottságára; bírálja a jelenlegi helyzetet, a közjogi állapotokat, erkölcsi, gazdasági és politikai viszonyainkat; mindazt oly modorban, melyhez hasonlót alig találunk az egész világirodalomban, — és oly hangon, melyhez képest a subanczok és a kocsmahősök hangja igen-igen tisztességes. Reánk nézve általában nem kellemes dolog foglalkozni e röpirattal; mi csak szánalmas mosolyt érezhettünk szerzője iránt, e pasquil átolvasásakor. A történelemnek, a létező viszonyoknak, a helyzetnek ily kiáltó nem tudása,— az a véresszájú boszúvágy és borzasztó fogcsikorgatás, mely csak az őrültség eszeveszett tébolyrohamaihoz hasonlítható, és az a geg, az a maganagyzás, melylyel lóhátról ítél elevenek és holtak fölött, alig érdemelhet mást, mint a humanitás által sugalt szánalomérzetet. De Arkolayból nem mi csináltunk nagy embert; nekünk el kell fogadnunk másrészről a tényt, hogy az 5 szavára némely körökben, és különösen a régi osztrák körökben, a hadseregben adnak valamit. Az osztrák katonai közlönyök nagy hűhóval hirdették és ismertették legújabb gúnyiratát,sőt nem titkolták azt sem,hogy egyetértenek vele. Ezért kötelességünk visszatérni e munkára, hogy lássa közönségünk is, — mit mond tulajdonkép Arkolay, — és mit helyeselnek bizonyos körökben a hadseregben s az osztrák katonai közlönyökben. Egyúttal kifejezést kell adnunk azon nézetünknek is, hogy igen kívánatos volna, miszerint a hazai német sajtó figyelmére méltassa e röpiratot, fejére olvasván a szerzőnek a sententiát oly nyelven, melyet az is ért. Ezt joggal megkövetelhetjük a hazai német sajtótól, melynek hazafisága iránt nem támadt bennünk ez ideig kétkedés, csak igy teljesítheti hazafias kötelességét. Mert hát Arkolay kezdi lejárni magát, s erős meggyőződésünk, hogy legújabb röpirata után szét is pukkadt, — s lejárta magát végkép , de adja meg neki a kegyelemdöfést az a sajtó — a hazai német — melyet fegyverül idéz ellenünk. Arkolay legelsőbb „Mysterien der Artillerie“ czímű munkája által tűnt föl, melyben szemben a hadtudományok összes vívmányaival a régi ágyuk előnyeit védelmezte a vontcsövüek fölött. *) Poroszországban épen úgy mint Francziaországban nem nagy zajt csapott munkája, legfölebb nevezték hősiességét, hogy fejét erőszakosan vágja a falhoz. De Austriában megállapítá e munka Arkolay hírnevét. Itt akadtak bámulók, akadtak kivei. Nevével, munkájával valóságos világraszóló zajt csaptak a katonai körökben és katonai közlönyökben. Egész irodalom fejlett ki pro et contra Arkolay. Nem lehet tagadni, hogy nevezett munkája sok tekintetben figyelmet érdemel. Sok egészséges és ép esze nyert benne kifejezést. De ami imponált, s ami sok higesztit elkábitott, az a nemcsak keresetten, de nyers és goromba, az irodalomban egyátalán még nem használt hang volt, mely munkáján átvonult. A szamár és tudatlan eximek, válogatás nélkül akárkire, aki neki hitelt adni nem akart, úgy hullottak mint a zápor. Skan valónak és szentírásnak vették azt is, ami humbug volt, h oly férfi részéről, ki ily kértelhetlenül bírál. Mert az osztrák hadseregben akkor nagy vola az elkeseredés; a tisztikar alsóbb rétegei jól tudták, hogy a vereségek oka *) Arkolay csak fölvett név. Tulajdonképeni neve Steuber Valentin , Würtembergi születésű és szász kir. tüséitiazt volt. Osztrák katonai szolgálatban nem volt, hanem mint katonai iró működik, hol fekszik, — s azért elégtételül szolgált nekik, ha némely felsőbb rétegek ellen a piszkolódás legaljasabb hangján szóltak. S a nagy hang mellett a valónál nagyobb realitást, a valónál nagyobb tehetséget, — és sok igazságot sejtetted. E hang szokatlan vala akkor a hadseregben, — s ennek köszönheti Arkolay, hogy szava hatásossá vált. Később gyengülni kezdett az Arkolay - cultur. Franczia és porosz intelligens katonák mosolylyal nézték a humbugot, melyet tíz. De a nagy hang sokak előtt imponál még ma is. És ehez járul az, hogy Arkolay érzi azt a szellemet, mely a hadsereg némely körei által ápoltatok,és érti annak kizsákmányolását. A szenvedély első vehementiájáral szól mindig; — a katonai őszinteség netovábbját, oly válogatott kifejezésekben keresi, melyek csak a legműveletlenebb néposztályok legalsóbb ban és sárban fetrengő rétegeiben találhatók fel, s ott is csak négyszemközt mondatnak el. Legújabb munkája „Das Germanenthum“ — kulminál mindenben. Aki a magyart „rablónépnek“, a cseheket oly népnek nevezi el, melynél a zsebkendő és szappan még nincs divatban, az sokal fényesebb bizonyítványt ad magáról, mintsem igényt tarthatna, hogy valaki komoly szóváltásba bocsátkozzék vele; mert hát az ilyen emberben, aki a közönséges hiedelem szabályai alól feloldottnak hiszi magát, nem találunk garantiát az iránt, hogy ékes műszavainak, piszkolódásai és káromkodásainak kifogytával, nem vetemedik-e oly gesticalatióra is, mely tisztességes társaságban nem szokásos. Épen azért nézetei cáfolgatásába alig fogunk bocsátkozni. Csak néhány részletet fogunk azokból megismertetni olvasóinkkal, hogy lássák, miként ir és szól oly egyéniség, kinek akadtak és akadnak még ma is dicsőítői a hadseregben. Örömmel constatáljuk, hogy fogy ezek száma, hogy a régi osztrák gárda fogy napról napra, s hogy vannak kivételek, kik tanultak a múlt keserű tapasztalatain. Mi indíthatta Arkolayt eröpiratának közrebocsátására, azt alig lehet megérteni. Józan észszel, tiszta indokokból alig cselekszik valaki ilyet. Első czélja az lehetett: e zavaros percekben összeveszíteni egymással nem csak a monarchia véderejének külön elemeit, hanem a monarchia népeit is. De aki ilyczélokra építette számításait, az tapasztalni fogja, hogy roszul számított, az csalódni fog. Mi meg fogjuk óvni hidegvérünket Arkolay piaczi hősködéseivel szemben is. Azok, kik a kiegyezkedést ostromolják ma, kik Magyarországot és Ausztriát épen most akarnák összeveszikni, elfelejtik hogy egy közös ellenség csek még szorosabb sorakozásra int. Arkolayból csak a reactio szólhat; az a resetio, mely fájlalja még most is a Habsburgoknak Németországból való kiszorítását, mely Poroszországnak kérlelhetie, de egyszers ninc tehetetlen ellensége azért,mert ez végrehajthatja Németország egységét Ausztria hegemóniája nélkül, mely a Habsburg-dynastia köré sorakozott országokban csak eszközöket ks akar ismerni saját czéljaira, — mely ellensége ez országoknak, mihelyt ily czélokra nem engedik magukat felhasználtíttni; — s mely nem idegen attól sem, hogy Magyarországot újból a polgárháború örömeiben részesítse. Arkolay ezt a jelszót irta munkája elé: „Das Deutschemusverdrängt, und die Sprache der Hausknechte werden. A csőcselék szíava a magyar országgyűlésből.“ — Ez eléggé jellemzi az irat irányát sirályát, és ezek után fejtegetendő nézetei alig lephetnek meg. De a mutatvány, amelyet’fentebb czikkünk elé tűztünk, mutatja azt is, hogy minő súlyt kell helyeznünk Arkolay politikai bölcsességére. Lukács Béla: Páris felé... Európa figyelme Páris felé van fordulva. Ez többször történt az uj korban, de eddig a franczia nemzetnek mindig több dicsőségére való dolgok miatt történt ez, mint most. 1789-ben az uj kor eszméit hirdető Páris, és szavára Mirabeau jóslata teljesült: „La revolution fera letour du monde.“ 1830-ban Francziaország kormányát buktatá meg Páris és Európa újra lángba borult. 1848-ban Francziaország dynastiáját űze el Páris és Európa minden trónja megrázkódott és a népek solidaritása hirdettetett. Szóval, valahány